Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-02-28 / 9. szám
XXV. évfolyam. 0. szám. Szegzárd, 1897. február 28. KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Az országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központi tanitó- ©gylctnek, a tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének és a szegzárdi ipartestületnek hivatalos értesítője. előfizetési ár: Egész évre . . . . 6 frt — kr. Félévre . . ... 3 „ — „ Negyedévre .... I „ 50 „ Egyes szám a kiadóhivatalban 12 kr. Szerkesztőség: Bezerédj István-utcza 6-ik szám alatt, hová a lap szellemi részét illető közlemények intézendők. Kiadóhivatal: Széchényi utcza 176. sz. alatt, hová az előfizetések, hirdetések és a felszólamlások küldendők. Me gj elen: Hetenkint egyszer, vasárnap. Nyilttérben 3 hasábos petitsor 15 kr. Hirdetések jutányosán számittatnak. Hiv. hirdetések: 100 szóig . I . 1 frt 87 kr. 100—200 § . . . 2 * 87 I 200—300 r . . . 3 „ 87 „ minden további 100 szó 1 frttal több A szegzárdi népkonyha. Lélektani igazságon alapszik az az állitás, hogy a női szivekben az alkotó Isten nagyobb mértében lehelte a szeretetet, mint a férfiak szivébe. A női szivek találékony szeretete hozta létre 1893-ban a szegzárdi népkonyhát, mely valóban a tiszta önzetlen szeretet müve. Fenkölt szellemű alapitója, Simontsits Béláné, védő szárnyai alá vette a társadalom szerencsétleneit, a kik a munkaszünet idénye alatt kereset nélkül a legnagyobb nyomornak és nélkülözéseknek lennének kitéve, ha a népkonyhán nem juttatnának nekik naponkint meleg ételt. Az alapitó önfeláldozó szeretetének, tapintatának és a szegények érdekében kibontott zászlaja alá sorakozott nemes szivü úrnőknek és uraknak köszönhető, hogy a népkonyha hihetetlen gyorsasággal oly nagy népszerűségre tett szert a társadalmi körök minden rétegében, a milyenre nem igen emlékszünk. Hány üdvösebbnél üdvösebb mozgalom szűnt már meg mindjárt keletkezése után rövid időre s hány nemes eszme semmisült meg a közönség kőszirtjén, mielőtt intézmény - nyé fejlődhetett volna. De ime, az igazi tiszta humánizmus szülte népkonyha, mely nagy lelkesedéssel teremtetett meg a szeretett forrásából merített adományokból, e tekintetben kivételt képez ; mert nemcsak hogy nem szűnt meg, hanem egyre fokozódott mértékben gyakorolja a nyomorgókkal a felebaráti szeretetet. Hogy a népkonyha négy évi áldásos működése után sem hanyatlott alá, sőt mindegyre megerősödött, azt azon szerencsés körülménynek köszönhetjük, hogy az alapitó kezéből, ki családi viszonyainál fogva Szegzárd- ról eltávozott, olyan agilis s népszerű férfiú vette át a szegények ügyének vezetését, mint a milyen Bezerédj Pál, a kinek felszólítására mindenki meghozza évenkint áldozatát a jótékonyság oltárára. Az ő varázsszavára nem zárkózik el áldozatkész helybeli és megyei közönségünk, kiknek sorában ott találjuk a földesurak között a szerény fizetésű tisztviselőt és az iparosvilág munkásait is. Elmondhatjuk, hogy a nagy társadalom még kevés intézményt karolt fel oly meleg, önzetlen szeretettel és jóakarattal, mint a népkonyhát, melynek áldása a nyomorgó szegényekre úgy hat, mint a beteg fájó sebeire a gyógyító balzsam. A válságos gazdasági viszonyok, a fillok- szera pusztítások és elemi csapások, által mód nélkül elszaporodott szegények nyomorát, szükségét enyhítette a népkonyha és közrehatott a közerkölcs megjavítására. Erkölcsi hatása szegény népünkre kiszámíthatatlan, mert a szükség sokszor szülő oka a rossznak; a nyomor vezeti akár hányszor lopásra a caládfőt, a ki a máséhoz is hozzányúl végszükségében inkább, hogy sem siránkozó családját éhezni hagyja. Mily felemelő is lehet mindenkire az a tudat, hogy lerakta a jótékonyság oltárára a szegények részére adományait s ez által hozzá járult egy oly humánus intézmény fentartá- sához, mely gondoskodik a társadalom legszerencsétlenebbjeiről, azokról, a kiknek heteken át otthon nem főznek; mert nincs a házban miből főzni. Naponként 220— 230-an jelennek meg bögréikkel délben a népkonyhán, a jótékonyság csörgedező forrásánál, a hol ’szeretettel osztják ki közöttük a párolgó Ízletes és tápláló ételt. Az elsé évben 15,963, 1895-ben 22,110, 1896-ban 14,682 adag ételt osztottak ki közöttük és 6,310 kenyeret. Az idén eddig 8,648 adag ételt és 1410 kenyeret kaptak a szegények. Ezekből a statisztikai adatokból látható, hogy hány munkaképtelen szegényt mentettek meg a kétségbeejtő végszügségtől. A szegények múlt heti menüje ez volt: hétfőn bab csipetkével, kedden dara, szerdán kása, csütörtökön paprikáshus, pénteken zsemlyegombócz, szombaton árpakása, vasárnap répa. Ez a menü a szerint változik, a mint az éléskamrába a jótékonyság által összehordott adományok engedik. Eléggé meg nem becsülhető és kellőleg nem méltányolható szolgálatot tesznek ezen humánus intézménynek Tribler Ilma ur- hölgy, U d v a r d y Sándor ur és az irgalmas nővérek, a kik nem kiméivé fáradságot, vezetik a népkányhát. I Tribler Ilma úrnő a kedves testvérek TARCZA. Temetőben. Temetőben őszi este Elmerengek szótlanul; Siri szellő leng körül tem S rám a Cyprus lombja hull. Néma gyász borong a tájon, Erdő liget hangtalan, A csalitnak, a bereknek, Sárga bokra lombja van ! Haldoklik a rét virága, S véle annyi szép remény; Ősz virága résztvevőleg Megkönyezlek téged én! Sorsunk teljesen hasonló Rám is borul hervadás, Kebelemben szinte elhal Egyszer a szivdobbanás! Életünk rezgő patak csak, Melynek habja illan el; Sorvasztó bu fájdalom közt Kihal, hervad a kebel, S a leánynak édes csókja Csak is addig boldogít . . . Mig életünk rónaberke El nem szórja lombjait! Szép reményink álmainkkal Mind, mind porba hullanak; Elhal ábránd ; — s véle együtt Kik boldogok voltának! De a szellem alkotása A zord síron túl is él ... . Nem enyészik el mi égi Örök a dal a kedély! Temetőben őszi estve Elmerengek szótlanul, Siri szellő leng körültem Rám a Cyprus lombja hull! Elsiratva a virágot Tűnődöm a sors felett: Óh! hát én ha sirba szállók Ki könyez meg engemet? Kosa Ede. Én is boldog vagyok. — A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárczája. — Szerelem, szerelem ez a boldogság! Költői hangulatában igy beszél minden ifjú, minden lány. A báltermek aranyos fülkéi, a szalonok szerelmi suttogásra berendezett sarkai sokszor hallanak ilyen beszédet, de ismerős e szó a szegény ember hajlékában, virágos kertjében, árnyas fái alatt is csak ifjú járjon arra meg egy szép leány, a kik egymást értik . . . szerelem, szerelem, ez a boldogság! Én is mondtam, és én is hallottam ezt a szót . . . én is boldog voltam. Először egy ragyogáshoz szokott leánynak mondtam és ő vissza mondta, hogy szeret . . .; s aztán elmondottam másnak, egy igazi leánynak! Azt hiszik tán, hogy csapodár valék? Nem. Csak a boldogság után szaladtam, csak azt kerestem, a mit mindenki keres, kinek szive van. * * 1 # Nevezzük Irmának. Ragyogó szépségű szőke leányka volt. Fekete szemében mosolygás lakott; ajka is mosolygott édesen, csábitón. Épen udvarlók serege röpködte körül, midőn megismertem. Azt mondta, hogy hírből régóta ismer már, kiváncsi is volt rám, s most örül, hogy közeledtem hozzá. S mily szépen mosolygott ? — Ugye nem fogja kerülni házunkat ? Gyakran lesz vendégünk? Ez volt édes hangon mondott búcsúszava első látogatásomkor. Bizony nem kerültem ezt a fényes házat; mindennapos lettem. Szivem vitt oda a lány körébe, ki szívesen látott s gyakran kezembe feledte kis kezét s bizalmasan szólott hozzám. Egyszer ezt kérdezte: — Volt-e már szerelmes ? Ej, de furcsa kérdés! De én megfeleltem: — Nem voltam soha! A múltban nem tudtam mi a boldogság, most tudom, miben találhatja meg ezt az ember szive, lelke, mert most szerelmes vagyok! — És szeretné-e megcsókolni azt, a kit szeret ? E kérdés már bántott. Ez a leány játéktárgyat keres; ... játéktárgy nem leszek. Keserűen vála-
