Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-02-28 / 9. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (9. sz.) 1897. február 28 által ízletesen elkészített ételt minden nap sajátkezűié^ osztja ki Udvardy Sándor ur közreműködésével, a ki a népkonyha számadásait is vezeti. A ki a szegényeken könyörül, az Isten és ember eló'tt kedves dolgot cselekszik. —th. Az országházból. A földmivelési tárcza költségvetésének tárgyalása alkalmával kerületünk országgyűlési képviselője is felszólalt. Beszédét a gyorsírói feljegyzés alapján itt közöljük: Lakatos Miklós jegyző: Boda Vilmos ! Boda Vilmos: T. Ház! [Halljuk! Halljuk!] Magyar országgyűlés rég nem végzett olyan hasznos munkát, mint amidőn az érdekeltség sok ideig figyelembe sem vett mozgalma folytán, a földmivelésügyi minisztérium dicséretes kezdeményezésére, a szőlők felújításáról szóló 1896. V. t.-cz-t megalkotta. Ez a törvény helyes nyomokon haladva, a szőlők felújítását gátló két nagy akadályt törekszik elhárítani, ameny- nyiben első sorban gondoskodik arról, hogy a betelepítésre szükséges nagymennyiségű amerikai vesszők fajtisztán (Halljuk! Halljuk!) és szakértelemmel készített oltványok álljanak a gazdaközönség rendezésére; másodsorban pedig a felújításhoz szükséges olcsó tőkét az agrár-bank közvetítésével kívánják azok számára biztosítani, akik arra igénynyel bírnak. Nincs kétségem benne, hogy a törvényhozás üdvös dolgot végzett, midőn ezen fontos közgazdasági kérdést, a világszerte ismert és kedvelt magyar borok újólagos termelésének kérdését oly módon iparkodott megoldani, hogy az állam hatalmas erejét a létért küzdő bortermelőknek legalább részben rendelkezésére bocsátotta. Azonban az is bizonyos, hogy ez az intézkedés csak akkor fogja megtenni kellő hatását, ha nem csak az elméleti szempontok, hanem a gyakorlatiak is figyelembe vétetnek. Talán nem végzek felesleges munkát, ha elmondom a szegzárdi amerikai vessző-telep esetét. [Halljuk! Halljuk!] Ott a község az állam és a vármegye segítségével már egy évtizeddel ezelőtt létesített ilyen telepet és annak helyéül egy lankás hegyoldalt jelölt ki, azon meggyőződéstől vezéreltetve, hogy leghelyesebb a vesszőt oly talajban tenyészteni, mely azonos azzal, a hová később rendeltetése folytán kerül. Az állam kiküldött közege, a ki kitűnő elméleti szakember volt, nem fogadta el a kijelölt helyet, hanem a dunai lapályon helyezte azt el, hol a talaj kövérebb, s igy nézete szerint tenyésztésre képesebb. Ennek a rendelkezésnek az lett a következménye, hogy a vessző később eredeti fogamzási talajából kivétve, nem tudott meggyökerezni, megerősödni; el- satnyult. És ez a kisebb baj volt. Megtörtént az, szóltam neki, ő meg rám hajolt, illatos haja érinté arczomat, mosolyogva nézett szemem közé ... és én átöleltem és én megcsókoltam én sem tudom, ő sem tudta hányszor ? Nagyon boldog voltam, s hittem benne, hogy ez mindig igy marad. Egy darabig igy volt. Napról-napra együtt voltunk, beszéltünk a boldogságról, édes jövendőről, egy szép kis hajlékról, a hol mindig galambbugás hallik. Aztán közbe-közbe össze is pöröltünk ... de nem a jövendőn, más volt az oka. Az, hogy én eljártam más ember házához ... és hogy e házban is volt egy szép leány. Persze ez is szőke, termete sugár, az egész leány meg csupa nemes érzés, csupa lelki jóság. Mártha a neve. Azt mondották róla, hogy nem oly szép, mint Irma . . . , hogy büszke, mint egy született her- czegnő . . . pedig hát szegény. Büszkeségét soha sem éreztem, nem is igaz abból egy árva betű sem; pénze nem érdekelt; mindig azt vallottam, hogy a boldogság a szívben rejlik, s nem a takarékpénztári betéti könyvekben ; s hogy szép-e? azt vallom, hogy nála szebb nem járt még a földön. Összezsördüléseink oka azonban végre is ő volt. — Hol járt, mióta nem láttam? ... Ez volt Irma legelső kérdése valahányszor Mártháéknál jártam. Fitoskája ilyenkor égnek állt; ez volt a vihar biztos előjele. — Márthánál, válaszoltam nagy nyugodtsággal. hogy a telepet záporozások alkalmával a hegyoldalról leömlő viz elöntötte és a sok költséggel és még nagyobb reményekkel létesített telep majdnem teljesen hasznavehetetlenné vált. Nemkülönben nagy horderejű kérdés: a felújításra szánt költségeknek az agrár-bank közvetítésével elrendelt kiosztása. Ennek sikeres volta teljesen a végrehajtás miként történendő foganatosításától van feltételezve. Ha a banknak kétségkívül komplikált szervezete akként működik, hogy a lényeg biztosítása képezi törekvéseinek czélját, úgy a törvény ezen intézkedésétől várható a kívánt siker. Ha azonban a bank beletéved a formaságok útvesztőjébe, akkor minden jóstehetség nélkül előre mondható, hogy a törvény holt betű marad, a melyért kár volt reményeket felkölténi és magasra csigázni. De ha a szőlészetről és borászatról van szó, akkor meg kell emlékezni minden, ezen művelési ■ággal foglalkozó gazdának a műbor gyártásról is. [Halljuk! Halljuk!] Tudjuk t. ház, hogy ez iránt már az 1893. évben a törvrnyhozás a XXIII. t.-cz-et megalkotta. Ugyancsak tudomása van, azt hiszem, mindenkinek arról, hogy az ezen törvényre vonatkozó végrehajtási rendeletet is kibocsátotta annak idején a földmivelési minisztérium, de vajmi kevés eredménye lett ennek az intézkedésnek. Mert hiszen utalók magára a fővárosra: akárki közölünk nem-e bizonyos kellemetlen érzéssel megy be akármelyik szállodába és ül az asztalhoz, hogy bort fogyasszon, mert 9/io részben ki van téve az ember annak, hogy egészségtelen, gyomorrontó borokkal látják el a főváros lakosságát is. Értesülve vagyok róla, hogy a t. miniszter ur, belátva az akkori intézkedések tarthatatlanságát, immár uj végrehajtási rendeletet tervezett, a melyet — a mint a napokban értesültem — niég ennek a hónapnak a folyamán szándékozik egy ösz- szehivandó szaktanácskozmány elé terjeszteni és abban oly rendelkezéseket tervez, a melyek, ha szigorúan végrehajtatnak, remélem, hogy a borászatnak ezen másik nagy ellenségétől — mert ez idő szerint négy van, t. i. a fiillokszera, a peronospora, az olasz bor és a műbor — végre valahára a gazdaközönség meg fog menekülni. Azonban az is bizonyos, hogy az 1876. V. t.-cz. mindaddig nem fogja az óhajtott czélt megvalósítani, a mig az Olaszországgal kötött kereskedelmi szerződés fennáll, és mig az ottani silány borok tömeges beözönlésének valami alkalmas módon gátat nem vethetünk. [Igaz! Úgy van ! a szélső baloldalon.] Hiszen Magyarországon a bortermelés már elérte a minimális mértéket, még sem lehet a borokat értékesíteni. Az árak alacsonyabbak most, mint akkor voltak, mikor bortermelésünk még a teljes virágzás korszakát élte. Hát bizony nem tudja az ember, hogy mit gondoljon azon magyar államférfiakról, a kik" ezen áldatlan szerződés létrehozásán közreműködtek, vájjon egyszerű becsapás esete forog-e fenn, vagy a közreműködők hivatatlan- sága, a mit részemről nem hiszek, zúdított egy ilyen — Már ismét ? — Igen. — Mártha természetesen aranyos volt ? Bucsuzónkkor csak az vigasztalt, hogy lesz még olyan is, mely eltart egész életünkön át. Egymást nem láthattuk, . . . beszéltek helyettünk leveleink. Irma pontos volt, levelein melegség érzett át; írásban adta, hogy még mindig szeret, végtelenül, örökké. Ez volt még utolsó levelében is, mely után két heti pauza, a pauzára pedig eljegyzési kártya következék. O volt a menyasszony, ezt még hírül adta s utána elhallgatott, mint a fülemile, mikor fészket rak. E hir lesújtott. Boldogtalan valék, mint a vak Belizár, . . . mert beláttam, hogy én is v.ik valék. Busulásnak dőltem; annyi szomorú nótát czi- gány hamarosan még nem játszott, mint nekem, s úgy éreztem, egyik sem elég szomorú. Megfogadtam, hogy elhervadok, mint ősszel a virág, s belehalok bánatomba. De azért sem el nem hervadtam, sem meg nem haltam, s most tudom, hogy nagy kár is lett volna. Azt is megfogadtam, hogy többé nem leszek szerelmes. Minek ? Hát boldogság a szerelem, ha az ember úgy jár, mint én jártam ? Ezt a fogadást sem tartottam meg; végre is nem voltam vele köteles. Lassankint elcsendesedett az én háborgó szivem. Ha búsulni akartam, megjelent előttem egy bájos kép, egy szőke, sugár termetű angyal lelkű leány képe. S e kép beszélni kezdett. —[^Megbántottak ? — Én nem bántottalak ! végzetes következményű csapást Magyarország egy jelentékeny és fontos közgazdasági ágára; vagy pedig az illetőket tisztán és egyedül a legegyoldalubb fiskális szempont vezette és attól való félelmükben, hogy az államnak regale utáni jövedelme a bortermelés csökkenése folytán csorbát szenvedne, határozták el magukat a magyar szempontból káros lépésre. Azt hozhatják fel állításom ellenében, hogy a kormányzatnak kötelessége a fogyasztó közönség érdekeit is figyelembe venni. Hát ki tudja azt bebizonyítani, hogy nagyobb kára az a fogyasztó közönségnek, egy bizonyos magasabb árban kénytelen fogyasztott borait fizetni, de egyszersmind ez által a szőlő felújítását elősegítvén, rendes állapotok bekövetkezését mozdítja elő és nem hátrányosabb-e rá nézve a mostani helyzet, midőn valamivel olcsóbban fizeti ugyan borait, de ezt a külföldi adót — mert hiszen annak lebet nevezni — évek hosszú során át fizetni kénytelen. Az olaszországi borvámok hallatlan leszállítása — mert tudjuk, hogy 20 írtról 3 frt és néhány kraj- czárra lett a vám leszállítva — nem volt tehát senkinek hasznára ezen országban, de azt eredményezte, hogy sok százezer magyar család tönkre megy és nyomorog mindaddig, mig a múltnak ezen közgazdasági szégyenfoltja megmarad. A tétel ellen különben semmi kifogásom nincsen és azt elfogadom. [Helyeslés a szélsőbaloldalon.] Darányi miniszter szerdán reflektált a beszédre s kijelentette, hogy Szegzárdon és Bony- h á d o n szőlőtelepet állít. MEGYEI IRODALMI CSARNOK. Nero halála. Sötét-vörös volt a napnak Búcsúzó sugára, Bíbor ruhát hintegetett Róma nagy falára. Pihenni tést büszke ura; „Nyugalom! nyugalom! Jöjj be hozzám hű cselédem Sehol sem nyughatom.“ Csendes a lak, mint a haláf, Pihen a cselédség; Kigyul a láng; kiállt a nép; Segítség! segítség! Jöjj be, nézz ki hű cselédem ! „Mond nekem, mi van ott ? Vagy talán~ csak álmot látok, Nyisd ki az ablakot!“ Zug a nép, mint tenger árja, Dühe forr szüntelen; „Áthozott légy zsarnok császár! Gyalázat neveden.“ — Szemedbe hazudtak ? — Én hazudni nem tudok! — Nincsen jó barátod ? Miért nem gondolsz én reám ? De már rágondoltam. Hosszú idő után ismét ott voltam abban a házban, hol Mártháék laktak. S tudják mit találtam ott ? Egy szép, kedves, okos leányt, kinek nemes a lelke, nemes a szive, szive minden dobbanása. Egy leányt találtam ott, ki tudta, hogy nem az a nő hivatása, hogy hódítson, s hódolásai közt maga is hódoljon ennek is, annak is, megalázva magát önmaga előtt; találtam egy igazi nőt, olyant, minőnek az ideált képzelém, kiben nincs semmi hamisság, nincs semmi tettetés. Újra ébredék; elfeledtem régi bánatomat, boldog vagyok, mert kincset találtam, s e kincs Mártha az enyém. Előttem hever minden virág, melyet tőle kaptam, az első hársvirágtól az utolsó szegfűig; itt fekszik előttem minden sor írása, minden sor írásból szive beszél hozzám . , . Előttem a virág, előttem a levél . . . Mártha meg rám borulva nézi, a mit most irok . . . s mosolyog hozzá édes szerelemmel. Boldogok vagyunk. * # * Ne mondják, hogy csapodár valék. Csak a boldogság után szaladtam, csak azt kerestem, mit mindenki keres, kinek szive van. Tankréd.
