Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-12-26 / 52. szám
1897. deczember 19. győzni fogsz“ — ez nemcsak Konstantinusnak szólott és nemcsak akkor állott, hanem gzól ez a mai vezéreknek is, és* áll ez ma is. Borzadva olvastam az alföldi szoczialismus vérengzéseit és igazán sírva sajnálkoztam a félrevezetett véres áldozatok felett. De hogy is lehet ember ilyen rövid eszű? Ezt nem tudom felfogni. Hát látta-e valaha élő „szoczilista“, hogy egy ilyen szoczialista vezér, vagy apostol, vagy szónok, vagy mi a manónak hívják, hogy az a csendőrpuska elé állott volna és azt mondta: „Én bujtottam fel ezt a népet, ezt ne bántsár tok, hanem engemet lőjjetek ágyon, ha nincs igazam“. Hanem olyan még nem találkozott, mert a mélyen tisztelt vezérek csak úgy „lőtávol“-ból izgatják a népet és ha a puska durran, akkor ők „vesd el magad“ legeiül futnak a biztos adujukba, Pedig az okos nép nem igy cselekednék ! Hanem ha jön ilyen bujtogató, mondja meg neki, hogy ő menjen előre, majd ő aztán követi. De nem evett az meszet! Mert nemcsak a puskalövéstől fél, hanem még a becsukástól is. Most olvastam ilyen hősökről, hogy még le sem mernek menni a vidékre — (per- .sze mind fővárosi okos ember) — mert a föszolga- birák rögtön becsukják őket. Lám ilyenek ezek az okos urak és a szegény népnek nem nyitja ki senki a szemét. Igazán borzasztó. Ha azután ilyen ámító telebeszélte a nép fejét ilyen boldogito eszmékkel és az teleszopta magát bölcsességgel, akkor az olyan, mintha nadragulyát evett volna, egészen bódult. Sem Istent,- sem embert | nem ismer már, csak az ő tanainak csalhatatlanságá- ról van meggyőződve. Az igazgató ur jót röhög otthon a markába, eszik-iszik, szivai’zik és mulat jól otthon a „fővárosban“ a szegény félrevezetett „szu- czilista“ véres verejtékkel szerzett és könnyelműen odaadott filléreiből. Ha azonban az a szegény nép igazán még vallásos volna, akkor az nem ülne o’yan hamar fel, hanem tanácsot kérne okosabb emberektől és maga is gondolkodnék az ilyesmik felett. Ha vallásos volna a nép, nem í’agaszkodnék annyira a földiek után, hanem megelégedett volna sorsával, mit az Isteni | gondviselés rája mért. De mit mért rá? Hát az csapás, hogy ö testével keresi kenyerét, más meg az eszével? Kérdés, hogy melyik könnyebb és melyik jobb. Meg vagyok győződve, hogy ha egy földművest egyszer csak egy napig ültetnek be egy irodába, hogy dolgozzék ott estig, hogy az szivesen cseréli fel a tollat a kapával. Azért csak észszel! Az, amit a kormány a szo- czializmus gyógyítására, illetve enyhítése érdekében tesz, soha sem fog eredményre vezetni, ha a társadalom vezértényezői a papság és tanítóság, illetve az egész intelligentia nem fog kezet a kormánynyal és a vallásosság terjesztésével fog a baj ellen küzdeni. Bele kerül talán 10—20 esztendő is, de győzelem biztos és a nép megint boldog ' lesz, mert csak az igazi vallásosság boldogít igazán! In hoc signo — Ezen jelben — a keresztben — fogunk csak győzni. Király Rezső. Védjük a hasznos madarakat! Már régen készülök a szegény kis madarak védelmének érdekében Írni és a nagyközönség jó szivéhez fordulni, hogy vegye pártfogásába, védelmébe a hasznos kis madarakat s ezek közöl különösen azokat, melyeknek a természet nem mutatta meg az utat délre, hová madártársaik legnagyobb része már elvándorolt volt, hanem az egész telet itt töltik nálunk, tisztogatják fáinkat, keresik az elrejtőzött kártékony rovarokat s ezeknek bábjait, petéit. Különösen ilyenkor, igy tél kezdetén érezek igazi lelkiismereti furdalást s valami nemesebb belső szózat egyre ösztönöz a kis madarak érdekében munkára, de minden ösztönzés, lelkiismereti furdalás daczára sem haladtam előbbre a jószándéknál. Azaz hogy az 1893-ik évi junius hó 8-án a „Szegzárd- központi tanitó-egyesület“ Tolnán tartott közgyűlése alkalmával tartottam volt már egy felolvasást a hasznos kis madarak védelméről, mely a »Tolnamegyei Közlöny« ugyanazon évi junius hó 18-án megjelent 25 ik számában — habár csak töredékesen — napvilágot is látott. Ebben az értekezésben vagy felolvasásban elmondtam a hasznos kis madarak védelmének szükségességét elég kimerítően. Ismétlésekbe bocsátkozni nem akarok. Nevezett közgyűlésen mutattam is be kétféle kis madárházikót, melyeket gyümölcsöseinkben a fákon kell elhelyezni, hogy azokban a kis madárkák az idő zordonsága, a ragadozó madarak, macskák s a vásott gyermekek üldözései elől menedéket találhassanak. Ezekben a házikókban leginkákb az odúkban fészkelő kis czinkék fognak menedéket keresni és találni. A kis czinkék nyári időben az erdőkben tanyáznak, mert ott bőven találnak a harkályok által vágott lyukacs- kákon keresztül a fák odvábán kész tanyát, védelmet. Őszszel azután, mikor a vándor-madarak elhagyják az erdőket, a kis czinkék is — érezve a mostoha téli idő közelgését — kivonulnak az erdőkből és az emberek lakóhelyeihez mindközelebb húzódnak. Ott látjuk őket gyümölcsöseink, ligeteink, sétányaink fáin naponta. ígen ám, de itt nem találják készen a természet készitette odúikat, meleg fészküket, menhelyü- ket. Hanem igenis ott találják ellenségeiket; a vércséket, macskákat s legnagyobb ellenségüket — az embert. A fákon kivül tömegesen látogatják a kis czinkék a kukoriczakóró rakásokat. Tudom, sok gazda tapasztalta már, ha összerakott kukoriczakórójához ment, hogy több czinke röppent onnét el. De ennek okát bizonyosan kevesen kutatták. Csak vizsgálják meg kissé gazduraim a kukoricza szárát. Hasítsanak egyet szét. Találni fognak benne apró pondrókat, bábokat, Az öreg is meghallotta a leány szavait. Elhallgatott. Közelebb lépett a leányhoz, az meg remegve hátrált egy lépésre. — Úgy —I csak vissza! Érzed a bűnösséged ugy-e? Hát ezért neveltelek, hogy szégyent hozz a fejemre te ... te ... És megfogta a leánynak aláhuló sága haját. De aztán el is eresztette egyszerre, mert az az ifjú, ki némán tűrte el a neki mondott gyalázó szavakat, mikor látta, hogy az az ember a leányt megérinti, a leányt gyanúsítja, oda ugrott hozzá s teljes erővel lódította el a leánytól. Az öreg Bogdán megtántorodott s fojtó, csukló hangon kezdett beszélni». — Eltakarodj innen te nyomorult és át ne lépd többé a házam küszöbét. Kemény Sándor csak állt és csak nézte azt a dühöngő embert. Mikor aztán a leány is szólt hozzá és kérte, hogy menjen, akkor szó nélkül fogta a kálapját s csak úgy súgva mondta oda a leánynak. — Isten vele Gizi! Ne féljen, megvédem én mindenkitől, — aztán elment. Az öreg még egyideig átkozódott s aztán egyszerre mosolygó, jókedvű lett. Csak most ért rá, hogy bemutassa azt a fiatal embert, ki eddig mozdulatlanul állt a szobában s valami gúnyos mosolylyal nézte végig a lefolyt jelenetet. — Nézd édes lányom, ez az ur itt Kutassi Kálmán. Igen becsületes ur. Szeret téged és meg TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (51. sz.) is kérte a kezedet. Én meg oda is Ígértem már neki. Jó dolgod lesz mellette. Gazdag ur, finom ur. Nagyon meg fog becsülni. Ugy-e vöm uram ? A vöm uram csäk mosolygott. Odalépett a leányhoz s kezét nyújtotta neki. A leány félve fogadta el a neki nyújtott kezet. Mikor aztán ez az ember még át is akarta ölelni, akkor utálattal lökte el magától. Meglepetve állt ott a két férfi. Végre is a „vöm uram“ törte meg a csendet. — Fél a kicsike no de majd megszeliditjük. És megszeliditették. Az atyja zsarnoksága, pénzvágya győzött. Mikor ezt Kemény Sándor megtudta, — maga a leány mondta el neki, — nem tett szemrehányást, nem panaszkodott. Egy kicsit halaványabb lett az arcza, egy kicsit remegett a hangja, mikor elbúcsúzott a leánytól. — Isten áldja Gizella! Nem volt ereje megküzdeni a sorssal, s megosztani a nyomorúságot velem. Most csak azt kivánom, legyen boldog, sokkal boldogabb, mint én vagyok. Feledjen el, majd én is megpróbálom. Az Isten áldja meg! A leány nem tudott szólni. Csak könnyei beszéltek egy nagy, kinos fájdalomról. Kemény Andor elment. Többé nem is látta őt az a szenvedő leány. Felesége lett annak az embernek, a kihez atyja erőszakolta. És megkezdődött egy szomorú, fájdalmas élet. Férje erőszakos, iszákos ember volt. Amijük volt, csakhamar elfogyott s Bogdán Gizi a legkülönösen a páduai (fehér) kukoricza szárában, melyek a szár belsejét már teljesen megőrölték. Ezeket szedik ki onnét a kis czinkék és ezzel megakadályozzák, hogy azok ott kifejlődve, a belőlök képződött rovar a jövő évben újra megszurja a kukoricza zöld szárát, petéit oda berakja, ez által a kukoricza szárát sőt csövét is férgessé tegye s a rendes kifejlődésben megakadályozza. Mert az ilyen férges szárt a szél i dő előtt letör, legtöbbször a cső is a földre ér s nem fejlődik ki a szeme. Vagy ha ez, midőn a férges szár eldül, már ki van fejlődve, az egerek, ürgék, hörcsögök teszik tönkre. Tessék csak megfigyelni! Most pedig kedves olvasóm, ha időd engedi, sétáljunk ki kissé a község melletti ligetbe és nézzük meg, mit csinálnak amott azok a gyermekek ? Egy csoportban ülnek öten, hatan, szemök egy helyre van irányítva. Ha vizsgálódói s te is azon irány felé kutatsz, egy kalitkát fogsz távolabb észrevenni, melyben kis madárka ugrál, csipog és próbálgatja a kalitka pálezáinak közét, hogy melyiken tudna kimenekülni szomorú fogságából, hová őt az emberi kegyetlénség helyezte, a szabad, az imádott természet anyai ölébe. Szegény kis ártatlan madárka, én szivemből szánlak tégedet. A te börtönöd a te sírod is. Egyszerre csak fölugrálnak a gyermekek és rohannak a kalitka felé. Örömújongás tör ki kegyetlen szivükből. Ismét egy újabb áldozata van állati kegyetlenségüknek. A kalitka körül enyves vesszők vannak elhelyezve. A fogoly madárka fájdalmas, hivó szavára odajön szabadon élő társa. Azt hiszi, ki tudja szabadítani fogoly társát szomorú fogságából, pedig éppen a veszedelembe rohan. Gyenge szárnyai odatapadnak a megenyvezett vesszőhöz s ő is a vásott gyermekek foglya, utóbb halottja lesz. Mások csapdát csinálnak ketté hasított tökből, melybe tökmagot vagy kendermagot szórnak és igy csalják a veszélyt nem sejtő madárkát tőrbe. Oh de hányféle módját ismerik ezek a szívtelen fiuk, sőt még a felnőttek is, a szegény kis madárkák pusztításának. Láttam már ablak közt, hol 5—6 ilyen kis czinke volt elzárva. Ott egy ideig etetik őket, vigan is röpködnek, ugrálnak, de a vége ennek mégis csak szomorú halál. Az ilyen elszomorító látványnak megszüntetésére, a kis madárkák kegyetlen pusztításának meggátlására, hasznos rendeltetésüktől való elvonásának megakadályozására ajánlottam én s ajánlom ma is madárvédő kis házikóim felállítását. Az emlitettem felolvasás óta tőlem telhetőleg igyekeztem is ezen házikókat megismertetni, terjeszteni. Itt a vidékünkön több helyre, sőt még szülőföldemre, Sopron megyébe, is küldtem mintákat. Mindezek daczára azonban fájdalommal tapasztaltam, hogy a hasznos kis madarak védelme nem halad előbbre egy tappodtat sem. Az érdeklődés irántuk nem akar az emberi szivekben meleg talajra találni. Az állati kegyetlenkedés irántuk egyre csak tart. Őszintén megvallva, ez a közöny, ez a nemtörődön- ség kissé elkeserített. ____________3_ nagyobb nyomornak nézett eléje két kis gyermekével. Atyja is meghalt Maga maradt teljesen. Férjét sokszos napokig nem látta. Hát lehet-e csodálni, ha a szép Bogdán Gizi akkor is, mikor mindenki őrül, olyan nagyon szomorú, bánatos. Hisz az ő gyermekei nem őrülnek a karácsonynak. Nekik nincs minek örülni. És hozzá még éheznek is. Most is, hogy ott ül az a szomorú, szép asz- szony szegényes szobájában, csak megszólal a nagyobbik fiú. — Édes anyácskám, éhes vagyok, adj ennem! Milyen fájdalom és annak a szegény asszony, nak. Nem tud uralkodni magán. Megerednek a könnyei ; s csak hullnak egymás után. Sir az anya s vele sir két kis gyermeke is. Nem is veszik észre, hogy egy kopott öltözetű, barátságtalan arczu idegen lépett be. Csak akkor ijedten öleli magához azt a két siró gyermeket. Az idegen mosolygott olyan szomorú, szánakozó mosolylyal. ' — Ne féljen asszzonyom. Nem azért jöttem, hogy bántsak vlakit. Az ablakon keresztül láttam a nagy szomorúságukat. Hallottam, mikor az a kis poronty kenyeret kért. Hát azért jöttem be. Nem tudtam nézni, hogy ez a két gyerek, a Bogdán Gizi gyerekei karácsony estéjén éhezzenek. És az a züllött alak kenyeret, sonkát vett elő. Oda tette a gyerekek elé. Azok mohón estek neki.
