Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-12-26 / 52. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (51. sz.) 1897. deczember 19. Feltámad lelkűnkben az emlékezet kihunyt világa, mely visszavisz abba az édes korban, mikor az anyacsókok melege és a szüló'i fészek csöndes nyugalma volt egyetlen vágyódásunk. Másfelől föltámad szivünkben a jövő képe, midőn kilobbanunk mi is egymásután, mint a csillogó fenyüágon azok a kis pislogó gyertyaszálak. Istenem ! Mivé lenne az ember sötét bizonytalansággal szemben hit nélkül. Mert csak a hitben van reménység és csodálatos erő lesz az a gyönge ember az ő hatalmas hitével. Minő hatalmas lehetne ez a század is, ha haladásának benső tartalmába több hitet, több szeretetet öntene. Csak az hiányzik még J O nagyságából. Az exakt igazságok terhei alatt roskadozó közszellem szánalmasan vergődik s törött szuronyai nem tudják emelni többé. — Hiányzik valamije s ez a hiány azután megmérgez mindent. Az üres szivekben nincsen hit. Pedig1 a szív akkor a legferhesebb, mikor üres, mert akkor unalommal és kétségbeeséssel telik meg. Az ember akkor a legboldogtalanabb, mikor kedélyének nincs meg az a tiszta egyensúlya, a melyet számitás sohasem pótolhat s a mely egyedül eredményezheti, hogy soha bennünk esztelenné ne váljék a szív és szívtelenné az ész. Sohasem voltam pesszimista. Nem tartoztam tehát azok közzé, a kik a modern haladás nagy sikereit gondolkozásuk körébe beleilleszteni nem akarják. Belátom és méltány- lom tehát, minő óriási erkölcsi és anyagi eredményeket tett a modern korszellem az emberiség közkincsévé. Haladtunk nemcsak a felfedezések és tudományok terén, hanem a jótékonyságnak és emberszeretetnek is oly tőkéje forog közkézen, a melyből szükség esetén minden nyomor meríthet. Még e század humanismusa is oly széles és termékeny mederben hömpölyög, a melyhez a múlt század nem is hasonlítható. Csak egy hiányzik ! A hit melegsége, a mely nélkül a társadalmi élet egy hatalmas égboltozat, nap nélkül. Emelkedünk magasabbra és magasabbra és nem vesszük észre, hogy minden lépésünk nyomán vér fakad a sebzett szivekből. Olyan a mi társadalmunk is, mint a drágakő, a melynek a csiszolás formát és alaktisztaságot adott ugyan, de aztán nem I bánta, hogy ezzel fényét megtöri és habzó csillogását is elhomályosítja. Fejlesztettük az igazságokat, de megöltük a szeretetet. Hiszen még a jót is szeretet I nélkül gyakoroljuk sokszor. Pedig szeretet nélkül csak úgy nincsen boldogság, mint a hogy hit nélkül nincsen szeretet. Nem az evangéliumi szeretetnek, a Krisztusi erényeknek társadalma ez többé, a mely a paulai szt. Yinczéket az emberszeretetnek önzetlen harczosait érdekelheti, hanem az anyagi érdekeknek rideg tuséja Paul Astiek- I kai és legázolt áldozatokkal. Oh, bár a szeretetnek ünnepén leszállna e földre az a béke és szeretet, a melyben egykor meny a földdel egyesült! Mert a tudás rideg formái sohasem kárpótolhatják a szívnek elveszett nyugalmát: boldogságot. Már pedig pusztán az emberi haladás szempotjából is nagy kérdés, melyik az ember élethivatásának természetesebb czélja ? Az értelem fönsége-e vagy a szív boldogsága? A tudás joga-e, vagy a lélek nyugodalma? Hock János. Csak a vallás lehet a szoczialismus gyógyítója. Mióta az álfölvilágosodottság rohamosan terjed és a nép kezd okosabb lenni az Istennél és elhagyja vallását, hogy nehány nagyszájú, de roszakaratu agitator izgalmait készpénz gyanánt véve vakon kövesse, az ember nem tudja sokszor, hogy boszankodjék-e, vagy nevessen-e a sok fura figurának, mit ezek az izgatók csinálnak. Hallott a szegény valamit a szoczialismusról, lesz tehát ő is „szuczialista.“ Már a magyar ember csak még szuczialista; a többi fránya modern „isták“- ról, mint teszem azt: anarchista, communista, nihilista stöbb e féle csodabogárról még nem sokat, vagy semmitsem tud. Jobb is, ha sohasem ismeri is meg őket. Igazán nevetséges dolog, hogy a XIX. század halálos ágyán, a népet annyira félre lehessen vezetni. Pedig most a „fölvilágosodottságot“ állítólag garmada számra árulják. Mert ha az ember csakugyan meg nem elégszik a hallott frázisokkal és a dolgokról mélyebben gondolkozik, lehetetlen reá nem jönni azokra az abszurdomokra, a miket e tanok méhük- ben hordanak; sőt merem állítani, hogyha bármelyik uj secta — legyen az szoczialismus, anarchismus, nihilismus vagy bármiféle csodabogár — győzelemre jutna is — persze rengeteg emleráldozat árán — mondom, ha győzelemre jutna is, ugyanaz a baj származna megint, mint a melyik most van, azaz megint lenne szoczializmus (a szoczialismus ellen), nihilizmus (a nihilizmus ellen.) Mert olyan állapot még sohasem létezett a világon, mióta ember van a föld hátán, hogy az emberiség megelégedett lett volna, és nem is fog sohasem létezni. A történelem mellettünk tanúskodik. Elégedetlen elemek voltak és lesznek mindig, kik felhasználják aztán embertársaik vagy tudatlanságát, vagy a gondolkozásban való lustaságukat és maguk mellé csőditik őket és csinálnak belőle — már az ő elége- dettlcnségükből — társadalmi kérdést. Jól élni, mindenki szeret, dolgozni meg kevés ember szeret. így aztán hamar megvan a baj. Hiába a gyomor viszi mindenhol a főszerepet, minden kérdésben. Legyen az politikai vagy társadalmi, az mindegy. Hogy a mostani társadalmi rendszerünk mellett is történnek visszaélések, senkisem fogja kétségbevonni. De azt kérdem, mikor nem fognak olyanok történni ? Mindig, mig csak rossz emberek létezni fognak a világon. Azok pedig annál nagyobb számban fognak létezni, minél jobban távolodnak a jó útról, az Istentől és vallástól. Mert megint a történelem az, mely mellettünk szól — hogy akkor a nép legboldogabb, mikor vallásos. Vallásos ember nem ragaszkodik a röghöz, hanem egy magasabb eszméért küzd, fárad, mely küzdés, fáradozás nemesit és éltet, buzdit és boldogit. A vallásos ember sohasem elégedettlen, sohasem zúgolódik, hanem mindig egy magasabb gondviselésnek a kezét ismeri meg állapotában. Nézzük és bámuljuk az első keresztényeket az ő türelmükben, kitartásukban, szenvedéseikben és mégis megelégedettségükben. És ma nem lehetne olyan a nép ? Hát most más anyagból van az ember gyúrva? Vagy most már szégyen vallásosnak lenni? Sajnos, de az a nézet kezd már uralkodni. Jaj azoknak. kik okai ennek, kik ennyire hagyták a dolgokat fejlődni. Nem ismerem a nazarénus sectának tanait, de bámulom és bámultam nagyon sokszor, mikor olvasom, hogy úgy meg úgy ragaszkodik a tanaihoz és nem szégyenli azokat nyíltan bevallani, sokszor, sőt legtübbször, mert nem is bevett vallás — anyagi kárának rovására. És most kérdem, hát a többi felekezet embereit nem lehet annyira oktatni, hogy azok is, mint a nazarénusok vagy baptisták nyíltan vallják be hitüket és a szerint éljenek is, mint amazok ? Lehet, csak akarat legyen! És ha lehet, akkor meg is lehet szüntetni ezeket a társadalmi kérdéseket, mert más módja ennek nem lehet. A baj megvan. Az izgatók győztek és maguk mellé' csőditették a nem gondolkozó és lusta népet, mely elhagyta vallását és más becsületes ember verejtékéből akar élősködni. Ezen bajjal szembe kell szállni és pedig a vallás fegyverével. „Ezen jelben élet boldogsága sugárzott ki. És ha néha-néha ka- czagni kezdett, olyan volt ez a kaczagás, mint egy szép, szomorú nóta. Mert biz’ Bogdán Gizi nem volt boldog. Atyja erőszakos, izgága ember volt, ki magán kívül senkit sem ismert. Csak a maga szenvedélyeinek élt, azoknak volt rabja. A mi kevés jövedelme volt, azt is elitta. Hiába intette, kérte jó felesége, hogy becsülje meg magát, tekintse kis leányát, annak a boldogságát. Nem használt sem kérés, sem fenyegetés. Hány éjszakát virrasztott át az a jó asszony a szép kis Gizikével, mig atyjuk valahol dorbézolt. A kis Gizi is korán megszokta a nélkülözést, a szenvedést. Tizenhat éves volt, akkor érte a legnagyobb csapás. Akkor is karácsonyest volt, mint most. Akkor is csak oly örömtelen, bus karácsonyestéje a Bogdán Gizinek, mint most. Az édes anyja beteg ágyánál virrasztott. — Atyja még e szent estét sem töltötte közöttük. Ketten voltak. Anyja aludt, ő imádkozott. És mire beköszöntött az éj, Bogdán Gizi már csak maga volt. Az anyjának már csak kihűlt, hideg teteme feküdt előtte. Ha eddig szenvedett a leány, ezután kétszeresen kijutott neki belőle. És mégis nemsokára jött idő, midőn a szép Bogdán Gizi feledett minden szenvedést, minden keserűséget. Még boldognak is érezte magát. A szerelmes leány könnyen felejt. Bogdán Gizi is szerelmes volt. Szerette Kemény Sándort igaz szerelemmel. Az ifjú is szerette a leányt. Felismerte nemes, őszinte lelkét, azt a tiszta gyöngyöt, melynek fénye átkisér egy egész életen. Sokszor együtt voltak. És ilyenkor mind a kettő olyan boldog volt. Tervezgettek, ábrándoztak fiatal lelkűk egyszerűségében naivságában. Kemény Sándor sokszor emlegette a leány előtt, hogy mihelyt kinevezik, odaviszi őt az ő egyszerű, kicsi lakásába s ott élnek aztán boldogságban, sze- retetben. A leány mosolyogva hallgatta ezt a beszédet. És mikor már sokat tervezgettek, mikor már csordultig voltak a boldogsággal, akkor az a becsületes, igaz lelkű gyerek megfogta annak a leánynak a két munkás kezét s úgy kérdezte tőle tudj’ Isten hányadszor : — Szeretsz-e édes angyalom ? A leány meg csak elsusogta azt a sokszor elmondott két szót: — nagyon szeretlek. így éltek ők akkor az első szerelem igaz, zavartalan boldogságában. . . . De hát Bogdán Gizi már csak szenvedésre született. Ez a szerelme volt forrása további szenvedéseinek. Egyszer, mikor Kemény Sándorral ismét együtt voltak, akkor történt a dolog. Az ifjú éppen búcsúzni készült. A leány odaborult az ifjú széles mellére, az megcsókolta azt az aranysárga haját, azt a halavány arezot. Ekkor jött háza a leánynak atyja egy fiatal emberrel. Mikor az öreg Bogdán ott látta leányát annak az ifjúnak a karjaiban, valami vadállati kiáltást hallatott. A fiatalok megremegtek. De Kemény Sándor egyszerre magához tért. Nyugodtan odalépett az öreghez. — Urambátyám, szeretem a leányát igaz sze- szerelemmel, becsületesen. A leánya sem idegenkedik tőlem. Az Isten is egymásnak teremtett benünket, hát urambátyám se válassza el sziveinket egymástól. Adja nekem leánya kezét, én meg fogom becsülni. Nyugodtan, határozott hangon beszélt az ifjú. De mikor elvégezte beszédét, hiába várta az öreg áldását. Az csak nézet, hol az ifjúra, hol meg arra a remegő leányra. Aztán meg felkaczagott. Olyan borzalmas, vér- fagyasztó volt a kaczagása. — Te nyomorult, te koldus ivadék, te akarnád elvenni a leányomat, az én lányomat. Ha . . . ha . . . ha. Hát megbolondultál. Azt hiszed, hogy ilyen gyütt- mentnek neveltem ilyen szép virágszálat. Ha . . . ha . . . ha. És csak kaczagott az öreg tovább. Kemény Sándor ott állt előtte. Az arczát pirosra festették az öreg szavai. Keze ökölbe szorult s csak akkor tért magához, mikor hallotta, hogy egy félénk, lányos hang a nevén szólítja. — Sándor, az Istenre kérem, legyen nyugodt. Kemény Sándor odapillantott arra a halvány leányra.
