Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-12-19 / 51. szám
3 szempontjaik szerint mint használják ki a kérdést, nem tartozik mi reánk sem szóvá tenni, sem méltatni. Csakhogy az Ausztriával szemben fenforgó kérdésünk elsősorban közgazdasagi jelentőségű, ezt pedig szóvá tenni kötelességünk és feladatunk is. Nem az a fontos kérdés, hogy külön vámterület legyen e vagy önnálló, mint az, hogy Ausztriát ne a bosszuállás politikája vezesse, ha ugyfordul, hogy nekünk mégis az önnálló vámterületet ki kell mondanunk. S ezt szívesen ki is mondjuk. Magyarország mezőgazdasági állam. Ausztria ipari. Magyarország terményeinek legnagyobb vevője Ausztria, mert neki gabonája nem terem. Viszont Ausztriának is fölkopnék az álla, ha a bécsi czipő, a brüni posztó, a prágai üveg és az iparczikkeknek | egész sora nem lenne olyan kapós. Mi 'egymásra vagyunk utalva és csak a kétségbeesés, vagy az öngyilkosság kiabáltatja az osztrákokkal, hogy ha a magyarok felállítják vámsorompóikat, akkor viszont ők egy szem búzát sem engednek magyar földről Ausztriába. Hogy pedig az, ha az osztrák piaczokat elvesztjük, mit jelent — arra van már szomorú tapasztalásunk. Mióta az uj nemzetközi egyezmények megtétettek, a konneksziók szigorú rendelkezéseire utalással a kedves osztrák mindannyiszor elzárja a szt.-marxi állat vásárt előttünk, valahányszor bármily szórványosan Magyarországban a száj- és körömfájás föllépett. És mi történt akkor? Az, hogy elsőrendű hízott állatainkat a belföldi piaczra kellett dobnunk és áruk felére esett. Az bizonyos, hogy Magyarország terményeit elfogyasztani nem biija és nekünk piaczról kell gondoskodnunk : legnagyobb vevőnk Ausztria volt, a hova vámmentesen bevonult a magyar búza, de ha az osztrákok bosszuérzetükben valami horibilis vámot vetnek a magyar búzára, akkor az amerikai búza versenyét meg nem bújuk és elesünk az osztrák piacztól. Ez sem lenne baj, mert keresünk másik piaczot. Most nézzük, mit veszthet az osztrák ? Kétségkívül többet, mint mi. Ausztria összes iparczikkére nálunk találták meg a piaczot, ha ő tariffa-represszaliákkal él, nekünk is követni kell. Ha ő elzárkózik a mi nyerteményeink előtt, elzárkózunk mi is. Akkor aztán nem vehet ám amerikai búzát, mert nem lesz miből. De amúgy is mi ipart teremthetünk — már is nagy e tekintetben a haladás — de ők klimájok, földjük miatt búzát nem termeszthetnek. Meg azután az a cseh üveggyáros, brüni posztós, ha nem fog kelni a portékája, mert elvesztette a jó magyar vevőt, elfog jönni magyar földre, lakositja magát, itt állíthatja föl gyárát. E kérdésnél csak az nyomul előtérbe, hogy a külföldi gyárakkal beözönlik egy aspiraczióira féltékeny nép és nekünk még több bajunk lehet nemzetiségi kérdéssel. De ezek csak nehézségek, melyek átmenetiek és ezzel szemben az ipari fejlődéssel belföldi fogyasztásunk is nagyobbodnék. 1897. deczember 19. A szembeállitásból az tűnik ki, hogy az osztrákoknak sokkal több veszteni valójok van és éppen azért nem akaijuk hinni, hogy ha' majd a part szakad, beváltsák fenyegetésüket. A veszélyes játék rájuk nagyobb koczkázattal bir, nyugodtan várhatjuk be a fejleményeket. I. IRODALMI CSARNOK. Grra,n.cL fináil. „Komédia az ember élet.“ Egy csöngetés a rendezőtől, S a függöny fölemelkedik . . . Keresztelő van, az uj szülöttet Nagy pompával keresztelik, Vendégek vígan lakó mázva Kívánnak hosszú éveket, Mindent mi jó, hogy éljen, éljen Szerencsés boldog életet. Majd a második jelenetre Húzódnak föl a függönyök Hogy küzd az ifjú lankadatlan Ezernyi munka, baj között. Szerelmes lesz egy szép leányba Oly régi mese, elkopott. És másé lett a szép leányka Végződni mindég úgy szokott. Egy csöngetés a rendezőtől, Jön az utolsó felvonás .... Temetőben uj sirhalomra Borul le néma hallgatás. És vége van a színdarabnak Nevetve tapsol a halál. A publicum kezd oszladozni . . . Egy ember meghalt. Grand finál. Rácz Lajos.-A. korall testvérei?:. Irta: Priegl Olga. A napokban a tengerről s többek között a ko- rallokról olvastam. A korall-családokról, melyek ott laknak a mélység fenekén, vagy valamely sziklához tapadva s a korall virágokról, melyek együtt éreznek. Önkény télén jutott eszembe a Wégh lányok története. Elcsépelt valami a tengert az emberi élethez hasonlítani. De tengernek látom most az életet és a Wégh famíliát pedig úgy képzelem benne, mint egy korall telepet, mely szikla helyett az ősi kúriához, a hagyományos szokásaihoz van tapadva. Közmondásossá vált a Wégh család nagyszámú tagjai között urailkodó egyetértés rokoni szeretet a világtól való elzárkozottságuk. A nagy végfalvi kastély ódon termeiben, visszhangos sötét folyosóin nem kopogtatott volna idegen ember lépéseinek faja. Nem, hanem egyszer csak mégis fordult egyet TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (51. sz.) ___ Tíz, t izenegy, tizenkét óra . . . senki, senki! Olyan elhagyatottnak, olyan nyomorultnak éreztem magam akkor éjjel. Miért is nem néztem meg azt az átkozott üveget! . . . Éjfél után, sirás közben, elaludtam, úgy a hogy voltam, az asztalra borulva, felöltözötten. Egyszerre kopogtak. Fölébredtem. Újra kopogtak, s most már türelmetlenül. Ekkor valami hősi bátorság szállott meg, ki se néztem az ablakon, habozás nélkül fölkaptam a lámpát- és kimentem az előszobába. A mint kinyitottam az ajtót, iszonyattal tántorodtam vissza. Jó szerencse, hogy a lámpát letettem volt a szekrényre, máskülönben elejtettem volna. A férjem tért haza, de uram isten, micsoda' állapotban! Vártam őt, igen; megbántam gondatlanságomat, ha ugyan lehet ilyesmiről beszélni s a miért olyan kellemetlenségbe kevertem, örömmel kárpótoltam volna valamivel minden gorombasága és vadsága dsezára. Es most hazajött, édesem, képzeld, hazajött holt részegen! . . . — Jaj, szegény piczi babám, és mit csináltál vele? — Kimondhatlan érzés nyilait szivemen kereszr tül. Azt hittem, elsülyedek szégyenemben . . . A kalapja félrecsapva s a ruhájával együtt gyűrött, poros, sáros volt; az inge gyűrött, a galléija kigombolva, a a nyakkendője lelépve, a télikabátja meg úgy pa- nyókára vetve . . . Ha láttad volna! Betántárgott. Utána mentem a lámpával s akaratlanul világítottam neki, nehogy- elbotoljon. A hálószobába ment; elért a falig, ott megtámaszkodott. Szemben álltain vele, egész *testemben reszketve. Istenem, mi lesz ebből ? mit csinálok vele ? Egyetlen cselédem sincs itthon. — Óh szegény, ártatlan piczi babám! . . . — Nem akart lefeküdni. „Nem tudok, hisz látod . . . nem tudok . . . most . . . majd később . . . ígérem ..." igy dadogott, halkan, megszégyenülve, mert az öntudat még nem halt ki teljesen belőle. Végre megemberelte magát s úgy látszott, mintha már biztosan állana. Hozzáléptem s a kezemet nyújtottam neki, hogy tovább vezessen. Nem tudom, honnan vettem bátorságot ehhez, de mondom, akkor már nem gondolkodtam s jó szivem van, megsajnáltam. Kezemre támaszkodott, (forró volt a keze, majd elégetett,) s előre támolygott nehány lépést. Akkor hirtelen észrevettem, hogy közel van az összeroska- dáshoz. Sikoltottam, elugrottam tőle s evvel meglöktem valamicskét: arra egész hosszában végigterült a padlón. Nagyot koppant a feje, hanem azért két perez múlva hortyogott az az erőtlen, összetört ember . . . Nem tudtam sírni többet. Bevártam s ott maradt hétfő délután négy óráig. Midőn ekkor bementem, tökéletes rendben találtam a szobát, ő pedig tisztán öltözkedve, bár egy kissé álmos arczczal olvasta a regényt: isten hozzád szerelem! A midőn rám nézett — — Nos, nos? — Elfordultam ... — felelte daczosan a baba és megcsillant fenyegető lánggal a szeme. — Isten hozzád, szerelem! Benedikty Béla. ott is a világ kereke. Egy évvel azután történt, hogy az öreg Wégh Ádámot a család utolsó férfi sarját lefektették a penészes üregbe, a porló ősei közzé. Két leánya maradt az öregnek: Hella és Judith. Karcsú magas, márványarczu, szőke leányok voltak, azt hitték róluk, hogy ikrek, annyira hasonlítottak egymáshoz. Lázongásba hozta ez a két csodálatos teremtés a környékbeli fiatalság vérét s mikor a grászér letelte után szakítva az avult szokással — termeiket megnyitották, ott verődött össze a megye intelligen- cziájának java. S a Wégh lányok büszkék, boldogok voltak. Együtt örültek hódításaiknak, együtt szőttek terveket a jövőre. Csillogó édes ábrándokat telve napsugárral, melyek beragyogták a szürke, régi ház minden zugát. Egy fénycsik lefutott a penészes sirboltba is, oda az omlatag koporsók közzé. Az unokák boldogabbak lesznek, mint ti voltatok, mondta a fénysugár a nyugvó pornak. Az unokák élnekt a világnak élnek, a ti éltetek már halál volt . . . A szolgák az utolsó csillárt is eloltották. A vendégserek hintóinak robogása elveszett a távolban. Wégh Judith szokatlan lázas arczczal lépett be közös hálószobájukba s csak hirtelen a nénje nyakába vetette magát. Láttad, beszéltél vele ? — mondta aztán gyorsan. Kit? — kérdé amaz csodálkozva. Hát Verő Györgyöt? Hella elsápadt, de azért biztosan mondta ki: Nem emlékszem . . . Ah! hisz ott állottunk mind a ketten, a hogy bemutatta magát. Nem láttad milyen szép volt ? Ilyennek állmodtam mindig, a kit szeretni fogok! Mert szeretem . . . Oda ült a nénje lábához s csak beszélt, beszélt egyre hevesebben. Hella én olyan szemeket nem láttam, úgy perzselnek, égetnek . . . De nem vetted észre, mily szórakozott is. voltam egész este ? Nem! — de hát vájjon ő ? 0 ? — s Judith elgondolkozott. Egyszer nagyon sokáig nézett rám . . . Úgy? no álmodjál róla, igen. Pedig Wégh Hella is Verő Györgyről akart álmodni, de csak nem mondta a húgának. S az aztán mindennapos lett náluk. A szive vonzotta őt a Wégh lányokhoz, de maga sem tudta, melyiket szereti. Nem tudott választani köztük, Judith a forróbb, tüzesebb, —■ Hella az elfojtott szenvedély. Egyszer aztán megadta a választást maga Hella azzal, hogy kolostorba ment. A húga miatt tette. Szeresse az Györgyöt. 0 majd csak könynyebbeu elviseli szive sebét. Elszakadt egymástól a két korallvirág. Pedig olyan egy volt a szivük, lelkűk, minden gondolatuk. Judithnak üres, hideg volt a ház a Hella kedves, szelid arcza nélkül s Verő György is úgy érezte, I hogy sokkal szívesebben ment Wéghgékhez, mikor még mind a két lány sietett elébe. S Hella? Ott a kolostor csendjében imádkozott a húga boldogságáért. Boldogság! ugyan hova tűnhetsz el olyan köny- nyen? Szivárvány, csalfa tünékeny szivárvány volt a Wégh Judith boldogsága, Verő György szerelme nem különben. Az élet, a nagy tenger pedig csak tovább hullámzott s egy szép napon összesodorta újból az elszakadt korall virágokat. Egyek lettek együtt érzett a két testvér megint. Az ősi Wégh porta felöl magas fal emelkedett s az esti szél szelid ének, áhitatos ima hangját viszi szerteszét. Nem kopogott többé a viszhangos, sötét folyosókon idegen ember lépéseinek zaja, — rokonok, testvérek voltak azok benn valamenynyien. Fekete ruha volt rajtuk s az arezukhoz olyan jól illett az apácza fátyol. Az omlatag koporsók köve meg szertefoszlott ábrándjaik tört sugarai futottak. Az unokák boldogtalanok voltak mint ti, mondta az a törött sugár a nyugvó pornak. IF’rieg'l Olgáiról. Irta: A szerkesztő. Priegl Olga nekünk régi munkatársunk. Olyan szép baba képe van, mint Murilló angyalkáinak. Apró novellák cziinmel csinos kötetet adott ki és e soroknak az a czélji, hogy reá irányozzuk olvasóink
