Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1897-11-21 / 47. szám

6

1897. november 21.

vonul, hol addig hét-nyolcz polgári iskolai magántanuló váija. A segéd benn van az osztályban 10 óráig és akkor haza bocsájtja összes növendékeit. Most a kántor bemegy osztályába polgári magántanulóival és 12 óráig tanítja őket. Délután 2 órakor ismét a segéd kezdi a tanítást és csak 3 órakor megy be először a kántor ur és tanít naponkint 1 mondd egy órát, a segéd pedig 3 órát. Es miért tanít a kántor naponkint csak egy órát? Mert — mint állítja — a többi órákban legtöbbet van akadályozva. Már bocsánatot kérek, de a tanítási hivatalos órák akadályai egy kántortanitónal csak a tanítási órákba beleeső egyházi funkcziók lehetnek, de privát órák adása és mellékkereset szerezhetése miatt még senki tanítót fel nem mentettek a hivatalos tanítási órák alól. Sőt tovább megyek: a törvény szelleméből és ide voDatkozó rendelkezéseiből sokkal előbb kimagyarázható az, hogy a kántortanitó segédjét inkább azon kántori teendők végzésére használja fel, melyek a kántornak mint tanítónak már hivatalos óráiban esnek, mint megfordítva. Ilyen pedig Tolnán leginkább most télen van, midőn a requiemes misék reggel 1/a9-kor végződnek. Ezeket tehát már a segédnek kellene végezni, hogy e misék a kántort az I tanítói kötelességei teljesítésétől még e fél óráig se vonhassák el.

A kántortanitó ur hivatkozik czikkében a kerületi tanfelügyelő ur jóváhagyására az iránt, hogy úgy van jól, a hogy a kántor ur teszi. Ha ez igaz — a miben szerfelett kételkedem — akkor beleegyezését csak a kántornak egyoldalú informácziója alatt előidézett benyomás folytán adhatta meg, a kinek persze volt annyi vágott dohánya, hogy nem igy mondta el, mint a hogyan én leírtam j pedig ez a valóság, mert hisz ott működűnk azon épületben, hol a kántor ur lakik, tehát mindent látunk és hallunk.

Tegyük fel azonban, hogy úgy az iskolaszék, mint a kerületi esperes ur megengedték volna a kántornak azt, hogy reggeltől délig magánjövedelem után nézhessen és iskolájában naponkint csak 1 órát, segédjének pedig 3 órát kelljen végeznie, — mondom, tegyük fel, hogy ezt megengedték volna, ki fogom mutatni intézkedésük törvénybe ütköző voltát:

A vallás- és közoktatásügyi minister 1891 évi január 17-én kelt 22647./1890. számú rendeletével az ország összes egyházmegyei hatóságait megkereste az iránt, hogy tiltsák meg, miszerint a tanítók segédeket fogadhassanak fel. E rendeletet szó szerint közlöm, de szabadjon a mi községünkre alkalmazható egyes kitételeit megmagyaráznom.

E rendelet igy hangzik:

„Népoktatásunk ügyének általánosan érzett hiánya, hogy sok iskolánál . a segédtanítói állomás nem lévén rendszeresítve, a rendes tanító fogadja fel és tartja el a segédet.“ Kérdem most, milyen szakember az, kivel ellehetne hitetni, hogy a tolnai segédi állás egy rendszeresitett állás. A ki ezt elhiszi, vagy csak vitatására is vállalkozik, az nem ismeri az iskolai szervezetet. A tolnai segédtanítói állás nem rendszeresitett állás, hanem betöltése magán szerződési viszonyon alapszik. Ennélfogva a tolnai segédtanító nem mondhatja, hogy állásában véglegesítve van és igy elmozdithatása sem történik fegyelmi utón, hanem egyszerűen a magán szerződés jogaiból kifolyólag. Egészen más jogokkal bír a rendszeresitett segédtanítói állásban működő segédtanító! Ennek megválasztása nyilvános pályázat utján az iskolaszéki tagok két harmadának okvetlenszerü jelenlétében történhetik csak meg f főismérve az, hogy egy külön tanteremmel bir, tehát nem úgy, mint Tolnán, hol ketten mennek egy osztályba, állásában éppoly önálló, mint a többi rendes osztálytanító, ebből csak fegyelmi utón mozdítható el, mivel megválasztása élethosszáig tart. A segédtanító elnevezést onnét nyerte, hogy a kántornak segédkezni is tartozik; ezért a kántorok bizonyos járandóságok kiszolgáltatására p. o. élelem adásra vannak kötelezve, de ama bizonyos 200 frtnyi minimális törzsfizetés folyósítására semmi körülmények közt sem volna kötelezhető a kántor, hanem ez a hitközség tartozása, mert a törvény a hitközség tulajdonát képező iskola rendben tarthatása miatt az én zsebem felett tán még sein rendelkezhetik. E szabály alól csak ott volna kivétel, hol a kántor a dijlevelében tán két tanterem vezetésére is van kötelezve. Különben itt vannak apró szomszéd községeinek: Mözsön, a hol ön is volt, itt van rendszeresitett segédtanítói állás; Tevelen, a hol én voltam, itt is van rendszeresitett segédtanítói állás, mert a kántor is, a segéd is külön-külön osztályt vezetnek. Azt hiszem, e két község nem egymagában áll az országban. A hol pedig nem igy van, tessék

elhinni, az mindenütt az iskolai hatóságok közönyösségére vezethető vissza, maga az állapot pedig csak megtűrt, de nem megengedett. A pécsi egyházhatóság éppen a legmozgalmasabb napokban hívta fel a tolnai iskolaszéket, midőn a jövendőbeli kántor dijlevelének megállapítását tárgyalták és természetbeni járandóságait pénzben akarták; kifizetni: hogy nem volna-e jobb a segédtanítói állást rendszeresiteni ? De elképzelhető hogy ily változtatáshoz nyugalmasabb napok kellettek volna és igy minden abba maradt. Ismétlem tehát, bármint csűrjék csavarják is a dolgot, hogy a tolnai segédtanító a mái rendszer mellett nem esik az 1868: 38. törv.-czikk oltalma alá.

A rendelet igy szól tovább;

„Ezen eljárás mellett a felettes hatóság a segédek törvényszabta előképzettségét, avagy javadalmazását nem ellenőrizhetvén, igen természetes, hogy a tanító a reá nézve lehető legkedvezőbb feltétel mellett iparkodik segédet szerezni és gyakran oly egyéneket alkalmaz segédtanítókul, kiknek összes előképzettségök az elemi népiskola négy osztályának bevégzéséből áll és a kiket oly feltétellel fogad meg, hogy őket a tanítói képesítő vizsgálatra előkészíti. Ily egyének működése nemcsak határozottan kárára van az iskolának, nemcsak koczkáztatja a tanítás folytonosságát és sikerét a csaknem évről-évre beálló változás miatt, hanem azonfelül az 1876: XXVIII. t. ez. 13 §.-a 1-ső és 2-ik pontjában foglalt határozatba és ütközik, melynek értelmében segédtanítókul csak okleveles tanítók avagy tanitóképezdét végzett egyének hívhatók meg és a meghívás a községi avagy felekezeti iskolaszék hatáskörébe tartozik.“

Magyarázatul azt tehetem ide, hogy a sok változás biz itt is koczkáztatja a tanítás sikerét; arról pedig senkinek tudomása nincs, sőt a plébánia egész levéltárában sincs rá írásos példa, hogy a segédtanítót valaha Tolnán úgy választották volna meg, mint a törvény kivánja. Itt a kántor szerződést köt a legelső jelentkezővel s az iskolaszéknek vagy elnökének egyszerűen bejelenti, hogy van már segédje.

A tolnaihoz hasonló segédtanítói állásnak ily módoni fenntartása csak ott bir még létjogosultsággal, a hol a segéd alkalmazását vagy a rendes tanító aggkora, a betegeskedése, vagy pedig a tanítónak a magyar nyelvben való tanítási képtelensége teszik szükségessé. A miniszteri rendeletek ezt a népiskolai törvények végrehajtásánál mint irányadó szabályt állították fel. Nem igy van ez a rendszeresitett segédtanítói állások betöltésénél.

A rendelet igy szól tovább:

„Továbbá különösen felekezeti iskoláknál az egyházközségek anyagi érdekével sem egyeztethető össze, hogy a gyakran jól javadalmazott kántortanitó csupán a sokkal csekélyebb kántori teendők elvégzéséért az egész javadalmat élvezi s egyéb teendői miatt, vagy csupán kényelemszeretetből a tanítást segédtanítóval végezteti s néha ennek díjazását is az egyházközség által fedezteti.

Ellenkezik végre ezen eljárás még a tanítói nyugdíj-törvény rendelkezéseivel is, melyek úgy a javadalom, mint a nyugdíjhoz való jogosultságot a tényleges tanitói szolgálathoz fűzik.“

Majdnem úgy látszik, mintha a miniszter e pont alkalmazásánál a tolnai állapotot vette volna modellül. Nem akarom állítani — mert ez már személyeskedés volna — ha azt mondanám, miszerint a kántor ur kényelemszeretetből végezteti osztályában a tanitási idő háromnegyed részét segédtanítóval, de az bizonyos, hogy nem hivatalos teendői tarthatják attól távol.

A nyugdíj ügyről pedig már villágosabban nem lehet szólni, mint az előbbi pont, mely kimondja, hogy csak az jogosított a javadalom élvezésére és a nyugdíjra, a ki tényleg tanít, nem pedig aki más által taníttat. Ha egy osztály, egy tanterem után önök mindketten kapnának nyugdijat és ez a mostani állapot változatlan maradna, akkor a kántornak napi egy órai tanítás mellett éppen 160 évig, a segédnek pedig napi 3 órai tanítás mellett 50 évig kellene szolgálnia. No e magos kort még ellenségemnek se kívánom, annál kevésbbé a tolnai kántor urnák.

A rendelet igy végződik:

„A segédtanítók alkalmazása körül mutatkozó visszaéléseknek és törvénybe ütköző eljárásnak megszüntetése múlhatatlanul szükséges lévén, a minister az összes egyházmegyei hatóságokat egyidejűleg megkereste, hogy saját hatáskörükben is ez iránt megfelelően intézkedjenek, főleg pedig szigorúan követeljék meg, hogy az idézett törvény értelmében segédtanítókul csak okleveles tanítók vagy ilyenek hiányában tanitóképezdét végzett egyének alkalmaztassanak.

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (47 sz.)

Erről a közigazgatási bizottságokat tudomás végett azzal értesitem, hogy a mennyiben községi iskoláknál is az emlitett visszás állapot mutatkoznék, annak megszüntetése iránt a fentebbiek értelmében intézkedjenek. “

Hogy ez az egész rendelet miért maradt írott malaszt, annak csak az iskolai hatóságok a megmondhatói, meg az a laza ellenőrzés, mely a tanügy egész vonalán meglehetős sok fattyu-hajtást termett.

A kántor ur czikkének azon része melyben a segítség hiányában a tönkre tevést emlegeti — nem egyéb, mint önámitás. Én is voltam már itt segédtanító, de úgy hogy az én princzipálisom semmit sem végzett, nekem pedig senki nem segített kartársaim közül éppúgy mint Önnek, de nem is kértem fel őket éppúgy mint Ön — és még sem mentem tönkre. A múlt évben Ön az egész tanévben egy maga volt, tanított is egész nap, kántoroskodott is egész nap és hivatalos óráin túl még egy kis aprítani valót is birt keresni a tejbe — jól is tette — és még máig sem panaszkodik étvágyhiányról vagy végelgyengülésről. Tehát ez az észrevétele a helyettesités ily módoni rendszeresítésének beigazolhatására még számba vehető argamentumul sem használható.

De azt mondja most a kántor ur: ám jó, hát majd elvégzem én magam az iskolát, kezdem fél 9 órakor és végzem délelőtt fél 11-kor és elvégzem a kántori teendőket is; de hát akkor miért tartsak én egy okleveles tanítót magam mellett? Hisz a kántor konyhája nem népkonyha, hol tétlen fiatal emberek élősködjenek, hogy csak akkor és azért nyújtsanak segítséget, hogy iskolámban a napi 4 órai tanitási idő általam tartassák be ?

Ezt a csomót akarom én megoldani, legalább itt e helyen, mert, a gyakoi’Iatban mások hatásköréhez tartozik.

A kántor ur dijleveléből azon pont — mely a segédnek eltartását, fizetését, élelmezését, a reá való egyéb szolgáltatást kizárólag az ő kötelességévé teszi: feltétlenül törlendő vagy legalább is lényegesen módosítandó. Ha e súlyos kötelességet vállairól leemelni sikerül, akkor oly tehertől szabadul meg, mely semmiképp sem hasonlítható össze ama 3 órai tanitási többlettel, melyet ez esetben iskolában neki magának kellene végeznie.

Egy ily nagy községben, mint Tolna, hol 10 tanitó működik, már lehetne a segédi állást rendszeresiteni vagy oly módon, mint fenntebb körülírtam, vagy pedig oly módon, mint a nagyobb városunkban, hol a kisegítő tanitói rendszer van életbe léptetve. Ha a kivitel módozataira nézve a tanítótestület felszólítást kapna illetékes helyről, úgy mindkét esetre nézve tervezettel is szolgálhatna. Nagyon természetes, hogy a kántor ur és a hitközség közötti méltányos egyesség nélkül e kérdés meg nem oldható. A többi kölcsönös engedékenység mellett már könnyen kivihető.

Bármily üdvösnek és czélszerünek látszott is annak idején egy intézkedés, de ha a tapasztalás idővel annak ellenkezőjét bizonyítja be, akkor nagyon csekély eszélyességre mutat az, hogy a rósz rendszert csak azért, mert egy dijlevélben benne van, továbbra is fenn kell tartani kárára az iskolának és tanügynek.

Hogy a szoros értelemben vett kántorságot a törvény is mily alárendelt kérdésnek tekinti, kitűnik azon rendelkezésekből, hogy a kántorságot semmi tekintetben sem helyezte oly szerves összeköttetésbe a tanítósággal, mint a tanitói hivatalt az iskolával. A kántorság oly másodrendű kérdés a törvény előtt, hogy az a tanítóságtól bármikor elválasztható, de a tanítóság az iskolától soha. Sőt azt merem állítani, hogy a szoros értelemben vett kántorság — alapuljon bár a vizitán — végelemzésében még sem egyéb, mint két oldalú magán szerződés, mely csak a megkötés külső formáira nézve különbözik a többi szerződésektől, de a mely a szerződés feltételeinek a felek részérőli megsértésére fel is bontható. Vájjon nem fordult-e elő már több eset, hogy a kántortanitó lemondott a kántorságról, de azért senkinek se jutott volna eszébe őt ezért a tanítástól is eltiltani, mert a kántorság csak megengedett mellékfoglalkozás, a mely mint ilyen másnak is átadható; de a tanítóságból csak fegyelmi utón lehet valakit elmozdítani, a tanitói állás önkéntes elhagyása pedig tudjuk, mily súlyos következményekkel jár. Vagy nem volt-e még rá eset, hogy egy községben a megválasztott kántortanitó a megváltozott körülmények miatt otthagyta a kántori teendőket, de azért tanítónak továbbra is megmaradt. Ott van — ha nem tévedek — Bonyhád : itt a kántorság már — úgy tudom — minden tanitó