Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-10-31 / 44. szám
hátik, keressük, mert ha ez nem volna, szomorú képet kellene társadalmunk erkölcsi felfogásáról vázolnunk. Végre a szomorú ügy, a mint ezt már most konstatálni vagyunk kénytelenek, a választmány határozatával aligha nyer befejezést. Ha pedig ez bekövetkezik, az egyenesen a kaszinó létét és fentállását fenyegeti, mert van a kaszinónak legalább 80—100 tagja, ki ragaszkodik a választmány határozatához s kész inkább a kaszinótól megválni, semhogy esetleg megváltozott viszonyok közt is annak tagja maradjon. A kaszinó pedig most is anyagi bajokkal küzd, ha pedig tagjainak jelentékeny része kilép, akkor aligha fedezheti tetemes kiadásait. Azért mindazoknak, kiknek a kaszinó léte szivükön fekszik, már most meg kell gondolni viselkedésük következményjeit. A viszonyok egy áldozatot megkövetelnek. Az vagy Gfeiger lesz, vagy a kaszinó. b. Márczius idusa. Felhívás író- és miivésztársaimhoz! Szabadságharczunk 50-éves fordulóját készül megünnepelni a nemzet. Bizonyára fog rá találni módot, a mellyel kegyeletét kifejezze. 50 esztendő óta mindig megemlékeztünk márczius 15-éről, a mely napon egy lelkes csoport, élén Petőfi Sándorral, kinyomatta a 12 pesti pontot: Mit kiván a magyar nemzet ? Ez a nap a gondolatszabadság, a népszabadság és a földszabadság napja. E napnak fénykorén Petőfi Sándor alakja sugárzik felénk. Az által a szerkesztett 12 pont kívánalma ma már a korona által szentesített törvény, a melynek legelső őre maga a király. Petőfi Sándor az irók, művészek fejedelme. A mi fejedelmünk. Tegyük mi irók, művészek magunkévá e napot s ünnepeljük meg 50-éves fordulója alkalmából a szokottnál fényesebben. Petőfi szelleme legyen ez ünnep vezércsillaga. Petőfi napját, a népszabadság napját nem ünnepelhetjük másként, mint magával a néppel. Ha részt vesz bánatunkban, részesítsük ünnepünkben is. Ünnepeljen már a nép is, ne csak mindég az ur. Rendezzünk egy óriási ünnepélyt a Rákoson vagy a Kelenföldön, hívjuk meg reá vendégül a magyar népet. Gyűljön össze hazánk minden részéből egy-egy csoport, a mely vidékét képviselje az | színes, m ________________.____________ — Szeretsz-e | — Szeretlek! s édesen mosolygott. Ezen este történt, hogy odaborult a lány anyja kebelére, s könyek közt mondotta: — Anyám nagyon boldog vagyok! A boldogságról álmodott ez éjjel ő ott a Ke- menesék fehér házában, — Pali meg a Bérdyek ősi kastélyában. De más volt az álma öreg Bérdy Pálnak. — Olyan paraszt leány a Bérdy kastélyban nem lesz asszony soha! Hiába volt fiának minden könyörgése, minden esengése, a büszke főur megmaradt első, kegyetlen szava mellett, s még a leánynak is irt : — Fiamról mondjon le, mert a mit ő könyel- mün tervezett, abba én bele nem egyezem! — ez volt levelében. Szegény kis lány, hogy megtört e szóra! Pali vigasztalta: majd enged az öreg, s mi boldogok leszünk, mert én mást szeretni, mást oltárhoz vezetni soha sem fogok. Hitt a leány; föléled t e szóra; az ifjú még eljárt a Kemenecék fehér hajlékába, s még mindig tajtékzott a lova, mikor megérkezett. Édes volt a remény, sötét felhők után jó volt e napsugár .... hiszen a sziveik egymáséi voltak .... igy hitte a leány . . . Hej, pedig nem igy volt . . . Az ifjú lassankint elmaradt, — hiába leste Ke- menes Jolán az országút porát ... a kire ő várt nem jött az el többé, csak a hire jött meg : változatos, festői viseletében, gyalog, szekéren, lóháton, minden vidék az ő szokása szerint. Képzelhetni-e ennél szebbet, festőiebbet, mint Magyarország különböző typusait, népviseletét egybegyülve látni. Hívjuk meg nemzetiség- és valláskülönbség nélkül hazánk minden vidékét, gyűjtsük őket egy táborba. S vezessük végig a fővároson. Vezesse őket Petőfi alakja, a ki a szabadság zászlaját lobogtatja kezében. Kövesse ezt a nép, a magyar nemzet, a melyért ő dalolt, s a melyért a szabadságharcz vivatott. Vonuljanak fel az ezüstgombos, sastollas komáromi szekeresgazdák, a majdnem zordonan festői barna kunok rókatorkos mentéikben, a hortobágyi gulyások, deli csikósok ficzkándozó lovaikkal. Lássuk hazánk sok tarka népét! Lássuk a szép sugár hajadon leányokat, gömbölyű magyar menyecskéket tarka viga- I nókban, csipkés ingvállaikkal, jöjjenek aranypénzes nyakkal a szép oláh fáták ringó termetükkel, ökrös, bivalyos szekéren, vagy férfimódon lóháton ülve, kisérve a havasi móczok szálas alakjai által, a székelyek az ő mokány hegyi lovaikkal, Baranya czifra népe, a selyemviganós Dárda és Siklós, az Ormányság hófehér patyolatban, a kihimzett dolmányu, hasított pendelü sokaczok, a sziionynyal kivarrott ködmönü, hímzett ingvállu felvidék stb., a különböző vidékek érdekes jármüvei, paraszt fogatok, bivalyos szekerek stb. Kisélje minden csoportot az ő zenéje, az oláh pásztor fújja az ő bánatos havasi kürtjét, zengjen a svábok rézmuzsikája, keseregjen a tót duda és a magyarnak huzza a kesergőt a czigány. S vonuljon végig fővárosunkon az egész tábor. Ebben öröme telnék résztvevőnek, nézőnek egyaránt, s örök szép emléke maradna mindenkinek a királytól kezdve az utolsó emberig. Lássuk már egyszer országunk népeit egybegyűjtve, lássuk viseletét, iparát s ne csak a kiállitás hideg szekrényeinek fogasain, hanem deli termeteikre akasztva. Hadd lássa az ország, lássa a király, milyen szép népe van, lássuk meg őket egyszer ünneplőruhában, akkor jobban megbecsüljük, jobban meg is szeretjük őket. Kövesse őket, mint a népszabadság legelső harczosa, a sajtószabadság szekere, — utánuk jöjjön a 48-as honvédek csoportja, mint kik vérüket ontották érette, — azután a művészetek, ipar, kereskedelem stb. diszszekérei, emblémákkal fejezve ki a I szabadság nyomában felvirult művelődést. Vonuljon végig együtt az egész összegyűlt tábor a fővároson, vonuljon el a királyi vár előtt, hogy lássa népét a király, s hogy. lássa a nép a magyar királyt. Azután a vérmezőn megállva, tartsunk ott állomást, ott fogjon kezet egymással ur és a nép, s minden nemzetiségű néppel együtt adjunk hálát az Istennek, hogy: Annyi balsors s oly sok viszály után, Megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán. Szolgáljon ott áldozatot az Urnák minden vallás felkent papja, adjon hálát Istennek mindenki a maga TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (44 sz.j — Ma van esküvője apja szándékára. Lecsapott a villám! Kemenes Jolán ágyba került, szegény . . .; láz gyötörte testét . . . lázában elkezdett beszélni: — Ugy-e, hogy szeretsz ? úgy e hogy nem hagysz el ? Majd eljárunk együtt nefelejtset szedni, s ott lesz a boldogság, a hol mi lakunk ! . . . — Nem, nem igaz! nem esküszik másnak! — Mily fényes az oltár? — Nézzétek násznép jön! Ez . . . ez ő! . . . Szivéhez kapott, rémes sikoltással hanyatlott sima fehér párnájára, s aztán újra kezdé: ugy-e szeretsz, ugy-e az enyém vagy ? . . . Szegény apja, szegény anyja sírva álltak ágya mellett, sírva imádkoztak. Lassankint meggyógyult, de arcza nagyon ha- lovány, édes ajkairól nem hallatszik nóta . . ., szemeiben nincsen már mosoly. Néha-néha ott áll ablakában s nézi a fehérlő országút porát, s könnyet töröl el szemében. Alom volt . . ., vége mindennek. Ezért oly csendes a Kemenesék háza, mert ennek a lánynak beteg a szive. * * * Nem mesét mondottam, magam láttam ezt a történetet s ha rája gondolok, szégyenlem a férfi gyengeségét, s tisztelettel hajlom meg a lány hűsége előtt. Demeter. vallása szerint, minden vallása szerint, minden vallás papja áldja meg az egybegyült népet, mely ott igazán az egész magyar nemzetet fogja képviselni, és az országos „Te Deum“ után zendüljön meg Isten szabad ege alatt és a tömjénfüsttel együtt száljon fel égig ezerek és ezerek ajkáról: Kölcsey örök szép Himnusa. Fordítsuk le e dalt németre, oláhra, tótra, ráczra, hadd énekelhesse azt minden ajkú nép együtt velünk, az Isten minden nyelven megérti, s bizonyára lesz itt e földön foganatja, ha kezet fog velünk a rácz, oláh, német, a tót és a magyarral együtt dalolja: Isten áldd meg a magyart! Azután vonuljunk el a városháza előtt, a hol 50 év előtt Rottenbiher polgármester kijelentette az erkélyről, hogy a főváros magáévá teszi a 12 pontban foglalt kívánságokat. Végezzük ott, a hol a nemzet újjá ébredése kezdetét vette — vonuljunk a nemzeti muzeum elé. A muzeum falai verték vissza 50 év előtt , a lelkes hangok hullámait — visszhangozzák most 50 év múlva ugyanazon falak a nemzet örömrivalgását. Kérjük fel azokat, a kik még élnek a nagy napok szónokai közül — s ugyanott, a hol akkor lelkesítették a nemzetet — beszéljenek most 50 esztendő múlva a nemzethez újra. Azután táborba szállva, örüljön egymásnak az ur és a nép — végződjék az egész egy hatalmas népmul atsággal. Létrehozni ezt nem lenne nehéz. Ha a vidék e tervet magáévá teszi, alakítson akkor minden megye egy bizottságot, szedje össze a legcsinosabb menyecskéket, leányokat, a legdelibb férfiakat — a megyéjükben divó érdekesebb parasztfogatokat, — szervezze a népcsoportot, s érintkezésbe lépve az e czélra alakulandó központi bizottsággal, gondoskodjék felszállitá- sukról. S hogy ez se essen a megyék terhére, megkönnyithetné az ideszállitást a magyar kormány mérsékelt áru vasúti jegyek engedélyezésével. Az utazás, valamint az itt tartózkodás költségeit a központi bizottságnak nem kerülne nagy fáradságába megszerezni. Nem kétlem, hogy a főváros örömmel engedélyezné a tribune-jogot a város azon részén, a hol a menet elhaladna: oly módon, hogy a nép utazására, élelmezésére, barakk-szállások, istállók felállítására stb. forditandó költségek a tribune-j egyek dijaiból fedeztetnének. Ily módon minden megerőltetés nélkül rendezhetnénk olyan menetet, a mily érdekeset, tekintettel a népviseletre,, melyben hazánk még mindig igen gazdag, Európa egyetlen müveit állama sem tudna felmutatni. Eltekintve ezen menetnek érdekes hatásától, azon számtalan érv közül, a melyek mellette szólanak, csak kettőről akarok még megemlékezni. Egy az, hogy a népviseletnek ilyetén bemutatása és dédelgetése talán lenne némi conserváló hatással a mindinkább pusztuló népviseletre és népiparra. Az egyszerű nép azt látva, hogy a városok lakói, a kiket ő okosabbanak gondol, másféle ruhákban járnak, szégyenelni kezdi az ő eredeti gúnyáját és iparkodik azt „módos“-abban felcserélni. Ez pedig nagy baj, nemzetgazdászati, de különösen erkölcsi szempontból is, mert a nép ruházatának és szokásainak eredetiségét elvesztve, azzal együtt erkölcseinek eredeti tisztaságát is veszteni szokta. Még fontosabb érv a nemzetiségi kérdés. Ha nem oldjuk is meg egy ünnepéllyel, az igaz; de hogy a különböző nemzetiségüekre igen jó hatással lenne az bizonyos. Sok apró dologban nyilatkozó jóakarat nagy ügyeket vitt már dűlőre. Hozzuk fel a különböző nemzetiségű népeinket, vegyenek rész a mi nagy ünnepünkön, s mondják el otthon mit tapasztaltak. A magyar faj mindezideig inkább prestige-ével, mint erejével uralkodott a többi népek felett. Lássák meg most is, mire ment a magyar 1000 esztendő óta. Lássák a magyarnak fényét, hatalmát, dicső fővárosát — s vigyék hírül az otthon valóknak. Fogadjuk őket szivesen, hiszen a mi országunk hű népei ők, vendégeljük meg fényesen, hogy mondják el otthon, hogy a mikor ünnepet ül a nemzet, keblére öleli akkor a népet az ur, keblére öleli az idegenajkut a magyar. Vigye hírül az ország minden része felé a ki e menetben részt veendett, hogy nincs idegen egy sem ez országban, testvéréül tekinti mindegyiket a magyar, s a mint ők osztoztak velünk bánatunkban, úgy osztozzunk mi velük örömünkben. Mutassunk be egy második népvándorlást, mint a hogy bevándorolt a nemzet hadseregei élén asszonyaival, hogy országot, helyet foglaljon magának e világ1897. október 31.
