Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-10-31 / 44. szám
TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (44. sz.) 3 részben, egy ezredév után, megbékülve az itt lakó népekkel, most azokkal együtt jelenti be Európának, hogy országuk helyet akar foglalni a műveltség és előrehaladás világában. Mutassuk meg a világnak, hogy a mint védte az uralkodó elem, I magyar, e hon lakói életét, hitét, i a mint a kiküzdött szabadság áldásait minden népeire egyaránt árasztotta, úgy egyaránt részesíti őket ünnepében is. Örüljön a magyarok ünnepén minden nén, a mely e hon határain belül lakik és vigyék ..»1 mindenfelé, hogy: „A hol a magyarok laknak, Ott a többi népek is vigadnak.“ Budapest, október havában. Feszty Árpád. ~~ IRODALMI CSARNOKÉ fáin "bolond-ja. Tétovázó, mit sem mondó tekintete Lelke ürességét mutatja. Néz bár, — de nem érti, — mi van körülötte, Megbomlott a kedély összhangja. Pedig e mélyre ható lángész — egykoron — A végtelenségnek nagy titkát Kutatta, s hogy czélhoz nem jutott csak azon Múlt, hogy kül sértés érte agyát. Nos bölcsek, állítsátok hogy minden Múlandó, csak is a tudomány nem. Nézzétek — tán egy hülés, — s mivé lett A lángész, s tudomány ? elenyészett. Ész, böcsesség és gyümölcsük: a tudomány! —i Azt hiszed tán magad szerezted ? Nem. Csak attól függ, hogy az agy állomány Milyen és minő a szerkezet. Ha hajlásai csodásán elágaznak: Lángész vagy, tudós lessz belőled, De ha egyenesek, simák, vagy megbomlanak: Félkegyelmű, bolond a neved. Állj hát a piaczra, s verd a dobot, Hirdetve, mily nagy a tudományod, S ha utolér az a — nem tudom mi, Lesz belőled nevetséges semmi. De nagyon hosszú ut e semmit elérni, Rajta sok szenvedés göröngye. Hogyan feszülnek az agy tekervényei! Minő a rétegek küzdelme! Miként a földalakulás korszakában A kőzetek egymást áttörik. Az őrültség, erőszakos rohamában Gátat törve, az ész elbukik. S a tudat, hogy hasztalan küzdelme S az érzés, mint borul el az elme Oly kinok, miknek egyetlen vége A szellem vég elsötétülése. De azt, — kit az észnek átka soha sem bánt S a jóról, roszról nincs fogalma Közönyös mások buja, öröme iránt Nincs szeretete, nincs haragja, Önző, szive csak hús darab — érzéketlen, Hiszi, hogy 0 a világ ura S mégis — hogy örömét találja mindenben — Kifejezi bárgyú mosolya: Ne sajnáld, irigyelned kellene A miért, hogy nincs szive, nincs esze. A község legboldogabb lakója — Hidd el nekem — a falu bolondja. Horváth Imre. ZESZvlel^svlIíczsi levélirta : Kiss Béla István. (Folytatás ás vége.) Hajnalban olyan itélétes égiháboru kerekedett, hogy az ifjú pár nem mehetett el a paphoz. De el maradt Bari útja is Az öreg Kardosnak eszébe jutott, milyen sokszor esett-kelt a leány eddig is, hát, még ilyen vihar után? Miska indult el a tejjel. Éppen akkor kelt föl a nap. Szép nap volt, amilyen szép csak olyan viharos hajnal után lehet. Az utón alig van nyoma a zivatarnak, csupán a fák levelein volt millió vizcsöpp, még a patak zuhogott, hajtva az iszapos hullámokat. Amint Miska fütyörészve haladt a szamártejjel, egyszerre valaki rákiált: — Hé suhancz! Megállj egy szóra! Átszorultam az árkon, nem találok átjárót. 1897. október 31. I— Nem tud az ur ugrani ? — Ilyen árkot lehetetlen. Erre Miska átvetette magát az árkon. — Jöjjön utánam az ur, ott találunk hidat; de mielőtt átmennénk, szeretném tudni: kit tiszteljek | az urban ? — Én a földes ur fia vagyok, ott lakom az erdész ! lakban. ■— Úgy én épen az urat keresem. Tejet hoztam! Nevem Árva Miska. Az urfi megdöbbent, mert ezt a nevet nem először hallotta. Nem tudott okosabbat gondolni, egy ezüst forintot nyújtott neki. A legény nem nyúlt a pénzért. — No, csak vedd el. — Nem veszem. Nem szolgáltam rá. De ha az ur tenni akar valamit, úgy kérem tegye meg. Látja az ur szegénységemet. Sem házam, sem földem nincs, ez a szűr — mit rajtam lát — ez is gazdámé. De van egy kincsem, akiért meg tudnék halni, de még embert is ölni . . . Hiszen az ur jól ismeri. — Nos hát mit kivánsz ? — Megalkudni. Nem lesz kára benne, nekem meg hasznom. Ezután, a tejet én hozom a jáger házhoz. Csak azt ne kívánja, hogy Bari hozza folyton. — Menj a tejeddel, meg a Bariddal! Kisebb gondom is nagyobb nálatok. — Nem igaz, uram, amit mond! — No hát bánom is én, akár te hozod, akár az öreg apád. — Nem az öregapám. Én magam. Mindennapos akarok lenni itt a völgyben. Őrizni valóm van. Nem a jószágomat, ami nincs, hanem keblem kincsét, kit az ur megzavart. — Furcsa ficzkó vagy az igaz! Kell is nekem a te szeretőd! — De kell nekem, uram. — Jól van hát! Hozd a tejet magad, aztán őrizd a völgyet, legalább ha mégegyszer megszorulok, megint segitsz rajtam. — Segítek minden baján — ha lehet — csak megtartsa a szót. Most menjünk a hidra. Az urfi megijedt, félelmét azonban nem árulta el. S * mikor Miska a másik parton átadta neki a tejjet, azt oly jó izün itta meg, mintha csak Bari hozta volna. — Köszönöm, igazán jó volt. Ezzel átvette Miska a köcsögöt s vissza indult Másnap alkonyaikor hozzám jött. •—' No mi baj Miska ? — Ugye maga nem utál engem tisztelendő ur? — Ugyan eridj ! — Olyan babonás vagyok. Rosszat álmodtam az éjjel . . . Azt álmodtam, hogy lent a csurgó mellett füveket szedett Bari, télre orvosságnak. Aztán leült, melléje az urfi. Bari dolgozgatva válogatta a világokat. A kunkuliczát, ezerjófüvet, ökörfarkkórót stb. Szoknyája kissé föl volt lebbentve s kilátszott a lába. Az urfi egy ideig egy könyökre dűlve hallgatta a nótát, azután, mint a kígyó, közelebb csúszott, karjaival átfogta a leány derekát s fejét odacsusztatta ölébe. Én egy villám-ütött fa mellett álltam s úgy oda voltam nőve, hogy kezem-lábam nem mozdult. Óh jaj ha mozdulni bírtam volna! A legény szemei vérben forogtak. Majd folytató: — Egyszer csak beszélni kezdett az urfi. Meg- kérdezte a virágok neveit. Segített válogatni ő is. A leány elmondta nevöket s azt is, mit mire használ. Egyiket sebre, másikat hideglelésről, torokfájásról. — Hát ez mire jó? kérdé az urfi. — Ez a kunkulicza. Veszedelmes jószág. Három levelecske elég, hogy valakit megbolonditson. Sok szencsétlenség esett már vele. Mi a pisztrángokat hódítjuk vele. Mikor Bari ezeket mondta, hát az urfi egyszerre felütötte a fejét. — Mutasd azt a füvet, van-e belőle három levél? A leány megijedt; én meg úgy resz- kedtem, mint a nyárfa levél. — Mit akarsz vele? kérdé a leány. — Hallgass rám, — felelt az urfi. Én szeretlek azt tudod, te is szeretsz, azt meg én tudom, egymás nélkül el sem élhetünk. De van egy ellenségem, aki engem halálba kerget. Tegnap este találkoztam Miskával. Egy balta volt nála. Rám rohant s a baltát fejemnek mérte. Én segítségért kiáltottam, mire ő megfutott. Erre a leány elsikoltotta magát. Két kezével átölelte az urfi nyakát s csókolta haját, száját, azt hittem, a lelkét is kicsókolja. Nem hallottam jó ideig semmit, csak az enyel- gést láttam. Kis időre az urfi egy csomó kunkulicza levelet adott a leánynak. — Ennyi elég lesz neki ? — Elég, — mondta rá Bari — még sok is. — Annál jobban használ — felelt az urfi. — Beadod neki ? — Igen! — No látod — felelt Pál atya — milyen ostoba vagy! Szégyelheted magadat. Olyan vagy, mint egy vén asszony! A legény pironkodott, de aztán megfogta a kezemet s úgy nézett rám, hogy szegényt szinte megsajnáltam. Este nagy étvágygyal ültek a vacsorához. Miska nem győzte dicsérni az ételt. Az öreg Kardos szemei könybe lábbadtak az örömtől. Milyen élet lesz még itt, ezen az Istentől áldott, emberektől elhagyott vidéken? . . . A másnapi tejvivéssel Miska bizatott meg. Miska korán kelt. A leány két köcsögött tett az ablakba. Egyiket tejjel Miskának, másikat tejjel az urfinak. Miska nem kérdezte, melyik az övé, melyik az urfié ? Tej, tej ! Egyik köcsögöt felhajtván, tartalmát kiürítette. A másik köcsöggel pedig útnak indult. Fölkelvén a leány, első dolga volt megnézni a köcsögöket. Arcza elfehéredett. Beleszagult az üres köcsögbe. Két kézzel a fejéhez kapott, ruháját megtépte, mint egy eszelős. Futni kezdett. — Miska, Miska, megállj! Szaladt az utón lefelé, hol már a visszatérő Miskával találkozott. Egy szót sem szólt, csak rémülve, reszkedve nézett föl a legény megvadult arczába. Miska csak most tudta meg, hogy az álom, nem volt álom. Valóság volt. — Eridj ! várnak rád! két karja ölelésre tárva. Szemei is nevetnek s szája csak a te nevedet kiáltja. Menj, te kígyó! Nem taposom szét fejedet, csak a szivedet! Amit nekem ástál, abba a gödörbe magad estél. Menj, nézd meg, milyen hatása van a kunkulicza levélnek! ? A leány ordítani kezdett, mint egy vadállat, fölfutott a hegyre, árkon-bokron keresztül! Ott megállt, eltakarva két kezével arczát . . . úgy vetette le magát a mély szurdikba. Egy kis óra múlva az urfin kitört az a veszedelmes nyavala. Rúgott, harapott, tört, zúzott. Az ifjú erdőőr lekötözte. Miska eltűnt a vidékről, senki sem tudja hová. Az öreg Kardos Mátyás pedig a szegények házában lakik. — Én — fejezé be Pál atya mondókáját — kerülöm még a tanya tájékát is. Halottsils napja,. Kiss Béla Istvántól. Halottak napja, halottak emléke . . . Csodálatos egy ünnep. Megérkezett az ősz. A természet érkező halála előre küldte hideg leheletét. A letarolt mezőkön, hol sirhalmok képezik a rendeket, háboritlanul végzi munkáját a néma enyészet. Az élő ember, mintha csak hadat izent volna a halálnak. Az enyészet néma mezője virágos kertté változik s az élők sokasága lepi el a holtak birodalmát. A város és temető egyszerre szerepet cserélnek, — amaz kihal, ez megvénül. Amannak minden élete ebbe költözik. Élő tiltakozássá változik át a temető tiltakozik minden ellen, ami enyészet. Virág és koszorú tél kezdetén, ellentéte a télnek; az élős tengerének hullámzása ellentéte a halálnak; a sir fölött felgyuladó lángok ellentéte a sötétségnek, az éjszakának. Mennyi költészet van e tiltakozásban! Azért a tél megjött. A millió lámpa nem űzi el az éjszakát, mi pedig mindnyájan oda térünk a csendes emberek közé ........... A síremlékek szebbnél-szebb koszorúkkal pompáznak, melyeken lángok loboktatják különféle színű világukat. Akik itt nyugosznak, nagy urak voltak; a fény és pompa a temetőben is elkísérte őket. Másfelé szerény mécsesek, vagy a sirföldébe szúrt viaszgyertyák jelentik, hogy ott is vannak olyanok, kiket túl élt az emlékezet. Amott egy árvaleány, aki lehet, hogy utolsó napszámpénzét költötte arra a kis gyertyára, mit édes anyja sirhalmán meg- gyujtott. A többi pompát az őszinte fájdalom, a szív fenekéről fakadó köny pótolja. Ilyen sírokban szegények nyugosznak. Nem szegények ! Van aki megsirassa, van aki meggyujtsa sinokon az emlékezet mécsét! Van azonban a temetőnek egy része, mely a lángtengerben úszó sirdombnak elhagyatott része ma is. Ott nincs élet, ott a halál az ur, ez az ő kizárólagos birodalma, melyet elvitatni nem enged magától.
