Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1897-09-26 / 39. szám

Helyet foglalva körülnézett. Minden asztalnál majdnem, egy-egy család ült és csodálatos véletlennek tűnt fel előtte, hogy minden leánynak piros szegfű volt kitűzve a keblére. Elmúlt már 5 .óra is.

Közben folyton érkeztek családok leányokkal, piros szegfüvei. Mariska véletlenül reátekintett a kávés gúnyosan mosolygó arczára és látta, hogy mint zug-bug össze pinczéreivel; rögtön tisztában állt előtte a helyzet, hogy az egész dolog csak a kávés csinyje volt, ki ily módon töltötte meg kávéházat.

S amint ennek tudatára jött, úgy érezte, hogy összeomlott előtte az egész világ. Mély megvetés, undor fogta el az emberek iránt .és fuldokló hangon kérte szüleit távozásra. Azok nem tudták mire vélni a dolgot, csak látták a leány arczán a felindulást; nem ellenkeztek. Alig tudták követni, úgy sietett ki a kávéházból és sietős léptekkel tartott hazafelé. Szobájába érve kitört belőle az összegyülemlett fájdalom és keserűség; oda borult a pamlagra, és ez a férfias jellemű erős leány sirt keservesen .... A legszebb remények piedentáljáról, lökte el egy rut csíny megmutatva ez önző élet sivárságát, a maga meztelenségében. Felizgatott képzeletében, józan Ítélete elhagyta ; a legszebb reményeket, illúziókat keltette fel önmagában és ime egy gúnyosan vigyorgó arcz, semmivé tette mindezt . . .

Végre megszűnt zokogása, hogy helyet adjon a legmélyebb apáthiának. Nem tudott maga felöl semmit, csak azt érezte, hogy egy rettentő ür támadt szivében. Az apáthiát láz követte, melyből csak hónapok múlva gyógyult ki testileg; mig lelke, szelleme, összezuzódott örökre ....

S néha-néha csendes éjszakákon a földszinti lakásból kihallatszik egy irtóztatóan csalódott szív és elborult agy keserű hangja az utczára, amint a lelkén átrezgő világfájdalommal sir, panaszkodik . . .

Néha felváltja ezt a zokogást, fátyolozott hangja, úgy véljük az anya szólitgatja, csititgatja, altatja gyermekeit, mesél nekik összefüggés és értelem nélküli mondatokban tündérekről szóló regéket, mig végre a hajnal pirkadásával elcsendesül abban a kis szobában minden, hogy másnap újra kezdődjék egy irtóztatot csalódott lény, lélektelen élete . . .

~ T A N Ü 6 Y.-A. polgrárislsoláról.

Válasz K. urnák.

E lap hasábjain a múltkor egy rövidke közlemény jelent meg tőlem, melyben kifejezést adtam azon gondolatomnak, a mit ma már mindenki tud, hogy a polgáriskolák jelen szervezetükben nem sokáig élnek. Mint a paksi polg. iskolának közvetlen szemlélője, ez intézetből indultam ki. Elmondtam, hogy fogy a növendéke és hogy nem sok és egy álIf_____________________________

De most már a leány nem felelt, nem engedtek a könnyei. Csak tűrte, hogy a férfi átkarolja, csókolja. S nagy sokára suttogta, — szeretlek, . . . nagyon szeretlek ....

A hold is előbukkant a fák között, Halvány világosságott árasztott a kertben és éppen oda sütött arra a boldog párra ott az ákáczfa alatt.

Már későre járt az idő, de a fiatalok nem vették észre. Tán reggelig ott maradtak volna, ha a kasznárné be nem éri őket.

— Ejnye már alig akadtam rátok édes lányom. No persze fiatalok vagytok, jó lábotok van. De már itt az ideje, hogy bemenjünk!

Haza mentek. Mikor elváltak, Baán odasugta Irmának.

— Ne szóljon a történtekről senkinek. Magam akarok előállani vele — majd holnap. Jó éjt! . . .

* * *

*

Mikor Baán szobájába ért, kitárta az ablakot s úgy bámult egy ideig a semmiségbe. Szinte nehéz volt neki elviselni ezt az uj, nagy boldogságot. Mámoros volt tőle.

Odament az íróasztala elé. Tekintete egy arcz- képre esett. Egy szép leány képe volt ez.

Baán nézte egy ideig, majd nyugodtan kezébe vette a képet. Mosolygott is mig nézte, aztán lassan odatartotta a gyertya lángja fölé, s nagy nyugalommal nézte, mint válik hamuvá az előbb még oly szép kép.

Mikor már elégett, lefújta az asztaláról a hamut s elővett egy másik képet. — Irma képe volt. — Ezt helyezte oda, annak a másiknak a helyére.

S még ezt a képet nézte, úgy érezte, hogy mégis csak szép az élet, szép még a hervadás is, ha utánna újra jő a virágfakadás.

talán nem fényes pályák állanak előtte nyitva. E kis közlemény megírásánál távol volt tőlem minden rossz szándék, mert ha valahol dicsérni kell egy testületet, úgy a paksi tanárok méltán az első helyet érdemlik meg, mert ötödik éve vannak városunkban, de ez alatt az idő alatt oly példásan és szerényen viselték magukat, hogy városunkban nem hiszem, hogy akadna ember, ki valamelyik tagjáról is rosszat tudna mondani. Ezek előre bocsájtásával, nagyon meglepett engem, hogy közleményemben az intézet igazgatója olyan tételeket fedezett fel, melyeket ő szükségesnek látott helyre igazitani. Azzal kezdi, hogy egyes adatok tévesek és az intézet érdeke követeli, hogy azokat | rektifikálja.

Nagyon kiváncsi voltam arra, hogy én, paksi ember léttemre, saját iskolánk érdeke ellen miben vétettem. Most mikor már a czáfolatot elolvastam, igazán elgondolkoztam, hogy hát tulajdonképen mit is akart hát K. ur megczáfolni, mert hát kérem alá- san semmit sem czáfolt meg. K. ur közleményét három pontban foglalta össze, de konstatálhatom, hogy nagyon rosszul választotta meg az okokat, mert én sajnálom, hogy ki kell jelentenem, hogy én K. ur saját érveit fogom felhasználni állításaim bizonyítására. Ha tudnám, hogy hallgatásommal neki örömet okozok a nélkül, hogy a közönséget meg nem károsítom, úgy meghagynám őt abban a boldog öntudatban, hogy neki van igaza; de mert a bennem székelő kisbiró azt mondja, hogy ez az olvasó közönség tévútra vezetése volna, igy kénytelen vagyok kijelenteni, hogy az én állításomból egy betűt sem engedhetek el.

Mivel fent azt mondtam, hogy K. ur saját érveit használom fel, tehát beszéljen maga Kászonyi: „Az ez idei beiratások az előző évekhez képest kevesebb létszámot eredményeztek ugyan; de abban teljesen téved a levelező a mikor azt állítja, hogy hiszen a csökkenést évről-évre észlelték a paksiak. Nézzük, mennyiben van igaza a levelezőnek. Lássuk az erre vonatkozó statisztikai adatokat. Ezek bizonyára meggyőznek minket az igazság volta felől. Nézzük csak!« Nohát szives olvasó jöjjön közelebb és nézzük K. statisztikáját, hogy lássuk az igazságot : azt mondja, hogy az első évben volt 92 növendéke, de kifelejtette, hogy ekkor még csak első osztály volt; a 1-ik évben volt 110 tanuló, de ismét elfelejtette oda tenni, hogy most már két osztályban, tehát egy osztályra esik 55. A 3-ik évben 131 volt három osztályban s igy egy osztályban 43; a 4-ik évben 167 azaz egy osztályban 41 és ma 130 van, tehát egy osztályra 32 növendék esik. Ennélfogva: 92, 55, 43, 41 és 32 növendék esik évről évre egy- egy osztályra. Mikor Kászonyi e statisztikát leírja igy kiált fel: „Hol ván hát itt az évről-évre való csökkenés ! ?“ Kell-e ehhez kommentár tisztelt olvasó ?

Annak daczára, hogy K. ur nem látja a csökkenést, mégis jónak véli érvelni, hogy mi az oka, hogy a létszám egyre apad. Azonban ez úttal K-nak a sors egészen ellene volt, mert ismét olyan dolgokat hoz fel, a melyek a paksi iskolát legtávolabbról sem érinthetik. Azt mondja, hogyha a helyzetet igazságosan és tárgyilagosan akaijuk megítélni, nem szabad feledni, hogy körülöttünk Mohácson és Moórott polg. iskola, Szegzárdon pedig főgimnázium létesült, melyek a paksi tanulókat magukhoz hódították. Hát uram, ehhez sem kellene kommentár, de azért elmondom, Moór és Mohács az apadást, nagy távolságuknál fogva, I annyira sem okozták, mint ahogy az Árvamegyei iskola nem volt erre befolyással. Nevezzen meg egy növendékét is, a ki e helyen folytatja tovább iskoláját. Különben megjegyzem, hogy Mohácson előbb volt polg. iskola mint Pakson és Moórott most már a negyedik évét éli. Hát a szegzárdi főgymnásiumra mit mondjak ? Először is azt, hogy itt nem hogy hódítanák a gyerekeket, de mint e nyáron olvahatta elijesztgetik. Azonban mondok mást. Ha egy szegzárdi gyerek iskolába akart járni, már csak nem jöit az Paksra, mikor [a szegzárdi polg. iskola ott volt az orra előtt.

K. ur ezek után eldicsekszik, hogy az ő iskolája még is népes. Hogy megmutassam, hogy engem semmi rossz szándék sem vezetett, lássa én elismerem, hogy az ön iskolája még ma is elég népes és h°gy o számok tisztán és elvitázhatatlanul egyedül az ön érdeme. Tudjuk mi azt paksiak jól, hogy az országban alig van még egy olyan ügy buzgó igazgató mint ön. En legalább nem hiszem el, hogy van még egy olyan túlbuzgó igazgató, ki már öt vaká- czióját feláldozta volna arra, hogy a szomszéd községeket beutazza növendékeket toborzani. Elismerem, hogy lelkesebb ember kezében nem lehetne iskolánk,

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (39 sz.) ~

mert láttam, hogy mint egy apostol úgy járt-kelt a két hónapos szünidőkben és még a legutolsó kunyhóba is szivesen benyitott, ha tudta, hogy ott egy 10 éves fiúra akadhat. Tudom jól, hogy igér könyveket, tandij elengedést, talán még arany órát is, csak menjenek iskolájába. Ezt lássa en mind a javára irom önnek; de azt már nem írhatom oda, hogy csak a szám nagy legyen, felvesz olyan növendéket is a ki a Frimm intézetébe való és felvesz III-ik elemi osztályost is, no meg hogy novemberben is tart beiratást. Ezek után én nem csodálnám, ha ezer tanulója volna sem.

A czáfolat második pontja ezeket mondja: „A mi a IV. osztályt végzett tanulók pályaválasztását érinti: megjegyzésem az, hogy 34 tanuló közül 11 (pedig 13) lépett a tanítói pályára és nem a „legtöbben“ a mit azt a levelező tévesen állitja.“ Kérdem ismét a tisztelt olvasót, ha a létszámból több mint egy harmap megy egy pályára a többi nem egészen kétharmad pedig vagy tiz felé megy, hát akkor nem a legtöbben mentek-e tanítónak?! Különben én nem csodálkozom azon, hogy K. ur a számokkal ilyen hadi lábon áll, mert úgy tudom, hogy nyelvi tárgyakat tanít. A kétszerkettő pedig, hogy mily nehéz tudomány azt jól tudom. Még ma is élénken emlékszem az én nagy bajuszu öreg tanítómra, a ki nem egyszer bizonyította be rajtam az ő hosszú szárú pipaszárával, hogy kétszer három az hat. Nagy kár érte, hogy abban az időben K. ur községe meg nem választotta az én öreg tanítómat, ki a számképeket olyan érzékenyen tudta szemléltetni.

Eljutottam K. ur harmadik pontjához, a latin tanszékhez. A mi itt az igazgató ur a latinról ir, ahhoz, mint folyamatban lévő ügyhöz nem szólhatok hozzá, mert azt nem is tudhatom. Annyit azonban meg kell említenem, hogy a múltkor írtakat én egyenesen az igazgató ur informátiója alapján közöltem, mely azonban eltér attól, a mit Ön ir. Az egész latin ügyben rám nézve az a lényeges, hogy kimutassam, miszerint az a latin igen is nagy csábinger lehetett már a mostani beiratásoknál is, daczára annak, hogy még ma sincs latin tanár.

Emlékezzék csak vissza K. ur, hogy jun. 27-én a záró ünnepélyen hivatalosan tudatta a jelen voltakkal, hogy a latin ügy a nyáron elintézést nyer és hiszi, hogy a jövő tanévben már tanítják e tárgyat. Ha erre nem emlékszik, úgy kérem vegye kezébe az utolsó értesítőjét és a 8-ik lapján megtalálja a következőket : „reményünk van, hogy a város és a minis- terium közötti megegyezések még a jövő tanév elejéig létre fognak jönni.“ Vagy talán az hatással nem volt, hogy a mióta a latin tanítást megengedő ministeri rendelet megjött, ön nekem és mindenkinek újságolta az örömhírt ?! Hogy mily vonzerő ez a latin azt én, — kinek fia van, — tudom megítélni és általá ban azok az apák, kiknek fiaik a körülmények miatt, polgáriban járnak. Önre a latin semmi, mert önt leánynyal áldotta meg az isten; de uram nekem, kinek fiam van, a latin — minden. — Ön mint tanférfiu bizonnyára jól tudja azt, hogy leánya, ha elvégezi a polgárit mehet az egyetemre is; de nem úgy az én fiam. Hisz épen a vég szavaiban iija meg, hogy milyen fontos hivatása van az ön iskolájának, vagyis fiamból lehet: suszter, szatócs és szőlőkapás ; ez mind igen szép és kecsegtető jövő, de nem kérek belőle. Ha pedig latint is tanul a fiam, akkor lehet: orvos, mérnök, ügyvéd, pap s ha kedvez a szerencse még talán minister is, sőt püspök is vállhat belőle. íme szives olvasó itt van két kép a jövőből és most Ítéld meg, hogy van-e hát annak a latinnak vonzó, bűvölő ereje, vagy sem.

Végül én is kifejezést adok azon meggyőződésemnek, hogy ég elcsépelt dolog már a polgáriskolát úgy tekinteni, mint a honnét inasnak mennének a növendékek vagy pláne szántani. Azt már Trefort belátta, hogy e czéllal nagy bakot lőttek és hallgatnak is vele. En meg vagyok arról győződve, hogy olyan susszter inas nem fogja az én csizmámat foldozni, még Öreg napjaimban sem, a ki miután a hat polgárit elvégezte elmenjen három lábú székhez csirizt rágni. Azt sem éljük meg uram hajas fővel, hogy egy pógár azért járassa fiát a polgáriba hat évig, hogy azután az ekeszarvát fogassa meg vele. Hátra van még a kereskedő. Önnek mint igazgatónak tudni kellene, hogy ez az iskola a kereskedőknél sem vállt be, mert egy szatócsnak sok, egy valódi kereskedőnek meg kevés az az ismeret, mit ott szerez, miért is már régebben megteremtették a kereskedők a nekik megfelelő iskolát. Ön uram, ha még most is a mezőgazdák és az iparosok iskolájának nézi a polgáriskolát, akkor nem kiséri figyelemmel azokat a mozgalmakat

1897. szeptember 26.