Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-09-26 / 39. szám
1897. szeptember 26. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (39. sz.) 3 azok beszedése az állam által kinevezendő végrehajtók által teljesittessenek. Felülvastatott a „Dunántúli közmivel ő- dési egyesület“ felhívása, mely pártolás és tag- gyüjtés végett kiadatik az egyesület tagjainak. Simon István volt harczi jegyzőnek az egylet- bőli kilépését tudomásul vették. Az egyesületi főjegyző jelentést tett arról, hogy a millennáris-évnek a jegyzők nyugdíjazásánál háromszorosan leendő számítását a belügyminiszter nem engedélyezte. Hosszabb eszmecsere és az elnök által az ügy állásának bővebb ismertetése után a közgyűlés elhatározta, hogy újból kérelmet intéz a belügyminiszterhez s a kérelem benyújtásával az elnökséget bízta meg. Az országos központi jegyző-egyleti közgyűlésre képviselőkül megválasztattak : K e r b o 11 István elnök, Küchnel Ferencz bonyhádi és Lemle Béla bi- kácsi jegyzők. K limes Antal főjegyző előterjesztette a választmány propozicziáját az egylet szervezetének megváltoztatása tárgyában és megismertette azon elveket, a melyekre az újból való szervezés fektetendő volna; Előterjesztése szerint olyan lenne a „Tolnamegye községi- és körjegyzők egyletének“ szervezete, mint az „Országos központi jegyző- e g y 1 e t“-é, melyben a járási egyletek képviseletileg vesznek részt. E tárgy felett élénk eszmecsere fejlődött ki s végül kimondották elvben az egyleti szervezet megváltoztatásának szükségességét, a javaslat- tétel elkészítését pedig egy bizottságra ruházták. Az egyletből kilépett Simon István választmányi tag helyébe Vikkert Károly agárdi jegyzőt választották meg. Még letárgyalták Purth Adolf bátai jegyző s egyleti alelnöknek az időközi adóleirások tárgyában tett indítványát, mire az elnök a közgyűlést berekesztette. ' —th. IRODALMI CSARNOK. Az apró hirdetés. Irta: Herczeg Jenő. (Vége.) Elgondolkodott................Végig tekintett csekély számú férfi ismerősein, vájjon melyik az, kit érdemes volna méltatni arra, hogy komolyan foglalkozzék vele. Elvonultak képzeletben előtte mind és szomorúan konstatálta, hogy nincs egyetlenegy se közöttük, ki csak némileg is megfelelne kívánalmainak. Mélyebben gondólkodó apja belehatott ismerősének úgyszólván egész valójába és végül reá jött arra, hogy mind egytől-egyig üres tartalomnélküli lényeg minden bensőbb vonás nélkül. Kis lelktiek, mert mindjárt elcsüggednek, visz- szariadnak a legcsekélyebb ellentállástól; üresek, mert csak felületesen tekintik a dolgokat és rögtön készek bárkit is agyonütni kritikájukkal, anélkül, hogy feltudnának emelkedni egy bizonyos magaslatra, avagy bele tudnának hatolni, fel tudnák fogni bizonyos cselekedetek rugóját, melyet csak azon kevesek vannak hivatva megbírálni, kik sohasem az okozatot, de az okot keresik és vallják minden cselekedet kutforrá- sának. Töprengései, álmodozása közepette tenyerébe temetve arczát, reá hajolt az asztalra majd öntudatlanul lapozni kezdte az azon fekvő hirlap fekete betűkkel teleszántott lapjait. Látta a betűket, melyek mint az emberek; bár egy oknak okozatai, mégis mennyire külömböznek egymástól. Egyik kisebb, másik nagyobb, az egyik büszkén, egyenesen áll, a másik megdtilt, meggömyedt. Már többször végig lapozta, forgatta az újság lapjait, mikor egyszerre csak az utolsó oldalra tapadt szeme és gondolata megakadt e néhány soron: „Egy minden tekintetben müveit özvegy ember, 4 gyermek atyja, oly 22—30 év közötti leányt vagy özvegyet keres élettársul, ki amellett, hogy alapos műveltséggel bir, gyermekének is szerető, gondos anyja lenne. — Leveleket kérek a kiadóba „Müveit“ czim alatt.“ Gondolatai itt megrekedtek. Elkezdette anoli- zálni ezt a hirdetést, mely egy egész élet tragédiáját tálja fel a gondolkozó előtt. Egy özvegy ember, kit felesége 4 gyermekkel hagyott vissza. Egy nő ki talán boldog volt, kinek meg volt az alkalma betölteni hivatását, teljesíteni az emberiség iránti kötelezettségeit, ki feltalálta gyermekeiben a földi üdvösséget; egy ilyen nőt elrabol a kérlelhetetlen halál, szerető férjétől, ki ime most néhány sorban, érzéketlen nyomtatott betűkkel keres egy nőt, ki a szerető hitves helyét betöltve, gyermekeinek anyja lenne. Nem keres hitvány anyagi dolgot, csak egy nőt kinek műveltsége van, mely többet ér földi javaknál ; nem keres szépséget, mert hisz nem is első sorban feleséget, de anyát keres gyermekeinek, -kik talán aprók, piczinyek, és ott himbálózva az apa térdein — gügyögő szavakkal pityeregve kérdezik „hol a mama?“ És az apa szivét marczangolja ez a kérdés, égeti ott belül az irtóztató fájdalom, de azért derült arczczal — hogy meg ne szomoritsa a kicsinyeket — mosolyogva feleli: „mama elment, elment, majd visz- szajön, hoz babát, lovát, katonát, labdát nektek“ s úgy örül, hogy a kicsinyek utána ismétlik: „mama hoz babát, katonát“ ... S az apa vele örvendez látszólag a gyermekekkel, mig belül ott a szív tájékán, úgy érzi megrepedni készül valami. Mikor az éhező gyermek kenyeret kér és adni nem tudunk; úgy véljük ez a legnagyobb fájdalom, de mikor a gyermek az anyját keresi, ki hideg sir- ban fekszik akkor szivünkben kettőzött erővel dúl a néma fájdalom; mert hisz a gyermek anyját magunk pedig a szerető hitvest, az odaadó élettársat keressük. Ezek a gondolatok fogták el Mariskát akkor, midőn töprengett ama apró hirdetésen és mindjárt önkéntelenül is az a gondolat ébredt fel agyában j vájjon betölthetné-e méltóbban hivatását, vájjon lehetne-e szebb czélja életének, mint anya lenni annak a négy árvának, hitvese lenni a fájdalmában mélyen sújtott férjnek. Úgy mint mindenben, ebben is hamar készen volt elhatározásával. Tollat fogott és remegő kézzel bár, de szilárd elhatározással a következő levelet irta: „Tisztelt Uram! Müveit leány vagyok. Anyja akarok lenni annak a négy árvának, hitvese akarok lenni önnek. Nem - titkolózom. írjon választ Bajor Mariskának, Csalogány-utcza 15. szám alá.“ Bepecsételte a levelet és személyesen adta postára. Nem érzett semmi mást lelkében csak azt, hogy helyesen cselekedett. S mikor a postaszekrény elnyelte levelét, valami bizonyos nyugodt hangulat vett rajta erőt. Eltöltötte egész valóját az a tudat, hogy egy hozzá minden tekintetben méltó cselekedet müveit. Szüntelenül reá gondolt arra a négy árvára kiknek anyja leend. Szinte oda képzelte magát a gyerekszobába, körülvéve az ugrándozó gyermekektől. Látta elképzelte magának arany szőke fürtökkel, szép kék szemekkel a gyermekeket és hallani vélte azok örvendező kiáltozását „mama, mama.“ S ebben a perezben ez az energikus erős jellemű leány érzelegni kezdett. Fogadást tett önmagának, hogy minden egyéb érzelmet félretéve, egyetlen életczéljának fogja tekinteni; hü, szerető, gyengéd hitvese lenni majdan férjének, ragaszkodó igaz édes anyja lenni annak a négy árvának . . . Harmadnapra megérkezett a válasz. Reszketve bontotta fel és könnyező szemekkel olvasta az erőteljes vonásokkal megirt sorokat: „Tisztelt kisasszony! Vettem kedves levelét és tudatom, hogy a legközelebbi vasárnap délután 4 órakor a „Sió“'kávéházban fogom várni kegyedet, hol kedves szüleivel együtt megjelenni szíveskedjék. Ismertető jel egy piros szegfű. Kiváló tisztelettel Kovács Ernő.“ Elképzelhető, hogy minő izgatottságban telt a vasárnapig terjedő idő. Végre is elérkezett a jelzett nap, mikor is Mariska a leghatározottabban kijelentette, hogy délután a „Sió“ kávéházhan akarja ozso- náját elkölteni. A szülők nem tettek ellenvetést és igy elhatároztatott Mariska kivánatának teljesitése. * * * Mikor öltözködni kezdett, elfogta az emberi, helyesebben asszonyi gyengeség a — hiúság. Szép akart lenni . . . ami meglehetős mértékben sikerült is. Elindultak a kávéházba, előbb azonban egy ut- czai virágárusnénál megvétette az ismertető jelt: a piros szegfűt. Beléptek a kávéházba, — mely tekintettel a lóverseny napra és a holt szezonra — szokatlanul telve volt. Baán mosolyogva hallgatta a leányt. Majd egyszerre egész komolyan kezdett beszélni. — Azt mondja Irma, hogy miért nincs mindig tavasz ? Nagyon jól van ez igy. Hisz ha mindig tavasz volna, nem is tudnák megbecsülni. Nem örülnénk akkor a virág fakadásnak, nem a fakadó rügyeknek. Az örökös tavasz, az örökös virág nyílás elkényeztetne bennünket. — Ez ép olyan volna, mintha életünk örökös boldogságban, vidámságban telnék. Ha nem ismernénk szenvedést, but, akkor nem tudnék becsülni a boldogságot, — akkor nem volna miért küzdeni, s úgy kinyerni a megérdemlett boldogságot, — mely az igazi, valódi boldogság. Szenvedni, küzdeni, remélni — ez az élet. És ha megtaláljuk, a miért küzdöttünk, ha vágyaink beteljesülnek s megnyerjük az igazi boldogságot, akkor meg is tudjuk becsülni. Izgatottan, gyorsan beszélt a fiatal ember. A eány csendesen, elgondolkozva hallgatta. Valami titkos, édes sejtelem szállta meg a lelkét, a mig Baán beszélt; valami különös melegség volt a férfi szavában, s a leánynek ez jól esett. Azt is kiérezte a szavából, hogy valami bántja ezt az embert, valami nyomja a lelkét. Meg is kérdezte. — Ön úgy beszél, mintha már tudja Isten, miyen sokat szenvedett volna. Pedig ezt nem hiszem. Ön fiatal, gazdag. Nyitva az egész világ ön előtt . . . Baán szavába vágott. — Csak a világot ne említse. Mit nekem az egész világ, ha nem találom meg azt, a mit keresek. Kerestem a világban a boldogságot. Hiába kerestem. Végre megundorodtam tőle s egy csalódással gazdagabban, lelkemben egy keserű fájdalommal visszavonultam a világtól, ide az én világomba. El is feledtem a múltból mindent. De azért érzem, hogy valamim hiányzik. Olyan üres az életem. Hiányzik az, a mit kerestem a világban, — a boldogság. Azt hittem, nem is fogom megtalálni soha. Hisz oly szük- körü, kicsiny ez a világ, hol most élek. — Már-már lemondtam a boldogságról. Azt hittem, úgy is hiába keresem. De csalódtam, és pedig ezúttal kellemesen csalódtam. Megtaláltam, a mit kerestem. Megtaláltam azt, a miért érdemes élni. — Az én kis világom, ez a külön világ meghozta számomra azt, a mit nem találtam meg az emberek nagy tömegében. — Hallgasson csak meg Inna. Hallgasson meg figyelemmel, nyugodtan s ha végig hallgatott, akkor szóljon. Szóljon igazán, őszintén! A leány kérdőleg függeszte szép szemeit a fiatal emberre. Az meg folytatta beszédét. — Látja én sokat tapasztaltam, sokat jártam a világban. Kerestem a boldogságot. Egyszer már azt gondoltam, hogy megtaláltam. Egy szép előkelő leány bilincselt le. — őszintén beszélek Irma, ismejen meg. — Szerettem azt a leányt igazán, őszintén, de keserűen kellett csalódnom. Az a leány másé lett csak azért, mert az a másik szebb, jobb, hangzatosabb nevet adhatott neki, mint én. — Nagyon fájt a csalódás. Akkor megundorodtam az emberektől. Ide jöttem a maguk körébe. Itt próbáltam feledni, mi biz’ nehezen sikerült volna, ha egy más valaki nem tűnik föl előttem, — Mikor ezt láttam, megismertem, egy uj tiszta, eddig ismeretlen világ tárult fél előttem. Újra remélni kezdtem. Mert ez a valaki egy ilju, ártatlan szép leány volt. Lebilincselt egyszerű nemes, lelke, őszintesége. Ez szokatlan volt előttem. Féltem is, hogy nem fogom elnyerni. Most is még remeg a lelkem, ha arra gondolok, hogy az a leány már másnak adta szivét. — Ezért szóltam most önnek Irma. Kinos ez bizonytalanság. Tudni akarom sorsomat. Mert ön az én uj világom középpontja. Boldog akarok lenni. Önön múlik ez édes Irma. Szóljon őszintén bizalommal. A leány nem tudott szólni. Könnyei nem engedték. Baán elértette, a leány hallgatását. Boldoggá tette ez a néma vallomás, de azért magától a leánytól akarta hallani a választ. — Szóljon Inna. Legyen bizalommal hozzám. Talán megérdemlem. A leány letörölte könnyeit s aztán halksuttogó hangon beszélt. — Nem tudom, mit mondjak. Hisz oly váratlanul jött az egész. Meghát ha meggondolom, hogy ön a gazdag, sokaktól irigyelt Baán engem szeret, az egyszerű, szegény kasznár leányt, — szinte hihetetlen . . . Baán szinte hoszusan szólt közbe. — Ne phylosopháljon! — majd szelíden, mintegy biztatólag folytatta. — Ne eszét kérdezze, — a szivével válaszoljon. Nem kérek én gazdagságot, fényt. Nekem boldogság, szeretet kell. Nem a kasznár leányát látom önben, ' hanem az én boldogságomat, mindenemet. Azért ha I szeret, inkább mondja meg egyszerűen, nyíltan.
