Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-09-12 / 37. szám
2 mondotta, hogy maga is szeret, — és én boldog voltam. Akkor még nem volt divatban ez a pajzán nóta : „Téged ölel, csókol, titkon másra gondol . . .“ És látja, még most is azt hiszem, hogy e nóta akkor önre még nem szólott. A múltat temetjük! El kel felejtenünk illatos kertjöknek azt a csendes zugát, a sürü folyondát, szerelmes szavamat, legelső csókunkat, el kell feledni azt a csillagos nyári éjszakát. Prenez garde ! vigyázzon, hogy Bzép szeme el ne árulja az édes visszaemlékezést ! Szivem lelkem az öné lett; követtem, mint napot a bolygója éveken keresztül. Ha lelkére bánat ült, a mire magának is volt nem egyszer oka, hisz olyan kincs után sóvárgott, a mit elveszített kicsike korában, akkor ott álltam oldalán, fájdalmát értettem, szerető szavammal én erősítettem, én vigasztaltam, és ön hálásan szorította meg haráti jobbomat. Örömében önnel örültem, ismertem vágyait, minden édes álmát, eltaláltam gondolatait; ön it ismert engem, s úgy éreztem, mintha őrangyalom volna, mintha ön volna az, a ki mellett én is jó emberré lennék! Egyszer egy férfitól maga azt kérdezte: képes lenne-e egy lányért, kit nagyon szeret, olyan lépést tenni, mely jellembe vágna ? ő igennel felelt, én nemet mondottam: inkább összezúznám saját szivemet, s hordanám lelkemben egy egész életen át a szenvedést, de mégsem tennék ilyen lépést soha. Ön akkor tisztelettel tekintett reám. Emlékszik-e erre? Emlékszik-e sok szép levélére, melyekből az okos, a jó TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (37. sz.) leány szólt hozzám meleg hangom édes bizalommal ? Emlékszik-e arra, hányszor találkozott lelkünk, a mikor egymástól messze, messze voltunk ? s emlékszik -e arra a kis gyűrűre, melyet nékem talizmánul adott? Annak záloga volt e gyűrű, hogy emlékemhez hü marad mindvégig. így van-e ? bü maradt-e emlékezetemhez ? Nagyságos asszonyom! a múltat temetjük . . . feledjen el mindent . . . ! Prenez garde, vigyázzon, ne tudja meg senki, ne tudja maga sem: Mi volt ön én nékem, mi voltam én önnek? . . Még egyet feledjen, még egy nyári estét! Mikor ön rálépett a boldogság útjára — s az én gyengeségem az első lépésnél önt megrémítette. Életemnek ezt a foltját feledje el, kérem. Talán azt a hibát jóvátettem már . . , hisz én is küzdöttem, hogy maga boldog legyen. Nagyságos asszonyom! a múltat temetem. Kályhámban most égnek a maga édes levélkéi. Elnézem az izzó, lángoló papirt, — a rajta tánczoló szürke betűket, még meg — megismerek egy-egy édes szót, egy felfellobbanó ibolya csokorkát, s midőn a papír összezsugorodik, eltűnik a betű, a múlt idők ez édes, beszédes emléke s hamuvá lesz minden, szinte fájdalommal mondom: Isten veletek . . . Isten legyen önnel . . , legyen nagyon boldog, olyan, a milyen most . . . s feledjen el mindent: minden édes szót, minden édes perczet, minden boldog órát . . , feledjen el engem! Talán majd csak én is el tudom feledni, — s nem öl meg a bánat, ha beteg is vagyok .... Demeter. kezdenek. Eleinte nagy fellendülés, magnum áldomás, aztán kanapé processus, elkedvetlenedés és elzüllése a legszebb czéloknak. Maga a kormány kényszerül, a mi másutt nincs meg, olyan tevékenységű kört elfoglalni, melyet sokkalta jobban, illőbben a társadalomnak kellene elfoglalva tartani. így maga az is, mely tétfordulóra biztos léptekkel egyes vidékeken megérkezik : a közszegénység megapasztása, kiegyenlítése, leküzdése nem közhatósági, hanem társadalmi funkczió. És a hátunk borsódzik ma már annak a gondolatára, hogy ezt a nagy aktivitást igénylő feladatot az erőtlen társadalom vegye gondjaiba. Pedig hogy a társadalom az ő érzékeny szerveivel legjobban betölti e feladatot, csak Angliára legyen szabad hivatkoznom, e gazdag országra, hol a pauperizmus sohasem szűnik meg orvoslást igénylő kérdéssé lenni és a hol az érző társadalom e tekintetben oly bámulatos nagyot produkál. Nálunk a nagy férfiak szobrát is állami erővel létesítik s azok a szobraink váltak monumentálissá, mely nem csak a társadalmi akczióra támaszkodott. Ez bizony szégyenlendő kis koruság és szinte reménytelenül állunk, lesz-e vájjon még másképpen is. Mi az ok ? keleti kényelem szeretetünk, társulásra alkalmatlan kedélyünk, vagy a szövetkezés folytán előálló közerő jelentőségének félreismerése? Azt tartjuk mind a bárom. És mig ez meg nem változik, azért csak atyáskodjék a kormány, pótolja a gondviselést, végezzen társadalmi feladatokat. Pedig hogy evidenter a közszegénységi ügy hatósági orvoslásánál a hivatalos eljárás során nagy tévedések nincsenek kizárva, hivatkozunk azon általánosan tudott esetre, hogy Hódmezővásárhelyen ez előtt bárom évvel előbb minden komolyabb ok nélkül pénzsegély kiosztások történtek és azt olyanok kapták, kiket betéteik után a takarékpénztárakban ismernek és süvegeinek. Ilyeneknek társadalmi' akcziók mellett megtörténni egyszerűen nem lehetett volna. Még egyszer a napi gondról. Sok a proletár. Mindenki úgy szeretne élni, hogy sok legyen az irigye. Fényes karier, lázas agy- gyal épitett csillogó légvárakról álmodnak oly sokan. És nincs különben. Az intelligensebb életpályák olyanok mint a vasúti kocsik. Mindenütt ki van akasztva a: „Megtelt“ jelzőtábla, de azért törik magokat az emberek, hogy fölkapaszkodbassanak. Ebben a rohanó, ideges században szárnyak kellenek, hogy az egyén a tömegből kiemelkedjék. Hány jut merész vállalkozása közben Icarus sorsára ? És a ki egyszer visszahullott, az örökre ott marad a sárban. Ijesztő módon szaporodnak napjainkban azon bűnesetek, melyeket intelligens, tanult emberek követnek el. Mikor egy-egy eset köztudomásra jut, a társadalom szörnyülködik, a közvélemény ítélkezik és egy learassál kevesebb van. Ha az ember lop, mert éhezett, ott a büntető paragrafus" ráolvassák s azzal vége. De ha az ember diplomás és tolvaj, kész a szenfáczió s az erkölcsbirák följaj dúlnak. Hogyan, hát ez is ? Hiszen a diplomája nemceak jogot a,dott neki, de kötelességet is mér rá, hogy tisztességesen éljen meg. f Es éppen ez a fölfogás hajtja a szerencsétleneket a bűn fertőjébe. A tudománya nem jövedelmez, de azért a kvalifikácziójához mérten úri módon kell megélnie. Az iparosra nem megbélyegző, ha a ruhája foltos s egy héten egyszer eszik meleg ételt, de az orvosnak, ügyvédnek urnák kell lennie, ha belehal is. Magyarország egész a közelmúltig majdnem tisztán agrar állam volt. A föld volt egész jövedelmének alapja, ez adta meg szükségleteinek túlnyomó nagy részét. Bőségesen termett és a termés jó áron kelt. Foglalkozás után kelletett nézni és a fiatalság ellepte azokat a pályákat, a melyeket úriakul elfo- gsdott a köztudat és a melyeknek diplomáit megszerezték az öregek is, ha nem is éltek vele. így támadt egy példátlanul népes magyar ügyvédi kar, —■ oly népes, hogy szinte már túlzsúfolt. A zsúfolásig megteltek az egyetemek többi fakultásai, minden ember diplomás ur akar lenni Magyarországon és ez a féktelen urhatnámság valósággal a csőd veszedelme elé kerülte a latainer elemeket. Hiábavalónak bizonyult minden figyelmeztető szó, minden jóakaratu tanács, az áramlat nem szűnt meg, sőt nem is igen csökkent és oly veszedelmekkel fenyeget a közel jövőben, a melyek esetleg sok 1897. szeptember 12. t Báró Eliatschek Ede halála. Szomorú hir érkezett folyó hó 8-án Szlavóniából Tolnára. A táviró báró Eliatschek Ede hirtelen halálát jelentette. E hihetetlennek látszó gyászhir mélyen lesújtotta a báró nejét, s a Rosmayer-családot, számos barátait pedig megdöbbentette; mert senki se gondolhatott az élete legszebb korában lévő közszeretetlen és becsülésben álló férfiú ily hirtelen elmúlására. Tolnáról a szomorú hir még az nap Szegzárdra is eljutott, s itt is minden körben részvéttel beszéltek a német származású, de magyarérzelmü báró halálesetéről, a ki a szegzárdi kaszinónak is tagja volt, s igy a kaszinó-épületre a gyászlobogót nyomban kitűzték. Br. Eliatschek Edét sógorának, Ros- mayer Ferencznek szlavóniai birtokán érte a halál a hol lovaglás közben szivszélhüdés érte és a lóról leesve, rögtön meghalt. A megboldogult sorhajó zászlós volt a haditengerészetnél; 1878-ban nyugalomba lépett, mivel leesett az árbóczról s súlyos sérülést szenvedett. Ekkor a Dunagőzhajózási társaság szolgálatába lépett, mint hajós kapitány. A korán elhunyt báró a sportnak nagy kedvelője volt, s mindenben igen nagy bátorságot és ügyességet tanúsított. Kilen ez embernek mentette már meg életét saját élete koczkáztatásával, rr a miért 0 felsége a király az aranyérdem- kereszttel tüntette ki. Tolnán az elhunyt a társadalmi életben nélkülözhetetlen volt, az egyesületeknek pedig éltető lelke. Holttestét Tolnára szállították s tegnap temették el általános nagy részvét mellett. A gyászesetről a következő jelentést adta ki a gyászos özvegy: Báró Eliatschek Edéné született Rosmayer Róza és gyermekei, Elvira és Edith, nemkülönben a széles körű rokonság fájdalomtelt szívvel tudatják a legjobb férj és apa siebenburgi báró E1 i a t s c b e k Ede, cs. és kir. nyugalmazott sorbaj ó zászlós, Dunagőzhajózási Társaság hajós kapitánya, az arany érdemkereszt tulajdonosának életének 42-ik s boldog házasságának 9-ik évében folyó hó 8-án d. e. Grani- czán (Szlavónia) szivszélhüdés folytán bekövetkezett elhuny tát. A boldogultnak hűlt tetemei folyó hó 11-én d. u. fognak a tolnai gyászházban beszenteltetni s onnét a temetői családi sírboltban örök nyugalomra helyeztetni. Az engesztelő szent mise áldozat folyó hó 13-án d. e. 10 órakor fog a tolnai plébánia templomban a Mindenhatónak bemutattatni. — Tolna, 1897. szeptember 9-én. Áldás és béke lebegjen porai felett! —th. Kormányzati intézkedések. Ha semmi sem jelezné, hogy az ország egy ismeretlen köztevékenységi akczióval fog a télen megbirkózni, a pauperismussal: jelzik azon intézkedések, melyeket a kormány jó eleve kezdeményezett. Kettő komoly jelentősége szerint emelkedik ki ebből ezekből : egyik Darányi földmivelésügyi miniszternek intézkedése, hogy a vetőmagban megszorult gazdáknak vetőmag szükségletét a jövő évi termésig előlegezi, a másik P e r c z e 1 Dezső belügyminiszternek körrendeleté, mely köztör vény hatóságainkat fölhívja, hogy szorgos figyelemmel kisérjék, miként a balsikeres gazdasági évben a kölcsönre szorult gazda az uzsora karmaiba ne kerüljön. Mindkét miniszteri intézkedés czélja tiszteletreméltó és tendencziája elismerésre méltó. A miniszteri szobákban nem bürokratikus munka folyik, de mint ez esetekből kitetszik, — az akták közt a szív is részt kér a munkában. Az illetékes miniszterek aggódva látják, hogy az 1897. gazdasági esztendő gondterhes napokat mért a magyar gazdára, kiknek sorában számosán vannak, a kiknek földje még a jó vetőmagot sem teremte meg. Ebben a helyzetben vetőmagot ajánlani, annak kamatmentes visszafizetésével könnyíteni, derék állami intézkedés és magyarázatát találja abban a súlyos időben, mely a gazdára nehezedett-. Minden körben készek elismeréssel honorálni a tényt, mert mindenki tudja, hogy oly gyöngék a mi társadalmi akczióink, hogy olyan főbenjáró dologban, mint egy közkérdés megoldása, — még csak kezdeményezésre is képtelen a társadalom. Pedig milyen baj ez ? Megszoktunk mindent a kormánytól a hatóságtól várni: mi magunk pedig a bírálók kényelmes tisztét végezzük. A közforumon évtizetek óta kisért az önsegélyző szövetkezetek ügye a nélkül, hogy valamire mentünk volna. Sőt horrendum dictu, a képviselő, kinek erre a mandátum jogot nyújt minden költség- vetés ressort tárgyalásánál fölveti, miért nem csinálja az állam. A termény, anyag, hitelszövetkezeteket pedig seholsem a kormányzat csinálta, csak szabályozta. Valóságos paralizis progressivát konstatálnának azon pl. Amerikában a társulás klasszikus földjén, ha valaki a kormányzati helyről várna avagy követelné, hogy a polgároknak specziális igényeit kielégitő szö-l vetkezetét maga csinálja. Még az inicziativát sem várják és nem is kérnek belőle. Ez kerékkötés volna szerintök, a mi nem is más. Mi pedig élhetetlenségünkben várjuk a kormányzati intézkedést s dehogy szövetkeznénk, a mit csak közös erővel érhetünk el, mig nem muszájitanak. Óh, dehogy tennők ! És aztán ha akadnak bátrak, vitézek és botorok, csak látni kell mily félszegen esik ki, ha valamihez
