Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-08-29 / 35. szám
2 bonaárak és szellőinek kipusztulása folytán a gazdasági válság pusztított soraiban. De ez áldozat nem kidobott pénz, hanem gyümölcsöző befektetés, mely dúsan jövedelmez nemcsak a mostani, hanem a következő nemzedékeknek is. A Sárköz ezen vasúti összeköttetés által belépett a polgárosult világba s igy annak értékéhez mért hathatós tényezőjévé vált. Minek mi és mások anynyival inkább örülhetünk, mert a Sárköz derék népe, ős eredetű, igaz magyar nép, mely soha és semmiféle körülmények közt nem enged a 48-ból! b. A budapesti kőműves munkások sztrájkja. Hadat üzent a munka a tőkének. Régen melegedik már nyomor tüzén, végre kiforrott. Nem hangzik a megszokott „klink-klünk.“ Érintetlenül hevernek a téglák, a magas szálfákra erősitetett állványok alatt megsürüsödött a habarcs. A falak tetején nem hangzik a pallérok szava. Minden oly csendes, oly kihalt. Egy két felvidéki atyafi ácsorog az épülő házak körül, a kik tán azon gondolkoznak — hogy is lehetnek azok a kőművesek oly balgák, hogy a munkát abba hagyják. Bezzeg dolgoznának ők csak lenne, hisz most is azért őgyelegnek itt. Persze ezt csak ők gondolják igy, mert hát mi az nékik ? Ma itt, holnap ott. De mit csináljon az a kőműves ? Nyáron dolgozhatik, s télen ? — pihenhet. Sajnos, mert 20000 ember pihen, pedig nincs tél — a kalendáriumban. Hanem a télnél is kutyább idő jár odakinn. Drága a kenyér — a hús — a ruha, s minden, ami az ember fentartására szolgál, csak az ember nem drága, mert az van sok — töméntelen. Ha egy leteszi a kenyerét, kapnak rá százat- ezret. Ezek aztán törik maiják egymást, mig az egyik felkiáltja, hogy „én fél áron is megcsinálom.“ — A többi félre áll, s vár más konezot. Ez az, aminek köszönhetjük, hogy most húszezer ember teszi lutrira kenyerét. * * * A munka egy vidékén, a komi vés iparnál oly viszonyok áltak be, melyek maguk után vonták, hogy húszezer munkás kéz letegye a kalapácsot, meszes kötényét a szegre akassza. Elérkeztek azon pontra, midőn a bér a minimum alá száll, midőn az a termelési költséget sem fedezheti. Mit értünk hát a munkásnál a termelési költség alatt ? — kérdezik sokan. Mit ? — hát a munkás, esetleg családja létfentartására okvetlen szükséges javakat : a tőkét, mely a tovább termelést lehetővé teszi. megtépte kaftánját és tehetetlen haragjában öklével megfenyegette a czikázó eget. Néha feltűnt a leány. Kibomlott haja lobogott a viharban, feje köré glóriát rajzolt az égi tűz és gyönge testére rátapadt a bokáig érő hófehér ing. Aztán elfödte egy magas sziklafal. Csend lön, milyen a nagy vihart szokta megelőzni. A szél elült, az eső elállt. Az ifjú kétségbeesetten végigkarmolta mellét a szive táján, és gyűlölettől irtózatos hangon beleorditott a korom éjszakába . . . II. És hajnal-hasadáskor hire járt a városban, hogy a zsinagóga egyik fejedelmének, Jairusnak leánya halálán van. . . . És lön sirás és jajgatás Jairus házában . . . Fehérre húzott ágyban feküdt Gabriella, lázas pirral égő arczán, bágyadt mosolylyal ajakán . . . Szétbomlott haját összekuszálta az ablakon betóduló balzsamos lehelet s a mint pár hajtincs leesett az arczába, hirtelen eszébe jutott a viharos éj, — a zsidó ifjú, és annak minden szava — az árnyékos Gecsemáné kert, a Josafát völgy és az azon keresztül hömpölygő Kidron, — érzékies szerelmének minden momentuma — és a kire gondolni is alig mert — a Messiás . . . Kivül behallatszott Jairus busongó sírása, ki behintve tar fejét hamuval az utcza porában fetren- gett és panaszkodott a röhögő csőcseléknek . . . A leánynyal pedig — ki befurta szőke fejét a párnákba és könyezett — senki sem törődött. Mikor Ne a közélet elfogadta értelembe vegyük e szót — hogy tőke. Ez alatt ne értsünk pénzt, mert van eset, amikor voltaképpen nem is tőke, mert nem szolgál tovább termelésre vagy ha épp tőkének is nevezik, úgy ez holt tőke — a gazdasági tőkével szemben. Elég az hozzá, hogy a munkásnak tőkére is, vagyis eszközekre, szerszámokra és ruhára is van szüksége. No már kérem, ha munkás oda jut, hogy éhen kell állnia a forró nap tüzében, ha uj szerszámot nem vehet, s a régi mar lassúbbá teszi a munkát, ha gyermekei éhségükben arra vetemednek, hogy a piacztéren kilesik, hogy mikor alszik el a kofa, hogy egy két rothadt almát ellophasson, ha felnőtt lánya oda dobja testét egy jó vacsoráért egy-egy dandinak, — hová jutunk édes olvasóim ? Csodálkodhatunk-e akkor, ha a börtönök tele- nek ? Csodálkodhatunk-e akkor, hogy Budapesten 1998 nő bevallottan romlott életet él, (öt annyi titokban) s hogy a büntető és rendészeti hatóságok görnyednek a munka alatt, mit a sok romlott ember okoz. Kérem! hiszen már úgy vagyunk, hogy egy vádlott odaveti, hogy: „egy-két évi börtön csak jól esik, legalább éhen nem halok“ ! Mindenütt éhség és nyomor! A kis iparos kedvetlenül teszi le szerszámját — hiszen nem állja ki a gyár versenyét. Jólehet a kőműves iparnál a kézi munka a do- minens, de hát elvégre is a gyáripar, az óriási verseny az, mely a munkabér emelkedésének lehetőségét oly messze visszatolja. Ha kérem —■ a házépítő le bírta nyomni a vállalkozó honoráriumát, ez viszont a munkásét, tegyék ezt vissza! A kőművesek követelése jogos! A strike nemzetgazdászatilag is correkt, s a vállalkozóknak engedni kell; mert: vagy eleget tesznek a munkások jogos követeléseinek, s igy a jövőben elérik azt, hogy nem fog minden u. n. „szakáll hitelű“ ember házat építeni, kik hogy hamarább tör- lesszék ezen adósságot, őrült árban adják e lakásnak nevezett lyukakat — vagy pedig megtagadják, s ekkor a munkásokon a sor, hogy erős szervezet mellett a tönk szélére juttassák a tisztelt vállalkozó urakat, mert legtöbb házépifési szerződésben ott van azon pont, mely szerint mindennapi késésért x összegnyi kárpótlást tartoznak fizetni a háziúrnak, ami annyi, mintha lehajigálná a bankókat a Dunába, vagy fidibuszt vágatna belőlök. A munkások követelése jogos, mert a bér már jóval alant áll a minimumon. Zsemlyey Oszkár. A vérző hősökért. Ennek a századnak a második felére esik a krimi (orosz) hadjárat, a melybe csak Angolország 25,000 főnyi szárazföldi katonát küdött. 1854. szeptember 20-án vívták meg az almai véres ütközetet. Az angolok katonai kórházaikat a Boszporus partján TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (35. sz.) már nem birta ki a nagy forróságot és felkönyökölt, hogy izzó homlokát lehüsitse, a párnákon meglátszott könyeinek a nyoma. Tudta jól, hogy miért sirt ? Eszébe jutottak Asrin kegyetlen szavai: „Engem megtagadtál, mást még nem találtál I“ És végigborzongott a gondolattól, hátha mindig üresen marad a lelke, hogy nem lesz, a ki lealázza és üdvözitse, hogy nem lesz, kire gondolatait irányozhatná, kihez vonzódhatnék, mint vizek a szivárványhoz, vagy gyerek az édes anyjához és oroszlán a párjához. Jól tudta, kit siratott ? Nem a feketeszemü Asrint, kivel annyi éjszakát töltött a csillagos ég alatt a forrásnál — hová a gazellák járnak szeretkezni és szomjukat oltani — a Gecsemáné kertben és a Josafát völgyet átölelő csöndes sziklabérczek között. Nem is az ég ivén lefutó csillagot siratta, hanem önmagát, bolondos álomteli ifjú életét, mely most sorvad, fogy miként a pufók L u n a, ha tele- szitta magát ábrándos sugarakkal és a földön epedő szerelmesek húsával és vérével. Tudta, hogy kihez sirt? Ahhoz az el nem érhető fantomhoz, a ki van és még sincs, azokhoz a szelíd kék szemekhez, ahhoz a halavány arezhoz és selymes hajhoz. Ahhoz az üdvözítő Mesterhez, ki mindenki, szegényé ép úgy, mint a gazdagé . . . Mire bejöttek a főpap cselédjei, hogy megnézzék, miben lehetnek szolgálók, Gabriella lezárt szemekkel, halaványan feküdt az összegyűrt párnákon; — a cselédek pedig ekkor szanaszét szaladtak a városban és jajgatva hírül adták a lakosságnak, hogy: helyezték el s még bömbölt az ágyú, ropogott a puska, csattogott a kard s dobogott a föld tüzbe rohanó csapatok lába alatt: máris megteltek betegekkel és sebesültekkel a kórházak. Sőt el sem fértek azokban. Szenvedéseik fölött vigasztaló angyalként állott egy leány, a ki fáradhatatlanul foglalatoskodott velük. A neve: Miss Florence Nightingale. Egy angol leány volt, a ki azt vallotta: azért van érző szive az embernek, hogy a szenvedőkön segitsen. Az az angol leány ekkor azt a tapasztalatot szerezte, hogy több katona halt meg a kórházak túlzsúfoltsága és a kellő ápolás hiánya miatt, mint a csatatéren holtrasebzetten. Ez az igen megdöbbentő tapasztalat arra indította az angol kormányt, hogy a kórházakat a csatatéren állítsa föl, jó előre ellássa azokat minden gyógyitószerrel és főleg képzett ápolónőkkel, a kik a mellett, hogy értenek a betegekkel való bánáshoz, lelkűkben hordják a könyőrületnek kötelességét. Ezért ápolónő-képzőintézetet állított föl, a melynek vezetője, éltetője s a háborúban első munkása a hős leány volt. Egy emberbarát, Dunant Henrik, ezekről értesülvén, egy későbbi háborúnak hires csatamezejére a szolferinói (olasz) csatatérre ment, a hol ugyanazt a tapasztalatot szerezte, a melyet az angol leány a krimi hadjáratban. Emlékezés Szolferinóról czim alatt irta össze tapasztalatait. Ezeknek a veleje itt következik : „Ezrekre ment azok száma, a kik (1859. junius 24-én) elpusztultak a kórházakban, mert nem volt kellő számú ápoló, nem volt helyiség elég; kevés volt a szállító eszköz, a kötőszer, sőt még viz sem volt.“ Szolferinónál müveit nemzetek vívták az élet-halál véres harczát: mégis megdöbbentően nagy volt a szenvedők száma, a kik forró lázukban még csak néhány csöpp vízzel sem enyhíthették égő gyötrelmeiket. A borzalmaknak és szenvedéseknek micsoda látványossága várható ott, a hol félbarbár nemzetek gyűlölete szegődteti magához társul a halált. Harcz- mezők, a melyeken temetetlenül hagyott, borzasztóan megcsonkított hullák között, sebeikben vergődő félhalottak várják az irgalmas halált, nehéz sóhajok és elepesztő kínok között. A halállal vívódók gyötrelmein segitsen az élő irgalom! Miként ? Erre kereste és adta meg a feleletet Dunant Henrik említett munkájának második részében, a mikor azt indítványozta, hogy önkéntes társulatokat, egyesületeket alakítsanak, a melyek hivatva volnának, a katonai hatóságok támogatásával, segedelmet nyújtani úgy a harezmezőn, mint a kórházakban a betegek és a sebesültek felgyógyultéig; béke idején pedig készülni erre a nemes munkára s megjelenni mindenütt, a hol ragadós betegség, tűzvész, vizáradás csapásaival sújtott embertársaink segítségünkre szorulnak. A tanulság Dunant munkájából az volt, hogy a legkitűnőbb katonai egészségügyi szervezet is elégtelen a baj nagyságával szemben és hogy a sebesültek szenvedéseinek és a háborúság ezerféle bajainak enyhítésére a társadalmaknak kell egyesületeket alakítani. E könyv hatásaként Dufour 1897. augusztus 29. „Meghalt a főpap illatos tubarózsája, Asrin szeretője, jöjjetek és hullassatok keserű könyeket!“ Történt, hogy ez időben egy bélpoklos asszony járult a főpap elé és dicsőítette a Messiást, mondván: „Hallottál-e a názárethi Jézusról? Ez az, ki a próféták szerint meg fogja váltani a világot. Es csak- ugyan nap-nap után hallható, hogy meggyógyulnak, a kik hisznek benne — a vakok látnak, a bénák járnak, s a kik szenvednek, megvigasztalódnak. Én is már hetek óta járok a nyomában, hogy megérinthessem ruhája szegélyét, de nem tudok hozzáférni, annyi az ő követője. Tennéd meg, hogy hivasd hajlékodba !“ Jairus pedig elmene Jézus szine elé és szólt: Mester! Meghalt a leányom, kiben nekem örömöm tellett. Jöttem hozzád bizalommal és hittel — légy irgalmas, támaszd fel — ha tudod — a halottat!“ ! r j Es Jézus elindult a főpap házába. Sokan követték, a kik meg akartak gyógyulni: lelki betegek, szívbajosok, holdasok és némák és a bélpoklos asz- szony . . . És miután végigsimitotta volna a halott homlokát, megfogta a leány jéghideg kezét és mondá Jézus : „Lányom, mondom neked kelj föl 1“ . . . Gabriella megremegett, lassan felnyitotta szempilláit és szerelemtől mámoros, őrjöngő tekintetével belemélyedve Jézus égkék szelid szemébe, zátapadva halavány arczára, selymes szőke hajára, — „fölkelt és járt.“
