Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1897-01-24 / 4. szám

2

1897. január 24.

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (4. sz.)

Farsangi théma.

Tessék elhinni, hogy beteg társadalmunk egész kórisméjét — hogy orvosi műszóval fejezzük ki magunkat — megállapíthatjuk egy báli mulatságon; tehát van a mulatságoknak haszonnal levonható morálja. A bálokon fásultság, unalom és szertelen túlköltekezés észlelhető. A jókedv fordított arányban áll a rája költött pénzzel s minél fényesebb a parkett, annál spleensebb a hangulat. Többé-kevésbé minden bálon résztvesznek azok, a kik a társadalmi bon-ton- nak áldozatot hoztak anyagi romlásuk elősegítésével, többé-kevésbé minden bálon megjelenik az üzleti számítás, vagy a nevetséges nagyralátás, mely társadalmi torlaszokat alkot s az úgynevezett demokratikus közfelfogást Valósággal kompromittálta.

Ezzel szemben valóban bölcseknek kell tartanunk a letűnt kor szórakozásait, melyek felől bezzeg nagyon alacsony véleményt táplálunk, mikor e mulatságok szebbek, jobbak, erkölcsösebbek, ízlésesebbek, de mindenek felett olcsóbbak voltak.

Hajdan — és e tekintetben ne méltóztassék valami ásatag kort érteni — nem varázsolták a vixos parkett helyeit a délszaki vidék tündérkertjévé, nem adogattak százakba kerülő és a jótékony czéloktól megvont finom tánczrendeket a hölgyeknek és mégis szebbek voltak a mulatságok, ha a selyemkultusz s gyémántvilág káprázatos jelenjére gondolunk is.

Kell-e bizonyítgatnunk, hogy e mulatságok kedélyesség dolgában is páratlanok valának, vagy hosz- szabb szót füzünk-e ahhoz, hogy akkor nem ember kiállítás, drágaságok tárlata volt a mulatság, hogy nem tisztán a jó parthie, ez a különben kétes értékű férj vagy hozomány volt a czél, ekként tehát erkölcs dolgában kifogásokat sem lehetett támasztani.

De Ízlésesebben is tudtak akkor mulatni, nem fajult el a virtus táncza, a magyar csárdás, nem csillár alatt ásító kora-öregedett ideg-zsabás frakkosok foglalták el a tért, értve a csillár alatti területet.

Hogy még olcsóbbak voltak e mulatságok, azt minek színezzük, szinte halljuk a lányos apák sóhajtásait.

Most mindég farsang van, azért nincs mulatság soha. Most sem a közszokás tisztelete nem áll az ellen, hogy egyházilag tartott napokon mulatság ne essék, se kötelező egyházi törvény, a hatóság erkölcs-rendőri szigora nem szól bele, mulassunk, könnyelmüsködjünk.

És aztán a permanens tobzódás útját állja a jó kedvnek.

De útját állja más is: a fényűzés szertelensége. Nem lehet a gondba merült ember jókedvű. A mostani mulatozások csillogásra vannak berendezve a mágnások és a középosztály mulatságain általán: a takaróból tovább nyújtózkodó keserűség és fanyarság minden emberismerőt meg fog lepni a mostani bálokon.

Pedig a sikert micsoda más tényezők munkálják a régiekhez képest / A jó közlekedési eszközök. Eddig vasutak hiányában, napokig tertó kocsizás és szánkázás után jutott el az arany ifjúság, de ha' tljutott, nem affektált, nem volt életunt, kimerült és lusta, hanem a fiatalos vér, a fiatalság irigyelt heve tört ki őszintén.

Tessék elhinni, szép az a demokráczia elvben és közéleti intézményekben; de az is bizonyos, hogy a farsangi mulatságok a demokraczia érvényét nem nagyon mutatják.

A múltban legalább őszinteség volt. A régiek társadalmi különválása előkelő társaságokat hozott össze, melyek finom neveltség és nemes ízlés szerint tudtak mulatni, élvezeteikben az idealist, a szépet és választékosat keresték : ellenben a demokraczia tömegeket teremtett, melyek elemét se Ízlés, se intelligen- czia, se nevelés tekintetében nem illenek össze 1 mégis benne a nagyzoló kotteriák tanyát ütnek.

A demokráczia nivelláló ereje letörte a farsangi mulatságok idealizmusát, finomságát, kedélyességét.

Valóban úgy van! A kedélynek tobzódó sivárságát látva, szinte kedves megelégedéssel tölt el, hogy megöregedtünk. Sajnáljuk a mai leányokat és azt a fiatalságot, melynek csak unalma, ideg és lélekrontó szerencsétlenségei vannak, hogy báli termeink börzévé és tárlattá vált, a hol csak azoknak van a leányok közül „kereslete“, a kinek van számbavehető telekkönyve.

Ezeket szinte „túljegyzik“ ezen a sajátságos börzén.

MEGYEI IRODALMI CSARNOK.

égtáj.

II. Dél.

Dél, nyár, férfikor.

De im a nap, pályája felét megfutja Fenn ragyog, meghozta a delet.

Hő sugarától a sivatag homokja Izzó, kiöl minden éltet.

Hogy szomját oltsa — ember, állat, epedve Néz körül üde forrás után.

Csalódtunk hát, midőn ágyadból kikelve, Mosolyogtál élted hajnalán ?

A bibor hajnalt déli nap lángja, —

Enyhe tavaszt forró nyár — felváltja.

S az ifjú ? — a férfi kor határán,

Sóhajt az eltűnt szép hajnal után.

Mit a tavaszi enyhe lég kifakasztott —r"

A virág — elhullott hervadva.

S a vigasz, hogy az, a mi most elhervadott Gyümölcsökben leend kárpótolva:

Ha gyomrunkat tán, — de ki nem elégiti Egy nemes szellem igényeit.

S vajh! ki lesz az, ki emezt majd Ízlelheti ?

Mig az nekünk adta élveit.

Hát törvénye az a természetnek,

Hogy egyike földi örömünknek,

Eltet csak a másik sírján lelhet,

S hogy virág, gyümölcs, együtt nem lehet.

De félre az ábránddal. A regényesnek A férfiú kor nem korszaka,

Sem a forró nyár. Itt a létnek s életnek Feltétele a komoly munka.

Munkára hát, kit az ábrándos ifjúból Férfiúvá edzett az élet,

Hogy — ha majd az ágkor kitérit utadból, Fennmaradjon hálás emléked.

Oh! e csalfa reménynek, ábrándnak Ne add magad. Jutalma munkádnak Nem tied — másoké — lesz. És ezek?

Eltűnnek, s jönnek más munkás kezek.

Az uj nemzedéknek uj vezéri lesznek,

Kik az ősöktől elfordulván,

Más eszméket, más reményeket ölelnek S járnak idegen czélok után.

Ifjú lelkesedésük minden fegyvere,

Uj eszményekhez nyit utakat,

Hogy egykor majd ezek is begyepesedve, Megtévesszék az utódokat.

S az eszmék harczát küzdött fegyverek,

Melyek nem egyszer voltak győztesek,

Babonák s előítéleteknek Kigunyolt lomtárába kerülnek.

Horváth Imre.

A vén kisasszony regénye.

Egy öreg leány mesélte nekem a következőket: Maga tudja, milyen szomorú, vigasztalás nélküli a mi életünk. Akár tanítónők vagyunk, akár postások vagy telefonosok, az egyre megy. Van egy kis szobánk, több-kevesebb kényelemmel berendezve, van harmincz-negyven forint fizetésünk, de azzal aztán vége, mert több már semmink sincs. Nincs senkink, akivel bizalmasan társaloghatnánk, akihez bizalommal fordulhatnánk, akire bizton támaszkodhatnánk s igy magunkba fojtva keserűségünket, az megrontja kevés örömünket s az emberek csudálkoznak, ha morozus, barátságtalan, visszatetsző a modorunk.

Nem igaz, hogy mindenikünk mögött egy regény áll. Éppen az a bajunk, hogy nincs titkunk, nem éltünk át soha nem hogy egy regényt, de még egy árva fejezetet sem belőle. Az életünk olyan szerencsétlen körülmények között telt-mult, hogy nem akadt utunkba az az ember, a kit szeretni tudtunk volna s mi se kerültünk olyan elé, a ki bennünk lelte volna gyönyörűségét. Ismeretlenül, észrevétlenül értünk el a huszadik évig, magunk sem vettük észre. Elértük a huszonötöt, s akkor a szivünkbe fájdalmas érzés lopódzott, mert láttuk, hogy körölünk változik a világ. Változik a világ: a gyerekekből bajuszos, szakállas fiatal urak, hosSzuszoknyás, méltósággal teljes kisasszonyok váltak; az ismerősök, a kikkel az ut- czán találkozunk, meghíztak egy kissé; a férfi-ösme- rőseink megnősültek, barátnőink férjhöz mentek; a régi apró házak eltűntek, s a helyükbe épült „uj„ házak is megfakultak; változik a világ, csak mi

semmi közöm hozzá. Megesküdtem a bátyádnak, hogy nem foglak bántani.

Akkor, tudod, mikor rátok gyújtották a házat.

Éppen arra jártam, reám fogták.

Hej, pedig Rózsi, mindent elveszítettem, csak a becsületem maradt meg. Azt is elakarták venni. Nem fájt, a bátyád hitt nekem. Csak az nyilallott a szivembe, mikor te azt mondtad: „Én láttam, a dezentor volt“. Ez volt a gyilok. Meggyülöltelek akkor.

. | . Nefélj Rózsi, nem bántalak. Csak azt akartam megmondani, hogy még ember vagyok, ha itt lakom is az erdőben. Csináltam magamnak egy kis házat, olyat mint egy kis kuczkó. Azóta sem voltam benne. Vándorok jönnek-mennek ! Hej Rózsi, pedig de jó dolgunk lett volna.

Ej öreg — és megtörülte az ingujával kezét — de megindulsz, te vén — dezentor.

A menyecske rávetette nagy, pokoltüzü szemét.

Most nedves volt.

. — Megtud bocsájtani, Mihály ?

— Eredj húgom, megbocsájtottam már.

— Búcsúzóul hadd csókolom meg egyszer.

— Látod, Rózsi, az a leányzó arczu a feleségem. Es a dezentornak még van felesége, becsülete.

Keményet ütött a mellére.

— Had csókolom meg legalább őt.

— Azt megteheted. Jó lélek szegény. Egyedül I hitte el, hogy nem vagyok bűnös . . . Megmondhatod a bátyádnak, hogy a dezentor sokat vétett, sokat szenvedett, de kettőről meg nem feledkezett; becsülete megmaradt és a bátyádat nem szidta soha. |

Karon fogta feleségét és befelé indultak a bozótba. Még onnan is visszahallott.

— „Okos ember a bátyád, haj, ha te is olyan lettél volna!!

Gyarmathy László.

Rózsaszín ü fából készült fatojás.

(Humoreszk.)

Kérnem kell a kedves olvasót, méltóztassék meg nem ütődni e czimen, mert az elmondandó történetkének úgyszólván mottója, azután meg teljesen kha- rakterizálja is azt. Ép oly joggal írhattam volna ugyan fölibe e bergengocziai történetnek azt is, hogy a „Modern-Othello“ avagy a züldszemü szörnyeteg, de hát írói mindenhatóságomnak ez igy tetszett.

A történet színhelye, mint már volt szerencsém mondani: Bergengóczia. Nem mintha ilyen történetkék városunkban is meg nem eshetnének, hanem hát á bennem erősen kifejlett igazságérzet nem engedi Ber- .gengoczia e dicsőégét elvitatnom. .

Tudják kérem, hol van Bergengóczia ? Nem ?... Én sem! — De azért e történet hitelességéért jót állok, mert egy jó czimborám, a ki nem régiben j$rt arra s azontájt kivivőit sikereiért Győzőnek neveztetik, mint benne szereplő, beszélte el nekem.

Dehát, hogy a dologra térjek, Bergengócziában ott mindjárt balra, a mint befordulni, van egy barnára mázolt csinos házikó. Jóval az özönviz után már a bergengocziai főpostahivatal volt ott elhelyezve, mióta azonban a postai küldeményeknek kormányozható léghajón való szállítása Bergengócziába is beütött' a „rózsaszínű fából készült fatojás“ czidevant tulajdonosnője, Minka, Tinka avagy Katinka ? uralkodott benne — bizonyos korlátok közt. Ezeket a bizonyos — szintén rózsaszínű-korlátokat Rettenetes Iván iránt érzett heves és olthatatlan szerelme, illetve Rettenetes Iván sanda féltékenysége képezte.

Hogy ki volt Rettenetes Iván, azt önök csak úgy tndják mint én, vagy még úgyse. Hogy miként került e középkori muszka Bergengócziába, a kormányozható léghajók dominálása idején, azt kikutatni nem e humoreszk, hanem a türténetirók feladata.

Bármily hálás thema lenne is különben, nem foglalkozunk ezúttal Bergengócziának és lakóinak ethnografiai ismertetésével, itt csak egy népszokást fogunk közölni olvasóinkkal, azt is csak azért, mivel szorosan összefügg történetkénkkel.

Tehát: mint Győző barátunk beszéli, van ott a legsötétebb Bergengócziában egy húsvéti locsolódás néven ismert népszokás, a mely szerinte abból áll, hogy az ottani aranyifjuság úgy husvét másodnapja táján nyakonönti a bergengócziai szépeket valami Eau de Cologne, Ylang-Ylang s más ily barbarnevü habarékkal, mitől az ottani szépeknek az arcza csodálatos üdeséget nyer — ha a megöntözés a XX-en innen történik.

Ilyenkor aztán a jeunese d’óre minden tagja viszonzásul kap egy — „rózsaszínű fából készült fa- tojás“-^ mit aztán állítólag eltesznek emlékül. Ilyen emléket kapott Győző barátunk is annak idején Bergengózczia uralkodónőjétől, de ah, bár ne kapta