Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-01-24 / 4. szám
1897. január 24. 3 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (4. sz.) vagyunk a hajdaniak s megyünk változatlanul, úgy, a hogy voltunk, a hivatalba s onnan haza. Elértük a harminczadik születési napot s attól kezdve ránk nézve már elveszett az, amit mások családi boldogságnak mondanak. Addig rég a temetőben alszanak szüléink, testvéreink közül kit erre, kit arra kergetett a sors és mi szorosan huzzuk vállalókra a kendőt viharos, hűvös estéken, ha otthon ülünk a szűk kis ssobánkban. Nem szeretünk ilyenkor semmire se gondolni, csak hallgatjuk az eső koppanását, a szél fütyülését. A legkiseb zaj is behatol hozzánk^ hisz oly rosszul épitik a házakat, olyan vékonyak a falak! A legjobb dolga van még annak, aki elfásult. Aki közönyösen tépi a falinaptár leveleit egyiket a másik után, s nyugodtan megy vásárolni, ha kopott a ruhája vagy nagyon régi a kalapja: az egyszersmind zavartalan jó étvágygyal ebédel a vendéglős főztéből s bizonyára nem fog soha az eszébe jutni, hogy neki más élete is lehetett volna, mint a milyen van. Azt hiszem, az ilyennek nincs szive s nem is lehetett azelőtt se. Nem lát maga körül semmit, talán önmagát sem. En nem vagyok ilyen. Ha szomorúval találkozom, együtt szomorkodom vele, ha pedig valakinek örömét szemlélem, örülök a vidámság látásán. A múlt évben egy tizenhét éves leány lépett hozzánk a hivatalba. Egészséges, szép fiatal leány, akinek halvány arczából, nagy sötét szemeiből kiolvastam bánatát. Rokonszenveztem vele, mert elképzeltem, hogy valamikor én is igy néztem ki. Kedves, okos leány volt és én csakhamar megszerettem. Nem zárkózott előlem, közlékeny lett s nemsokára szoros barátságra léptünk. Nem sokáig tartott a mélasága. Csakhamar fölvidult, de bár hogy fürkésztem, kérdezősködtem tőle ennek oka felől, egyelőre semmit nem födözhet- tem föl, semmit nem árult el. Pedig biztosra vettem, hogy a kicsike szerelmes. Csakugyan úgy volt. Egy napon láttam, hogy a hivatallal szemközt álló ház második emeletén az egyik ablakban egy óriási vörös szív jelenik meg, éppen akkor, midőn Ida (igy hivták barátnőmet,) az ablakhoz lépett s a szivet nyomban keresztüldöfte Ámor nyila, melyet egy terjedelmes sétapálcza képviselt. A műveletet egy csinos fiatal ember hajtotta végre, egy vele körülbelül egyidős társa segédkezése mellett. Lehettek talán tizennyolcz évesek. A hivatalban levő többiek ugyan nem vették észre a dolgot, Ida figyelmét azonban nem kerülte ki, hogy ellestem titkát s nem titkolódzóit tovább. Este magával vitt első találkájára. Akár hiszi ön, akár nem; izgatottabb voltam, mint ő maga. A mellett pedig szégyenlettem megvallani, hogy nekem még sose volt hasonló kalandom, igy tehát a fantáziám igénybe vételével meséltem neki az első találkámról, hogy bátorítsam őt. Mert a kicsike határozottan félt s ha én nem megyek vele, talán el se ment volna, nem került vón szegény fiú olyan szörnyű páczba. De hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, úgy fordult a dolog sorja, hogy Rettenetes Iván eljegyezte magának Bergengóczia uralkodónőjét Minka, Tinka avagy Katinkát, amint azt annak idején a „Bergengócziai Tárogató“ ékes szavakban adatta tudtára mindeneknek, a kiket illet. Rettenetes Ivánnak, megjegyzem, nem abban kulminált a rettenetessége, hogy bolmi franczia vagy angol nagyküvetecskének otthon a saját országában a fejére szegezte (anno dazumal) a kalapot, mint a hogy a historikusok beszélik, hanem a határtalan féltékenységében. Féltékeny volt a szellőre, a mely menyasszonya rózsás arczát csókdosá, féltékeny a vortänezerre, ki a Minka stb. formás derekát táncz- közben átkaroló, féltékeny még a suszterra is, a ki hölgye parányi lábacskáiról a mértéket vévé. Hogyne lett volna tehát Győző barátunkra, a ki immár két év óta volt birtokában egy piczinyke, „rózsaszínű fából készült fatojás“-nak. Mit, oh mitt tett tehát a kegyetlen muszka! Egyik hetmanjával egy ukázt küldött Győzőnek a „bergengócziai piczulás bank“ akkori könyvvezetőjének, melyszerint ha rögtön vissza nem küldi azt a bizonyos „rózsaszínű fából készült fatojás “-t, bát igy meg úgy lesz! Hogy mint lesz, azt le se merem írni. Szegény Győző persze megszeppent egy kicsit s küldte volna vissza röktön az inkriminált tojást, de hát az a bergengócziai rettenetes tél eleve keresztül huzza a számításait. Ugyanis miután a piczulás bank volna oda. De igy egyrészt, hogy a magam egyhangú életébe némi kis változatosságot hozzak, másrészt, hogy egyetlen barátnőm boldogságát megalapítsam, elvittem a találkára. Igazában azonban most is csak az önző ezé lebegett szerencsém előtt, de — és ez a mentségem, — öntudatlanul. Nekem nem jutott ki abból a boldogságból, amit a. lányok javarésze átél. De hát soha,l soha ne ismerjem meg azt a titkot, mely az első akkord két lélek együtthangzásakor ? Szóval ábrándozólettem s mindenféle ostobaságokat gondoltam el összevissza, már a mint az ilyen alkalmak idején történni szokott s szinte követeltem Idától, hogy legyen boldog. Alapjában véve nem a legutolsó dolog, ha az ember két bohó szerelmes közé állhat, hogy föl ne falják egymást. Nem szeretem a hasonlatokat, de most kimondom: szinte éreztem, amint a találkák egész ideje alatt valami jóleső bizsergés futott végig rajtam, ami körülbelül. olyan lehetett, mintha a drót érezné, mikor a villamos szikra keresztülszalad rajta. Nyár volt s az én „kis bolondjaim“ ezután mindennap találkoztak. Azt hitték, hogy a mama szerepét játszom mellettük, holott teljesen úgy éreztem magam, mintha én lettem volna a szerelmetes leányka. Isten látja a lelkemet, harminezhét esztendős voltam akkor. A ki Idácskámat szerette, gimnázista volt, szegény gimnázista, a ki zongora-leczkéket adott, hogyha volt kinek. Társa, unokaöcscse, müvésznövendéknek vallotta magát, a’kivel ismét számtalanszor megesett az a hallatlan szerencse, hogy megrendelést kapott egynéhány czimtáblák festésére. Nekünk legalább ezeket mondották és mi szó nélkül elhittük. Jó fiuk voltak, kellemes társalgók ; sose fogytak ki a szóból és mégsem voltak banálisak, különösen a gimnazista. Mire a nyár véget ért, úgy összebarátkoztunk mind a négyen, mintha sohse lettünk volna egymás nélkül. Csúnya esős ősz következett. Nem múlt el nap a nélkül, hogy ne szakadt volna zápor s estére ne ereszkedett volna köd. Abban az évben tényleg semmit se láttunk a természet haldoklásából, a poetikus őszből, a mit a természet úgy látszik kizárólag a szerelmesek kedvéért szokott eljátszani. A fák — azt hiszem sárgulás nélkül — rövid egy hét alatt úgy megkopaszodtak, hogy máskor ahhoz hónapok kellettek s — gondolom — október közepén már javában fűtöttünk. Ilyen körülmények közt természetes, hogy a mi „szerelmes kirándulásaink“ is hirtelen véget értek, mindnyájunk nagy bánatára. De hiába volt minden várakozásunk, az eső el nem állt, esernyő alatt pedig nem lehet találkákat rendezni négyesével, mert négy esernyő egy járdán széliében el nem fér. Kettesével nem mondom, hogy nem lehetett volna, de mi hasznom nekem abból? Mert minden ábrándozásom, minden szépitő mesterkedésem daczára harminezhét évemből nem tűnt el egy hunezut hónap sem, sőt még inkább főkönyveinek „Soll“ és „Haben“ oldalait immár mind felfütötte, mit tehetett szegény, egymásután dobálta be a rozoga kályhába a szebbnél-szebb „rózsaszínű fából készült fatojás “-okát, közte a Minka, Tinka, Katinkáét is. így hát tudta, hogy el van veszve, de legalább önérzetesen akart kimúlni ez árnyékvilágból, visszairt tehát a kemény muszkának, hogy ő azt a bizonyos fatojást nem hajlandó visszaküldeni, mivel az ránézve mint emlék rendkívül becses. Jött erre aztán egy újabb ukáz, mely falrengető kaczagást idézett elő egész Bergengócziában s egyben meg- mentője lett a szegény Győzőnek. Rettenetes Iván azt írja ugyanis ebben, hogy: Kedves komám! ha rád nézve az a rózsaszinü fából készült fatojás oly nagy értéket képvisel, üzend meg a rabszolgával az árát és menyasszonyom megfogja azt neked fizetni. Sic z! Erre támadt az a rettentő kaczaj, mely még Rettenetes Ivánt is futásra késztette, ki is bevont vitorlákkal (?) futvást menekült Bergengócziából. így menekült meg Győző „komám“ attól, hogy esetleg a fejéhez szegezzék a kalapját. Bergengócziában pedig azóta, ha jót akarnak nevetni, vagy muszkát űzni, csak a „rózsaszinü fából készült fatojás“-t beszélik el. Hogy milyen hatással, arról szives olvasóm, jobb ha magad meggyőződöl. Heczler Gyula. több lett kettővel. Pedig be szerettem volna! De szerettem volna újra tizenhét esztendős lenni I majd tudnám most már, hogy mi az igazi élet és hogyan kell azt kezdeni. A körülmények végre újra összehoztak. A korán beállt télnek igényei A'oltak szénre, fára, petróleumra s ezeket kielégíteni kellett, hacsak nem akartam sötét szobában megfagyni. Igen ám, de ehhez kevés volt a rendes fizetés, meg aztán, az igazat megvallva, a sok kirándulás megbillentette az eddig szépen mutató mérleget, vagyis pénz után kellett nézni. Egy nagykereskedőtől kaptam (természetesen közvetítő segítségével) tízezer borítékot, hogy arra tízezer czimet írjak ki Magyarország Kereskedőinek Czimjegyzékéből, de öt nap alatt. En kérem, ha tudok is gyorsan írni, mégse vagyok gép s láttam, hogy ezt a munkát magam elvégezni nem tudom. De muszáj volt, mert tizenöt forintot Ígértek érte. Ekkor eszembe jutott Iduskám és a két jó fiú. Majd segítenek azok! Meghívtam őket teára. Délután nálam voltak. Eléjük tettem egy csomó borítékot és nehány lapot a czimtárból s hozzáfogtunk a munkához. Pompásan ment. Sokat irtunk, j ól irtunk s a mellett nagyszerűen mulattunk. Másnap, harmadnap folytattuk s egy félnappal hamarabb lettünk készen vele, mint kivánták. Ezentúl gyakrabban eljöttek hozzám. Majd minden délután együtt voltunk, sőt gyakran este is, egész tiz óráig. Hogy én milyen boldog voltam ebben a fiatal, szerelmes társaságban, azt most már magam se tudom elhinni. Valami szédület, mámor, delirium fogott el, ahogy együtt csacsogtunk ezerféle hiábavalóságot. Ejjelenkint pedig a helyett, hogy aludtam volna, ábrándoztam. Regényeket meséltem magamnak félig fennhangon. Hol a müvésznövendéket, hol a gimnázistát tettem szeretőmmé, persze stylszerü viszontagságokon való sikeres átgázolás után. Számtalanszor megmérgeztem magamat, a Dunába löktem Iduskámat, vetélytársnőmet; egynéhányszor már el is temettek s láttam magamat nagy pompa, rengeteg gyertya közt, kékszinü ravatalon; de láttam magam a halottasház márványasztalán is, ahogy a körülmények éppen magukkal hozták. Történt azonban, hogy a két jómadár egyszer csak elmaradt. Azt se mondták „bá“ és mi sose láttuk őket többé. Én tudtam, hogy miért nem jönnek, de nem szóltam Idusnak. A szegény leány egyre sápadt, hervadt, soványodott s nemsokára már csak árnya volt a réginek — a hogy azt a régényekben olvashatni. Azért én még mindég nem szóltam. Csak hadd bánkódjon, — gondoltam — együtt élveztük a jót, jusson most neki a rosszból is. Külünben az ő helyzete még mindig jobb mint az enyém, mert legalább ábrándozhat s hiheti, hogy egy igazán szép, megható regényen vezette át sorsa. Mért ne képzelhette volna ezt? A szerető eltűnt, elég rejtélyes körülmények közt s a történet végre annyira misztikus homályba burkolózott, hogy az ember azt hihette, még csak most kezdődik az igazi. A szerető eltűnt. Ki tudja, nem-e fog valaha mint szabadsághős visszatérni? cserkoszoruval övezetien, valamely távoli, ismeretlen világban élő nemzet köréből. Vagy mondjuk, hogy Amerikába ment. Töméntelen milliókat fog ott összeharácsolni s egyszer csak beállít közénk, fejedelmi különvonaton, exczentrikus hintóbán, arabs telivérek és szerecsen inasok kíséretében, beállít és elviszi őt a milliókat termő uj hazába, tündérpalotába. Vagy valami véres di’áma játszódott le a két flu között; tálán egyformán egyet szeretett mind a kettő s lemondani egyik sem tudván, rengeteg erdő mélyén, a hova madár se jár, baráti szeretetből kölcsönösen legyilkolták egymást. Mindez előfordult már s ő kényelmesen maga elé idézhette e szép jeleneteket. És tüzbe teszem a kezemet érte, hogy ezt meg is cselekedte. De Iduska nemcsak ezt cselekedte. Egy napon a főnöknő behivat szobájába s a következőket mondta: — Kisasszony. Gondolja meg, hogy az ön korában nem illik megfontolás nélkül belemenni valamibe. Nem illik különösen az oly természetű kalandokba bocsátkozni, aminő az, mely most jutott tudomásomra. Ön ért engem. Barátságosan figyelmeztetem, ha nem akar nevetségessé válni, adja vissza, aki nem az öné s ne hagyja halálra epedni a szegény leányt. Már az első szónál kitaláltam, hogy Iduska panaszkodott rám, mert úgy véli elcsábítottam tőle udvarlóit. Ezt nem hagyhattam magamon száradni, hanem legott elárultam a rejtélyes eltűnés titkát: a gentlemanek kiloptak a szekrényemből három frt ötven krajezárt és egy aranyozott tintatartót. Benedikti Béla.
