Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1897-01-24 / 4. szám

XXV. évfolyam.

szám.

Szegzárd, 1897. január 24.

TOLBAMEGYEI KÖZLÖNY

KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP.

Az országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központi tanító- egyletnek, a tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének és a szegzárdi ipartestületnek hivatalos értesítője.

Szerkesztőség:

Bezerédj István-utcza 6-ik szám alatt, hová a lap szellemi részét illető közlemények intézendSk.

Kiadóhivatal:

Széchényi utcza 176. sz. alatt, hová az előfizetések, hirdetések és a felszólamlások küldendők.

Me g j elen:

Hetenkint egyszer, vasárnap. Nyilttérben 3 hasábos petitsor 15 kr. Hirdetések jutányosán számíttatnak.

Előfizetési ár:

Egész évre . . . . 6 frt — kr.

Félévre

....................3 „ — „

Negy

edévre .... | „ 50 „

Egyes szám a kiadóhivatalban 12 kr.

Hírlapírók köre.

Hát midőn ezelőtt huszonöt évvel néhá- nyunknak az az ötlete támadt, hogy Szeg- zárdon, az akkori szegény kis városban, hol a mostani paloták helyén, még a város központjában, a föutczán is nád viskók éktelenkedtek, egy hirlapot indítunk meg, — a város lakossága igen megosztott érzelmekkel fogadta vállalkozásunkat.

Voltak, a kik e hallatlan merényletben egy nagy becsvágygyal rendelkező s magasra törekvő lélek idétlen szárnypróbálkozásainak tünetét vélték felfedezni. Az Ikarus jutván eszükbe, nagyúri mosolylyal tértek fölötte napirendre. Ismét mások ínycsiklandozó események előérzetében, melyek a mai kor embereinek egyik fő táplálékát képezik, már örülve érezték izét annak a páratlan élvezetnek, melyet a kigunyolt, nevetségessé tett tekintélyek lerántása okozni szokott.

A legtöbb azonban abban a nézetben volt, hogy egy szalmatüzzel kezdett s rövid életű vállalkozássá^ áll szemben, mely nem számolva a helyi körülményekkel és tényezőkkel, a nagyvárosok majmolását képezi s alig hogy megszületett, már is az enyészet tüneteit hordja magával.

S ime egy negyedszázad elég volt arra, hogy a közvélemény gyökeresen átalakuljon s abból a kis eszméből, mely a hirlapnak a közéletre való rendkívüli hatásából indulva ki, a haladást kívánta meghonosítani, ma már egy tábor keletkezett, mely tanulmány és képzettséggel rendelkezve, helyet kér magának a társadalomban s egyesüléssel, tömörüléssel akarja jövő életének biztos alapját lerakni.

Ez a visszaemlékezés merült fel bennem, midőn a napokban felhívást kaptam, hogy lépjek be a Pécsett megalakult hirlapirói körbe, mely czélul tűzte ki magának, hogy az immár nagy számú hírlapírók anyagi és erkölcsi érdekeit támogassa.

Néhány évvel ezelőtt, midőn Budapesten, az ország fővárosában az „Otthon“ az irók és hirlapirók köre létrejött, még senkisem gondolta volna, hogy nem meszsze az idő, midőn a vidéki hirlapirók is életjelt adnak magukról s a fővárostól rendkívüli módon elütő érdekeik gyámolitása szempontjából külön testületté alakulnak.

Hát én nem tagadom, hogy rendkivül megörültem ennek a meghívásnak, mert az az érzés ragadott meg, mint midőn a szülő gyermekének, édes szülöttének rohamos fejlődését szemléli.

Én már, szerénytelenség nélkül legyen mondva, ezelőtt 25 évvel tisztában voltam vele, hogy Magyarországon a műveltség terjedésének, a haladás állandósításának első tényezője az időszaki sajtó. Sokan lehettek, kik igy gondolkoztak, csak abban tértek el tőlem, hogy a vidéki sajtó üdvös hatásának mérlegelésében s általában életrevalóságának megítélésében mögöttem messze viszszama- radtak.

Rendkivül örülök, hogy feltevésemben nem csalódtam s még jobban örülök, hogy

Hív. hirdetések:

100 szóig 1. . . 1 frt 87 kr. 100—200 „ . . . 2 „ 87 „

200—300 r ... 3 r 87 „ minden további 100 szó 1 frttal több

véleményem, mely akkor még nagyon elszigetelt volt, ma már széles köröknek nyiltan vallott meggyőződése.

S az a vidéki sajtó, mely most létezésének és életerős fejlődésének ily impozáns jeleit szolgáltatja, minő nyomorúságos viszonyok közt keletkezett s nőtt nagyra.

Hisz a vidéki sajtó még ma is legtöbb- nyire olyan elemekből van összeállítva, kik életfentartási eszközeiket más téren keresik s hirlapirói munkásságuknak gyümölcsét, legalább az anyagi téren egyáltalán nem találhatják fel.

Mig a fővárosban a hírlapirodalom munkása sokszor fényes anyagi javadalmazásnak örvend, addig a vidéki hírlapíróra nézve maga a hirlapirás csak a legritkább esetben biztosit létet, a többi csak úgy él meg, ha megvan az állása, mely fentartja s hirlapirói foglalkozását csak mellékkereseti ágként szerepelteti.

Na de bármily háládatlan, bármenynyire sanyarú a vidéki hirlapirói pálya, azért még is, mint örvendetes jelek igazolják, egy egész gárda az, mely immár e téren működik.

I a mint a tanultság és képzettség mind inkább szélesebb körökre terjed ki, éppen oly arányban nő azok száma, kik vele foglalkozni képesek és arra el vannak határozva.

Örömmel üdvözlöm tehát az eszmét, mely a hirlapirói kört Vármegyénk területét is

belevonva, Pécsett megalakította.

Legyen működése áldásos s kárpótolja a hirlapirókat anyagi téren szenvedett vereségeikért. b.

TÁRCZA.

Cz3rpi:"CLSlor^Lloofe

(Ilonkánk sírjára.)

(Szonett.)

I.

Hervadása liliomhullás volt . . .!“ Vörösmcu'ty.

Az Ilonka fejfáján koszorú van ;

— Fonták reá áldott női kezek — Felőle már csak az emlékezet Beszél nekem emésztő bánatomban.

Lenn porlad ő virágos sirkalomban, Hogyha utam sírjához elvezet, Kimondhatlan fájdalmat ér ezek S keserv panasz hangzik minden dalomban.

Kis angyalunk! — égnek boldog lakója Álmaim közt csókollak minden éjen . . . Csillag gyanánt ragyogj nekünk az égen !

Kezem sírod virágokkal beszórja, Keservemet fűnek fának beszélem j . .

És ennyi kis vigasszal is beérem!

II.

Siija felett fénylik a hold világa,

A természet csendes mint a halott,

Sírok között fuvalon andalog . . .

Siratja őt a táj minden virága.

Még bimbó volt! — és már is porba szállá, Maga után örök mély gyászt hagyott,

Ki legjobban siratja — én vagyok Sirja mellett mint hideg szobor állva.

Szép álmaim tőlem elrepülének,

Megrendült bennem a remény a hit,

Mely tűrni és remélni megtanit!

Emlékének van szentelve ez ének,

Hintse sirjára czypruslombjait:

Sírva nézem reményem romjait.

Kosa Ede.

d_ezezD-tor.

— A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárczája. —

A kereszt tövében ült.

Ssakadozott ruha volt rajta, czitromsárga hajtókával. Nem volt még öreg, csak a vándorlás, a kétségbeesés hagyták bélyegüket az arczán. Várni látszott valakire. Csakugyan jött is egy szép, karcsú leányzó. Szeme mint a pokol, ajka menyország.

Nem törődött vele.

Messziről távcsövet formált a tenyeréből, azután behúzódott a bozótba és befogta fülét.

A leány letérdelt a feszület elé s mormogott valamit, aztán leült az országút másik szélén, szemben a feszülettel.

Akkor megint előjött és elfoglalta előbbi helyét. Azután bámult a kék levegő égbe. Egyszer meglátta a mit keresett. Megsem moczczant, ült nyugodtan és bámult tovább.

Pedig, bizonyomra szép menyecske volt. Ha az ajkát csókolod, a menyben vagy; ha az arczát, akkor földi rózsalugasban. De ha szemét érinted, bizony benne vagy a tüzes pokolban. Parázs dereka mint a fiatal fűz hajlott meg, mikor letérdelt és mondotta a miatyánkot. Mikor ott tartott, hogy „És szabadíts meg a gonosztól . . .“ két tenyeret érzett a vállán.

Felijedt szörnyen.

— Jézus! Kegyelmed az, Mihály bácsi ?

— Én vagyok Rozálkám, jössz-e velem — és átfogta a derekát két karjával. Ereszszen el, Mihály bácsi! erőlködött a kis galamb, de mégsem bírt szabadulni.

— Mit akar tőlem, Mihály bácsi ?

— Ne félj Rózsi, nem rabollak el. Pedig nagyon szeretlek.

— Hát mit akar?

I — Mit akarok | könnyű nektek! Látod ezt a ruhát? Hat éve viselem. A mióta megszöktem a katonaságtól, meg visszavittek, ültem benne három évet,

— Hej Rózsi, csak te miattad. Odaadtam volna a lelkem üdvösségit, a lelkemet egy csókodért. Nem akartad! Nem akartad észrevenni, hogy őrült voltam, hogy látásod a menybe vitt volna, onnan a pokolba.

— Nem. Hagytál ténferegni bánatommal, mint a faluból kivert kutyát.

Könnyezett.

A menyecske is ellágyult.

— Olyan becsületes kinézése van kigyelmednek Mihály bácsi.

— Látod, Rózsi, hogy elfogott a bánat ? E],