Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-08-08 / 32. szám
XXV. évfolyam. 32. szám. Szegzárd, 1397. augusztus 8. KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Az országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központi tanitó- ______egyletnek, a tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének és a szegzárdi ipartestületnek hivatalos értesítője. El őfizetési ár: Egész évre . . . . 6 frt — kr. Félévre..................3 „ — „ Negyedévre . ... I „ 50 „ Egyes szám a kiadóhivatalban 12 kr. Szerkesztőség: Bezerédj István-utcza 6-ik szám alatt, hová a lap szellemi részét illető közlemények intézendők. Kiadóhivatal: Széchényi utcza 176. sz. alatt, hová az előfizetések, hirdetések és a felszólamlások küldendők. Me g j elen: Hetenkint egyszer, vasárnap. Nyilttérben 3 hasábos petitsor 15 kr. Hirdetések jutányosán számíttatnak. Hiv. hirdetések: 100 szóig . . . 1 frt 87 kr. 100—200 „ ... 2 „ 87 „ 200—300 r . . • 3 „ 87 „ minden további 100 szó 1 írttal több Az a mi szobrunk. Három hónap múlva lesz harminczhat éve, hogy az eszmét, miszerint Garay Jánosnak, vármegyénk egyetlen, nagyobb szabású költőjének emléke szobor által megörö- kitessék, felejthetetlen Bar tál Györgyünk egy emlékezetes estén megpendítette; ugyancsak harminczöt éve, hogy az eszme konkrét indítvány alakjában a szegzárdi kaszinó közgyűlése elé került s az által lelkesedéssel, egyhangúlag, elfogadtatott. Azóta folyton harczolunk érte, iparkodunk az akkori kor lelkesedését ébren tartani, nem engedjük a napirendről levétetni, de úgy tesz velünk, mint az alföld délibábja a körülfekvő városokkal szokott tenni: majd a közelben, majd a távolban mutogatja karcsú tornyait. t Évtizedeken keresztül az volt a meg1- győződés, hogy a gyűjtött összeg körülbelül 14,000 frt nem elégséges egy művészi becsesei biró szobor felállítására, azért a gyűjtést folytatni kell. Csakhogy ennek minden neme már bőven ki lett merítve, hisz elmentünk ősznek idején a kollektabor gyűjtéséig, az adakozás azonban a közbejött súlyos gazdasági viszonyok folytán, nem tudott nagyobb kifejlődést nyerni s igy bele kellett abba nyugodni, hogy a meglevő pénz felhasználásával szükséges az eszme kiviteléhez fogni. Hogy a kik igy gondolkoztak, helyesen fogták fel a helyzetet, mutatja azon körülmény, hogy fiatal szobrászaink majd mindnyájan pályáztak a kivitelre, pedig tudták, i hogy a munkadij szerény 12000 frtot tesz ki. Szárnovszky Ferencz fiatal szobrászunké lett a pálma, kinek beküldött mintázata, különösen a szobor talapzatának s az azon tervezett géniusznak művészi tervezete nemcsak a bírálókat, hanem a közönséget is teljesen megvesztegette. Azt hittük, készen vagyunk az ügygyei s örömünkben, hogy azok, kik a szobor eszméjét a kivitelig megérlelték, még életükben azt megvalósítva láthatják, ki is tüztük a leleplezés idejéül a millenáris év május hónapját. Hiú remény! A sok kellemetlen inczi- dens mind messzebb tolta a kivitel idejét s már a peszimisták komolyan foglalkoztak a tervvel, hogy a szobor létesítését jobb időkre leszünk kénytelenek halasztani. Na de higyjtik a kedvezőbbet. A kaszinó választmányja már lerakatta a bettonalapot, Szárnovszky megküldte az életnagyságu mintázat fényképeit s híreink szerint az érezszobor Párisban már csak a szállításra vár. Sőt Szárnovszky a múlt héten köztünk időzött s bemutatta a géniusz és az oldalöntvények mintázatát is, melyek közül különösen Háry Jánost megörökítő oldalkép nyerte meg a bírálók tetszését. Úgy Háry János, mint a hallgató biró s a furfangos diák alakja a háttérben nagyszerűen sikerült. így állváu a dolog, megbeszélés tárgyát képezte, hogy a vállalkozó szobrász kész lesz-e oly időben munkájával, hogy a leleplezési ünnepély, tekintettel a közeledő őszi időszakra, még az idén megtartható lenne? Szárnovszky ígéretet tett, hogy még e hó folyamán biztosan tudatja az időt, mikor a leleplezés iránt végleges megállapodásra lehet jutni. Nincs tehát kizárva, hogy a Garay szobor leleplezési ünnepélye folyó évi október hó 3-án esetleg 10-én fog megtartatni. Sietünk az örömhírt mindazokkal tudatni, kik az ügy iránt oly hosszú idő óta és oly melegen érdeklődnek. Anynyival szerencsésebb e határidő, mert tudvalevőleg a főgimnázium immár teljesen kész és a város által átvett épülete is, illetve abban a középiskolának ünnepélyes megnyitása is körülbelül erre az időre van tervezve s igy a két közérdekű fontos ünnepély egy időben lesz megtartható. Mozgalmas időknek nézünk tehát eléje, mert abban az időben városunk vendégei lesznek: Wlasics és Perczel miniszterek, a tudományos akadémia, a Kisfaludy, a Pe- tőfy-társaság, az Otthon, a fővárosi hírlapírók körének küldöttei s az összes fővárosi lapok képviselői. Nincs tehát halasztásra idő. A rendezőbizottságot a legrövidebb idő alatt meg kell alakitani s annak erélyesen hozzá kell látni az előmunkálatok teljesítéséhez, még abban az esetben is, ha esetleg, a mi nem valószínű, a Garay szobor leleplezési ünnepélyét a következő évre leszünk kénytelenek halasztani. TÁRCZA. Biztat sok álom. Biztat sok álom, Hogy feltalálom Szép ideálom’ Oh, de mikor? Akkor lelem meg, Majd ha szivemnek Vére kiforr ? Majd ha a vágyak Elnyugovának Akkor találjak ? Rá valahol ? Akkor ismerjem Azt, ki engem Által karol ? Ha meglelem még S férfiú lennék — Érzelem, emlék S hévteli még; Sirni fog lelkünk, — Miért nem jöhettünk Össze mi még? Kántor Imre. Mese egy asszonyról. Irta: Ábrahám Ernő. — A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárczája. — Bandi, bocsánatot kérve Eliz nénikéjétől — fölszaladt a kastélyba, hogy távozását kegyelmes mamájának bejelentse. Fürge, alig húsz éves fiú volt, szőke haját elválasztva hordta és finom hoszszu ujjaival örökösen az orra és szája között kiserkenő bajusz- káját pödörte. Eliz utána nézett. Meglátszott az arczán, hogy gyönyörködik a fiú ruganyos, rithmikus mozdulataiban és — ha nem csalódunk — összehasonlitotta a koravén férjének fáradt, lomha járásával. Fiatal asszony volt. Szegénysorsu, de előkelő szülei gondos nevelésben részesitették, a természet a szép iránt túlírnom érzékkel verte meg és igy éppen nem mondható, hogy szerelemből ment az urához, ki már akkor is rokkant volt a szószoros értelmében: kifacsart, ideges, remegős fejű, fél lábára bénult . . . Egész nevetségessé tette magát a mézes hetekben. Sóhajtozott, nyögött, végül káromkodott, ebből állt minden tudománya. Végre is Elizá trándult egy másik szobába s azóta nagy ritkán találkozott a beteges emberrel. Most, hogy visszagondolt erre az időszakra, belekapott a szivébe valami tehetetlen fájdalom és keserű szemrehányásokat tett magának. Miért ment férjhez? Kény szeritette valaki? Nem volt-e szabad választása? . . . Előtte volt a felelet, jól tudta, hisz minden nap duskálkodhatott benne, hanem röstelte megvallani maga-magának is, hogy elrémült a szegénységtől, hogy előtte állt színtelen életének nyomorúságos jövője sok bajával, bánatával és kevés örömével, hogy azért választotta ezt az aszthmás, görnyedt figurát, mert azt hitte, a gazdagságon megvásárolhatja a családi örömöket és azonkivül a legképtelenebb élvezeteinek is hódolhat . . . Es mennyire csalódott! Átélte az első szerelmet de nem is tudja, mi az tulajdonképpen, csak sejti, izgatott várakozással sejti, hogy van annak valami csodálatos, isteni ereje, mely nyílttá teszi a leány fátyolozott, nem őszinte tekintetét; — óh! oda tudná adni — úgy gondolja — minden aranyját, gyémántját az igazi szerelemért, aztán szívesen meghalna, mert a pénze nélkül úgy se’ tudna keresztül vergődni ezen az életem . . . Tovább fűzte volna gondolatait, ha Bandi nagy sietségében föl nem zavaija elmélkedéséből. A neszre elfutott a kedvetlenség a hamvas arczárói és csilingelő édes hangon kiáltott már messziről a fiúnak: Bandi, mehetünk ?! Bandi nem felelt, csak a fejével bólogatott, mint egy tüzesvérü csikó. De mikor közelebb ért az asszonyhoz, visszahökült és pár pillanatig csodálkozástól, rajongástól tágra nyílott szemekkel bámult a fényes jelenségre. Eliz mosolygott. A nap éppen kibújt felhőtakarója alól és sugaraival végignyaldosta a szabadon hagyott hamvas nyakát, az érdekes ovál arczát, az alacsony homlokát, majd negédesen felszökött a barna hajkoronájára és ott csillogót, imbolygóit, mint egy mesebeli karbunkulus. Az egyszerű, sima szalmakalapját a karjára fűzte, a szabad kezével pedig meglib- bentette a szoknyáját, úgy, hogy a virághimzéses harisnyájából jó egy arasznyi kaczérkodott a Bandi szerelemtől mámoros tekintetével. És Eliz tovább mosolygott. Mikor egymás mellé értek, egyikük se’ tudott szóhoz jutni. A fiú orrát megcsapta az áthevült asz-
