Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-06-20 / 25. szám
2 1897. junius 20. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (25. sz.) A hazafiasság és a vallásosság.*) Hogy ezen két magasztos fogalom miként egyeztethető össze, azonnal kitűnik, ha tisztában vagyunk azzal, hogy mi a hazafiság? és mi a vallásosság? Azon ország, melyben születtünk, neveltettünk, hol rokonaink barátaink vannak, hol őseink és kedveseink drága hamvai nyugosznak, hol — mint a költő mondja — élnünk és halnunk kell, az a föld, azon ország, a mi hazánk. E hazához, ennek földjéhez, lakóihoz, nyélvéhez, erkölkcséhez, emlékeihez érzett ragaszkodás — a hazaszeretet. Ezen szeretet hasonlít a szülők iránt érzett szertethez, mely ha tettekben is nyilvánul, hazafisságnak neveztetik. Az ilyen tettek a haza iránt való kötelességek teljesítésében, szükség esetében saját érdekeinknek — a legfőbbeknek is — érte való mellőzésében, önzetlenségben, odaadásban és önfeláldozásban nyilatkoznak. A kiben mind eme kellékek megvannak, az jó hazafi. A kiben ezen kellékek közül csak egyik-másik lakozik, — az gyenge hazafi. A kiben meg éppen hiányzanak, az hazafiat- lan. A hazafiatlanságot nem szabad összetéveszteni a hazaárulással. Lehet valaki hazafiatlan a nélkül, hogy hazaáruló volna, mert a hazaárulás a hazának megrontásán törekedő érzésben vagy cselekményben nyilatkozik. A hazafiság a polgárok legszebb erénye. Az ország, a haza csak akkor erős s csak akkor virá- gozhatik, ha polgáraiban a hazaszeretetnek erénye lakozik. A hazaszeretet érzésének gyöngültével, a nép erkölcsi ereje is gyöngül, összetartása lazul, 1 képtelenné lesz nagy föllendülésre, nagy tettekre. A nemzetek csak akkor bomlanak föl és pusztulnak el, a mikor a hazafiság érzete nem védi meg többé őket a nagy megpróbáltatások idejében. A hazafiatlan ember megbizhatlan, ingadozó, nagyobb tettekre alkalmatlan s nemzetének átka. A hazafias ember ellenben megbízható, jellemes és erkölcsös, kiben a haza szükség estén támaszát leli. Látni való tehát, hogy a hazafiság érzetének fölébresztése és ápolása elengedhetlenül szükséges minden honpolgár számára. Tekintsük most a másik kérdést: mi a vallásosság ? Itt is természetesen tisztában kell lenünk a vallás fogalmával éppúgy, mint a haza fogalmával. Nem vág ugyan szakmámban a vallás fogalmának fejtegetése, s nem is értek nagyon hozzá, azért tehát csak az én szerény nézeteimet akarom itt röviden elősorolni. A vallás vagy hit — a hogy neve is mutalja — valamely nyilatkozatnak vagy tantételnek elfogadása, a nyilatkozónak tekintélye alapján. Vagyis katholikus szempontból: a vallás vagy hit, valami természetfölötti érzésben nyilatkozik ; hinni azt, a mit érzékeinkkel föl nem foghatunk csak azért, mert Isten nyilatkoztatta ki,j kinek fegfölségesebb tekintélye *) Felolvasta a tolnai kath. körben 1897. jun 7-én Perler Mátyás kántor-tanító. alapján elfogadjuk mindazon alapigazságokat, melyeket ő, anyaszentegyháza általa élénkbe ad. Röviden: hinni mindazt, a mit Isten kinyilatkoztatott és az anyaszentegyház tanít. A vallás tehát erős hiten alapszik. A ki daczára annak, hogy érzékeivel föl nem foghatja az isteni kinyilatkoztatatásokat és az anyaszentegyház tanait, — mégis feltétlenül hiszi és vallja azokat, az vallásos. A ki az isteni kinyilatkoztatásokat és az anyaszentegyház tanait nem ismeri el, az hitetlen vagy vallástalan. A vallástan pedig mégismerteti velünk mindaszt, a mit cselekednünk kell, hogy hitünkbe vetett reményünket elérhessük, vagyis üdvözöljünk. A valásosság tehát a vallástannak hü követésében nyilatkozik. Es most összevetem a két fogalmat s azt mondom, hogy csak a vallásos ember lehet jó hazafi. Mert mit tanít vallásunk? Nemde azt tanítja: Szeresd felebarátodat! Légy béketürő, Mindenkor az erkölcs utján jáij 1 Légy kitartó, jellemes és igazságos! Szeressed hazádat, királyodat, elöljáróidat! Tiszteljed a törvényeket és elöljáróidnak engedelmeskedjél! Se- gicsd embertársadat, ha szükséget szenved! Adakozzál jótékony czélokra! és igy tovább. Annyi szép tétele van vallásunknak, hogy hosszú volna felsorolni, de a melynek mindegyike aranyat ér. A vallásos ember mindezen szép erényekkel ékeskedik s nem téveszti soha sem szemelöl Krisztus Urunknak ezen mondását: „Dolgozzál és imádkozzál!“ A vallástalan ember ellenben semmivel sem dicsekedhetik, a mi szivét fölmelegitené. Szive üres. Felebarátjának balsorsa őt nem érdekli. Erkölcse laza. Mindenben önző s másokért áldozatot hozni nem képes, mert nem féli az Istent, mert nem vallásos s ezért jó hazafi sem lehet ? Avagy lehet-e jó hazafi az, ki erkölcstelen életet él, ki csal, ki lop, ki embertársát nem becsüli, ki hazudik, ki rágalmaz és veszekedik? Ki sem szülőit, sem elöljáróit nem tiszteli? Semmi esetre sem. Ha veszélyben a haza, le- het-e a vallástalan emberekre támaszkodnunk? De hogy lehet! Hiszen láttuk nem régen a Budapesten végbement nagy szocziálista gyűlést. Hallottuk nyilatkozataikat ők nem ismernek vallást, — ámde hazát sem akarnak ismerni. Megtagadják azon hazát, mely nekik szülőanyjok, mely őket ápolja és egykor eltakarja! Egybevetve a hazafiság és vallásosság fogalmát, vessünk egy rövid pillantást a történelemre, a múltra, mert csak a múltból meríthetünk tanulságot és erőt. Ha az egyes államokat, egyes nemzeteket tanulmányozzuk, azok múltját olvassuk, arra a következtetésre jutunk, hogy a vallásosság az egyedüli kapocs, mely a népeket összetartásban kölcsönös szeretetben, századokon át föntartja és hazafiasságra serkenti. Lássunk egynéhány főbb alakot a múltban élt kitűnő hazafiak közül! Dicsőségesen uralkodó királyunknak ősapja: Habsburgi Rudolf — ki vitézségével alapját vetette meg — Bolond álom, dörmögött a segédjegyző. Felöltözködtek. Azután a pinczérhez fordult a fiskális. — Itt van-e Zöldy truppja ? — Oh igenis. Itt vannak igenis. Epen próbát tartanak igenis. A teremben nagy csomó gyerek bámulta a színészeket. A fiskális sietett előre, s a gyerekeket félrelökte utjából, egyenesen a színpad felé tartott. Mindkettőt ott találta.-**• Jaj az édes atyám, hebegé Borcsa. — Nem kell félni — mondá Szegfű. Most egy ugrással leugrott a színpadról s a dühöngő fiskális elé sietett, össze-vissza csókolta, mintha valami reg nem látott nagybátyja lett volna. — Isten hozta, szólt Szegfű. — Hozott ám a Belzebub! — kiáltott a prókátor. Az ördög vigyen el mindnyájÓtokat. — Hát mi történt ? szólt Szegfű. — Mennybéli szentek! Még azt meri kérdezni, hogy mi történt? Hát nem rabolta el a leányomat? Haramia! — Én ? Dehogy! Mindketten megkedveltük a művészetet. Borcsa kisasszony a feleségem lesz és ezzel befejezzük a dolgot. — A felesége ? Szentséges Isten! Mit szól ehez Olajosy ur ? Duellumra hívja, ugye igaz, vejem uram ? « — Igen is, kérem alásan. — Most pedig már elég a beszédből. Leány, veled majd otthon beszélek. Maga pedig ne kerüljön többet a szemem elé! Murvásy fiskális tehát fölpakolta a kisasszonyt a kocsira. A következő napokban csak sirt és jajgatott Borcsa kisasszony. A fiskális pedig azt vette észre, hogy a rendes és természetes jogi kifejezések helyett mindenféle ostobaságokat ir az aktákra. A fiskális várt egy ideig, hogy majd a vőlegény sürgetni fogja a lakodalmat; de bár Olajosy mindennapos vendég is volt, a legkisebb czélzást sem tette. — Hát mi czélja van magának a leányommal ? fakadt ki végre a fiskális, miközben fel és alá tán- czoltatta szemöldökeit. —- Nekem semmi — hüledezett a segédjegyző. — Hát talán nem is akaija elvenni a leányomat ? — De kérem, hogyne akarnám. — Hát akkor miért nem törekszik ? Miért nem hizeleg neki, miért nem tesz Ígéreteket, miért sóhajtozik? Hát azt hiszi az ur, hogy a sült galamb a szájába röpül ? Micsoda mamlasz viselet ez egy házasulandótól ? No csak azért mondom! — folytatá a fiskális egyre mérgesebben. — Ha az ur netalán cserbe hagyná a leányomat, akkor duellumra hívom az urat és Isten úgy segéljen, felnyársalom. — Kérem, nekem komoly szándékaim vannak. — No hát azért. Két hét alatt legyen valami. Az ördögbe, mikor én ilyen fiatal voltam, nem kellett az ilyenfélékre biztatás. a Habsburgi dinasztiának — kitűnt nemcsak vitézsége, hanem mély vallásossága által is. Ebbéli érzelmeinek számtalan tanujelét adá. íme egy példa a sok közül: Midőn egy ízben Rudolf vadászaton volt, találkozik egy beteg ágyhoz siető lelkészszel, kinek egy erdei patakon kelle áthaladnia, mely az esővíztől annyira megáradt, hogy a pap — szentséggel kezében csak nagy ügygyel-bajjal mehetett volna át rajta. Ezen pillanatban odavágtat a király s átnyújtja paripáját* a lelkésznek ezen megjegyzéssel: „Siess e paripán a beteghez, mert az már bizonyosan epedve várja a lelki vigaszt.“ A lelkész elvégezvén hivatását, visszavezeté a paripát Rudolfhoz, hálásan megköszönve nemeslelkü szívességét. Ez azonban nem fogadta vissza a paripát, mert — úgymond — nem ülhetek többé azon lóra, melyen az én Királyom és Megváltóm vitetett. így gondolkodott és cselekedett Habsburgi Rudolf, ki azon időben a világ egyik leghatalmasabb fejedelme volt. — Utódai mind vallásos fejedelmek s innét magyarázható, hogy a Habsburgi dinasztia már közel 700 éve viseli az uralkodói hatalmat. Nézzük a mi nemzeti királyainkat I Hány kitűnő uralkodó volt köztük s kik voltak a legkitűnőbbek ? Azok, a kik vallásosságuk által a legjobban kitűntek. Ott van szeot István első magyar apostoli király, ki e hazát keresztény alapra fektéié és bölcsen, mert ki tudja, fönnállt volna-e hazánk annyi hányattatások közepette ezer éven át, ha a hazafiakban nem égett volna a vallásosság szt. tüze ? Mi lett volna hazánkból a tatárjárás után, ha a királyban és nemzetben a vallásosság reményt és kitartást nem nyújt uj munkásságra? És midőn ismét sötét felhők tornyosultak Magyarország láthatárán, midőn jött a török, tüzzel-vassal pusztítva mindent, midőn hazánkat végveszély fenyegeté, — ki sújtott az ellenségre, mint haragos fergeteg, ki mentette meg e hazát a biztos haláltól ? — Hunyadi János volt az, ki megtisztitá az országot a vad ellenségtől. Az a Hunyadi János, kit hitvány cselszövők tőrbe csaltak s e miatt mégsem állt bosszút ellenségein, pedig módjában volt, mert vallása azt mondja: minden embert szeretnünk kell, legyen az jó barátunk vagy ellenségünk. Ki midőn 30 győzelmes ütközet után halálát közeledni érezvén, a templomba viteté magát, hol az Ur testét magához véve, méltóképen akart az örök életre elkészülni. Mig a Hunyadiak uralkodtak Magyarországon, addig a török nem vetette itt meg lábát, de midőn a gyönge Jagellók ültek a trónon, az ország rohamosan közeledett pusztulásához. Beköszöntött a gyászos emlékű mohácsi vész, amely alapjaiban megrázza a még 30 évvel oly fényes és hatalmas királyságot, s nemzeti és állami életünk fejlődését uj, bizonytalan és veszedelmes utakra kényszeríti. Következnek a folytonos élet-halál harczok s ismét a vallásosságnak kelle erőt és kitartást nyujBúsan ballagott Olajosy haza. Az a gondolat, hogy két hét alatt hódítani kell, minden jókedvét elvette. Mikor a városház kapuja előtt el tántorgott, egy erős kar nehezült vállaira s egy jól ismert hang hallatszott : — Szervusz Olajosy bácsi! Épen önt kerestem. Olajosy ur fölnézett; vetélytársát látta maga előtt. — Csakhogy találkoztunk, most már kényelmesen beszélgethetünk. Tegnap ért ide társulatunk s holnap adjuk a „fiskális“ czimü vígjátékot. De most már arra kérem kedves Olajosy ur, mivel tudom, hogy jó szive van, segítsen bennünket arra, hogy szerelmünk t. i. az enyém és a Borcsa kisasszonyé, minden akadályon győzedelmeskedjék. — Igen ám, csakhogy Murvásy ur felnyársal, ha két hét alatt meg nem hódítom Borcsa kisasz- szonyt. — Ördögbe! Csakhogy nem félünk ám tőle. Menjen el hozzá és mondjon le leányáról. — De azt már nem. Egy millióért sem. Nem teszem koczkára az életemet. — Bizony kár is volna egy ilyen életért. De abban az esetben, ha én Murvásy urat meghódítom, lemond Borcsa kisasszony kezéről ? — Micsoda ? Ha ezt megteszi, még a lakodalmi költségüket is én fizetem. — Éljen! Áll az alku! Másnap nagy falragaszokon hirdették a városban, hogy Zöldy társulata a „fiskális“ czimü vígjátékot adja.
