Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-06-13 / 24. szám
1897. junius 13. 3 IRODALMI CSARNOK. IE3Iála,-én.elr. Elmúlt idők nagy Asszonya Egy dalt hozok neked, Egy ezredév fohásza zeng Most hála-éneket. Kinek köszönje meg szivünk E szép magyar hazát? Te ápolád, te éltetéd, Ezt annyi éven át. Veszély között hozzád futott, Benned bizott a nép; Te győzelemre juttatád, Megtörve ellenét. Viszály ha dúlt e szép hazán, Te küldted a vezért; Leszállt a béke angyala, S szivünk a czélhoz ért. Ha csüggedés ragadta el Vitézink táborát, Védő karod vezéreié Halál — tusákon át. Ezért te néked jó Anyánk Ajkunk imát rebeg: Engedd, hogy számos ezredév Éltesse népedet. Ha jőne nap, hol küzdve bár, Megdöntve lesz honunk ;' Szent zsámolyodhoz akkor is Dicséretet hozunk. ^v£eg,n.37"CLg,Trásom.. (Sonett.) Miért bolyongok e világban én ? E földi lét a szenvedés tanyája, A bút, a bajt csábitva úgy kinálja, S csak néha int felém a vak remény. Mit ér e vak remény ? Hisz olykoron Örvénybe dönt; s a néma ködbe veszve, Vészszel, viharral küzködöm remélve, De csillagom megnyerni nem tudom. S igy csüggedek; de feltűnik megint, Sebző szivemre balzsamot lehelve, Ifjú koromnak szebb jövőt Ígérve. így élek a Megnyugvás karjain; S ha bánat ér a nagy világ zajába, Csak kűzhödöm egy szebb jövőre várva. Túmó Antal. — Vannak-e itt színészek ? kérdi a fiskális az ajtóban álló korcsmárost. — Igen, itt vannak mind, volt a felelet. A fiskális ur haragosan nyitotta fel az ajtót, mig Olajosy csendes léptekkel ballagott utána. Odabenn épen két szál czigány húzta a legvi- gabb nótát, s a nagy füstfellegben alig lehetett egyebet látni, mint egyes tánczos párok alakjait. Amint a fiskális szemei egy kissé hozzászoktak a füstfelleghez, mindjárt feltűnt néki egy ismerős alak. Az érdemes férfiú ott állt az asztal tetején szörnyű módon ingadozva és szónokolt az egybegyűlteknek. Hogy mit, azt ő maga sem tudta, lévén abban az állapotban, a mikor a teremtés remeke a magas égboltozatot is nagybőgőnek hajlandó tekinteni. A fiskális erről nem vett tudomást- ö csak az arczát nézte a szónoknak, ami Vörösy urat, a társulat érdemes súgóját mutatta. A fiskális ur első dolga az volt, hogy a vékony lábszáru Demosthenest leránczigálta az asztal tetejéről. — Meghaltam! kiáltott Vörösy ur, a mint az asztal mellett a padlóhoz vágódott. — Csak ezután hal meg, ha meg nem mondja hova tették a leányomat. A padlón fekvő szónok pedig igy beszélgetett: Tekintetes Karok és Rendek! Ez a férfiú itt hóhér. A múlt héten egy papot végzett ki, én magam is láttam. — Elhallgass te részeg állat! kiáltott a fisO O kális. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (24. sz.) HSTeih-éz időfe. — Hát János, . . . izé . . . hogy is mondjam csak, . I . na ne vakaijon úgy avval a borotvával, hiszen szikrázik a szemem tőle! . . . — Nagyságos ur parancsolta, a milyen simára csak lehetséges . . . — Természetesen, de hát nem ilyen vadul. A hajamat kisüssük, vagy pedig mint rendesen, laposra fésüljük? . . . — Bocsánatot kérek, azt hiszem jobb lesz inkább fölsütni . . | már az igy szokás mindenütt. — Persze, hogy igy szokás, de hátha nem áll jól nekem ? A magáé is föl volt sütve ugy-e János ? — De milyen bodrosra! Még egy hét múlva is meglátszott! Igaz, a borbély jóbarátom volt . . . — Ez annyit jelent, nemde, hogy én nem fogom egy hétig viselni a mai nap nyomait? Vagyis majd egy kicsit kóczos leszek. — Dehogy! Az istenért nagyságos ur! Olyan erősen sütöm, ha . . | — Nem, nem szeretném, ha egy hétig meglátszana. De János, valamit kérdezek magától . . . — Méltóztassék parancsolni. — Nem úgy megy ám az! Arra a kérdésre tudom kelletlenül fog válaszolni maga, ha ugyan egyáltalán számíthatok valamelyes válaszra. — Nagyságos ur, nem érdemeltem meg a bizalmatlanságot . . . — Micsoda bizalmatlanság ? Öregem, olyan dologról fogok kérdezősködni, a mi . . . hogy is mondjam csak . . . nagyon kényes természetű. A kérdés tulajdonképen engem kompromittál, azaz legalább is furcsa világításban tüntet föl: a felelet pedig arra fog homályt vetni, — oh mindenesetre homályt vetni, — a ki éppen adja. Ha mástól kérdezném és az igazán, őszintén felelne, arra: most magára, nagyon kényes dolog az János, előre tudom, maga zavarba fog ‘jönni, a mint meghallja, hogy miről van szó. — Nem zavarodom meg nagyságos ur, mert az igazságot fogom elmondani. — Tudom János, de az igazság most az egyszer fölöttébb kellemetlen lesz . . . — Nem tettem rosszat soha, nagyságos ur. — Ej ! ki beszél a gonosztettekről ? Az ördögnek se jutna ilyesmi az eszébe. Ha a kérdésemre őszinte, igaz, teljes feleletet akar adni János, a hiúságán, az önérzetén, nagyon erőt kell venni! . . . Tudja János, ma lesz az esküvőm ... de minek mereszt rám olyan furcsa szemeket? — Könyörgöm nagyságos ur, úgy mondja azt nekem, mintha még sose hallottam volna róla, pedig Istennél a lelkem, három hónapja készülök már rá. — János, az Isten szerelméért megbolondult maga ? Ki beszél arról ? Hiszen én kérdezni akartam ! . . . — Bocsánat, azt értettem. — Vérszomjas hóhér távozz el tőlem! szónokolt tovább a súgó. Papot gyilkoltál, pokolba fogsz jutni. Az ördögök szijat hasitanak a hátadból. Az örök kárhozatba fogsz beleesni. Úgy van . . . oda . esel . . . örök tűz . . . ha . . . Iáiba . . . dörmögé mindig csendesebben s aztán hirtelen elaludt. Többet nem lehetett vele beszélni. A fiskális a többiektől megtudta, hogy nem Zöldy, hanem Jakabfi társulatával áll szemben; Zöldy társulata Bátaszéken található. Késő este volt már, mikor Bátaszékre indultak. Üde, hüs szellő lengedezett a Duna körül. A kis városkában már néma csönd uralkodott, csak itt-ott égett még a lámpavilág. —s Hol a szilvórium? kérdé a fiskális a hátul ülő koesist. A kocsis átadta az üveget, melyből a fiskális meg a segédjegyző nagyokat hörpintett. A szilvalé egészen felmelegitette a belsejöket. A fiskálisnak jókedve kerekedett s annyira belemelegedett a beszélgetésbe, hogy még az ifjúkori csiny- jeit is elbeszélte. Nagy kópé volt az öreg; ki sem nézte volna belőle az ember. — Nem is voltam ám ilyen anyámasszony katonája, mint vejem uram! Bátraké a világ! A segédjegyző nagy szemeket meresztett jövendő apósára. — Hej, huj, haj! — kiabált az öreg. — Négyszemközt szólva mégsem bolond gyerek az a Szegfű. Nagy akasztófa voltam én, nem is olyan máié, mint vejem uram! (Folyt, köv.) — Maga készakarva teszi. Elveszi az embernek az egész bátorságát. Két hét óta reggeltől estig lestem az alkalmat, hogy a kérdést foltegyem és maga elég ravaszul megfejtette ezt és még ravaszabbul kikerülte a jó alkalmakat, csakhogy megszabaduljon a felelétadás kellemetlenségétől. — Nagyságos ur! . . . — No mi az? Kész a borotválással? Melegitse a sütővasakat, hiszen hoztam haza hármat is, a Márton öcsémtől kölcsönöztem őket tegnap. Hát igen, két hét alatt, a mig magamban emésztődtem azzal a kérdéssel, nyílhatott volna alkalom, a hány csak kell és nem nyílt. Maga gondoskodott róla, hogy ne nyíljék. Hallgasson kérem János, ne szóljon közbe, úgy is hiába, akármi mentséget próbál fölhozni, az mind nem ér semmit. Megtette, azon változtatni nem lehet többé. Nem szép volt magától, az bizonyos . . . Hallgasson, ha mondtam már egyszer! ... és most, a mikor a dolgot kikerülni már semmikép nem. lehet, most meg a bátorságomat akarja elvenni tőle . ! ! Ugyan mit néz olyan keserves szánalommal rajtam ? — Bocsánatot kérek, nagyságos ur . . . — Egy-kettő, ki vele. Tudni akarom. Csak rajta, ne féljen semmit. Maga gondol valamit felőlem, leolvasom az arczárói és én tudni akarom, mi az ? — Azt hittem nagyságos ur . . . bocsánat, okvetlenül meg kell azt mondanom ? — Okvetlenül megmondani, vagy rosszat tételezek föl. ■— Azt gondoltam bocsánat, bogy a nagy öröm miatt nem tud a nagyságos ur józanul gondolkozni, azaz, hogy bocsánat, nem igy akartam mondani, mivel csak annyi az értelme az egésznek, hogy a nagy örömtől .elvesztette a nagyságos ur az eszét. (Folyt, köv.) ____________TÖVISEK. ___________ Es eménydús hét. ügy a nagy világban, mint Szegzárdon — mely annak közepe I — igen sok figyelemre és feljegyzésre méltó dolog történt a lefolyt héten, — se rovat vezetőjének kötelessége hűségesen beszámolni úgy a jelenleg élő és már olvasni tudó, mint az ezután olvasni tudandó világnak, a nagy eseményekről, hogy a jelenkor gyermeke mulasson, szórakozzék, — a nagy messze jövendőség fia pedig — ezredévek múlva, ha kezeibe veszi lapunkat s olvassa különösen ez egyedül komoly hitelre méltó rovat történelmi biztos feljegyzéseit —: bámuljon és csodálkozzék!... * A hét legnagyobb eseménye, mely világ — sugaras napként ragyogott az egész kér. társadalom felett, kétségtelenül a rózsa nyitó piras Pünkösd volt. Eltekintve ennek vallási oldalától, úgy tapasztaltam, hogy — mint más években is ilyenkor — nemcsak az árany ifjúság, hanem az ozsonnakor delelő urak is, örömmel ragadták meg a nagy ünnep alkalmát arra, hogy — a templomokat csaknem üresen hagyva (ott ilyenkor nagyon meleg van!) — zöld berkek, illatos ligetek enyhe árnya alatt »vegyenek magukhoz egy kis szent lelket.« — Ki ítélné el a jókedvű, a tisztességes mulatozást?------Ré gi közmondás: »sírva vigad a magyar!« Ebből logikailag következik, hogy mentül siralmasabb a helyzetünk: annál erősebben, annál többször vigadjunk s vegyünk magunkhoz vigasztalásnak drága olasz cseppjeit a mélységes magyar bubánat ellen!... Konstatálom, hogy a lefolyt pünkösdi sz. ünnepi napok alatt ez megtörtént alaposan! . . . * E héten (jun. 8.) volt a koronázás emléknapja is, emlékünneppel sok helyütt, igy nálunk is, a világ közepén. Ez az emléknap és ünnep figyelmeztette világszerte azokat, kik homlokukon érzik állandóan az isteni múzsa drága szűzi csókját és a verselés tudományából valami rájuk ragadt, hogy hát: Többet ér a jó bor, mint a hitvány szóda!... . S ha 100 koronát kap egy Garay-óda: Ez, Tóth Károly-féle 100 liter bor ára, Érdemes pályázni érte egy ódára! S csakugyan Szeghy ur nem gyárt annyi szódát, Mint ahányan küldtek infámis rossz ódát! Szerdán (jun. 10.) éjfélkor telt le a pályázati határidő. E napon külön-vonat lett rendelve Budapesten az érkező óriási tömegű ódagyártmánynak. — Bodnár Pista — ki a karlsbaadirozó Fördős Vilmos helyett kénytelen adminisztrálni ezt az ügyet téli kabátban, dideregve sétálgat fel s alá egész éj
