Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-04-18 / 16. szám
1897. április 18. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (16. sz.) 3 Mint jól nevelt és tapasztalatokban — zsenge korom daczara — gazdag médium, természetesen eleget tettem eme barátságos hívásnak és mindkét lányt karomba öltve, belejtettünk a földszinten lévő kávéházba. Vagy egy órácskát időztünk ott, a legkellemesebb csevegésben, értve ezalatt, hogy lehetőleg levettük a többiekről — kik az estélyen résztvettek — a keresztvizet. Néhányról — fájdalom — nem vehettük le, mert nem is volt rajtuk soh’se keresztvíz, tartozván azokhoz, kiket egyszerű szavakkal, kedvezőtlen vallási körülmények között lévőknek szoktunk nevezni. Ily módon méltóképen fejezvén be, illetve (reggel 6 óra körül lévén) kezdvén meg a napot, távozni óhajtottunk. A fizetés kellemességén túlesvén, kiléptünk a még elég csendes utczára és úgy tapasztaltuk, hogy ama barátságos jármüvekből, melyeket egy kis túlzással bérkocsiknak szoktunk nevezni, nincs egy sem a láthatáron. A holdvilág még mindig világított és igy ábrándos lelkületem arra az ajánlatra inspirált, hogy gyalog menjünk haza. Ez ugyan elég merész ajánlat volt, mert csak annyit tudtam, hogy kik ők, de hogy merre van hazájuk, arról bizony halvány sejtelmem sem volt. Ajánlatom úgy a jobb, mint a bal karom felől — melybe a kávéházból kijövet is Margit és Kornél volt bekapcsolva — lelkes visszhangra talált és nem került különösebb fáradságba a mamát is meggyőzni propoziczióm életrevalóságáról. Néhány pillanatnyi tanakodás után, meg is indultunk anélkül, hogy én már tudtam volna, vájjon merre is visz a sors ? Annyit azonban kezdettem rémülten konstatálni, hogy az én kies lakommal éppen ellentétes irányban haladunk. Az utczák lassankint kezdettek már ébredezni. A két lány fáradtan, fázósan simult hozzám, a hold pedig kárörvendve mosolygott reám. Ebben ugyan összefüggést a legjobb akarattal sem lehet felfedezni és csak is a történeti hűség kedvéért jegyeztem meg. Eközben fokozottabb ijedtséggel tapasztaltam, hogy minél tovább megyünk, annál távolabb leszek házamtól. Végre is — bár minden apropos nélkül — szerényen azt a kérdést koczkáztattam meg, hogy hol is van az a ház, mely ily két angyalt rejt magában. A válasz lesújtó volt! Diszkréczióból elhallgatom lakczimüket, csak annyit jegyzek meg, hogy mig az ő lakásuk székes fővárosunk legészakibb, az enyém a legnyugatibb részén fekszik és igy gyönyörrel gondoltam arra a még — fájdalom — távol jövőben derengő kürül- ményre, hogy vájjon mikor is fogom külömben rideg és a jelenben mégis oly kedvesnek látszó szobámat viszontlátni. De végre is most már felesleges lett volna ezen kétségbeesni. Önök tehát abszolúte' nem fogják rossz néven venni, hogy én el is tekintettem ettől, mert kárpótlást nyertem abban, hogy a két leány versengve mulattatott, csicsergett a fülembe mindenféle bohóságokat, mit csak két eleveneszü, pajkos leány kigondolni képes. S miután ez engem kielégített; még ha Önök feltétlenül ragaszkodnának az előbbiekből következtetve — ama kivánatukhoz, hogy nekem kötelességem lenne kétségbeesni, sajnálatomra meg kell Önöket eme kiváló élvezettől fosztani. Ezen kis kitérés után engedjék meg, hogy a terézvárosi toronyóra egykedvűen kongassa le a fél 7 órát és haza érkezzünk. Ez meg is történt és a kapu előtt érzékenyen elbúcsúzva,f a mama diszkréten tudtomra adta, hogy rendes elfogadó napjuk vasárnap, mely enyhitő körülményt megelégedéssel vettem tudomásul, köszönetét rebegtem és immár ismételt kéz- szoritásomat — a lányoknál lopott, a mamánál obiigát — kézcsókkal fűszerezve — eltávoztam. Gyötörve attól a kivánattól, hogy bárcsak már „ágyban párnák közt“ pihenhetnék, siettem haza, azon szent fogadást téve, hogy soha sem fogok többé hazakisérésre mindaddig ajánlatot tenni, mig óvatosan a lakczimet meg nem kérdezem. Ezt tapasztalatlan ifjak is megszívlelhetik, de azért köszönő nyilatkozatra — önzetlen férfiú lévén — nem reflektálok. Don Jenő. Tanítványom halálára. Körülálltuk kis koporsód, Kikisértünk szomorún; Megtört szivünk, sirt a lelkünk Temetőben, végbucsun. Még egy perc és poraidat Elfödte a néma hant; Nyugodj, édes! legyen álmod Játszi-könnyű ott alant. Elvesztettünk . . . ó, a halál Nem téged, de minket ért. Mi csüggedten küzdünk s te már Elnyeréd a pályabért. Mig sirodon hullt a könyünk S zokogott a fájdalom: Fehér galamb szállt az égbe Aranyos szép szárnyakon. Légy nekünk az égben ott fenn Közbenjáró angyalunk, Ints a jóra, ha az erény Nehéz utján lankadunk. Látogass meg álmainkban És mesélgess édesen: Szebb hazáról, hol egymástól Meg nem válunk sohasem. Virág Ferencz A ki azonban kincset akar találni, az nagypénteken ne vegyen tiszta inget magára. A ki a boszorkányoknak az ördögökkel való mulatozását látni óhajtja, az menjen nagy péntek éjjelén valami keresztutra, szentelt krétával húzzon kört maga köré s a közeli hegyeken látni fogja a mulató boszorkányokat és ördögöket. A boszorkány úgy rontja meg a tehenet, hogy nagypénteken hajnalban harmatot szed egy fazékba olyan ház megett, a hol tehén van s folyton ezt motyogja — Szedem a hasznát! Szedem a hasznát! Ha nagypénteken éjjel a boszorkány lószőrt szegez az istálló gerendájába, a fejős állat megromlik. Hogy általában a marhát ne ronthassa meg a boszorkány, sok helyt nagypénteki harangozáskor, vagy kelepeléskor egy nagy szeget vernek be jól a padlóba. Csak az ronthatja meg a tehenet, a ki ezt a szeget a fogával kihúzza. Néhol nagypénteken este a család minden tagja foghagymát rág, hogy a boszorkányokat távol tartsák maguktól. E nap éjféltáján a halottak is okvetetlenül haza látogatnak nehány perezre s szétnéznek, hogy a háztájban minden rendben van-e ? Azért is ez éjjelre minden szerszámot a maga helyére kell tenni. A marhát jól kell megetetni. Sok helyt megtisztítják a marha száját. A további nagypénteki hiedelmek: utazni kész szerencsétlenség. Körmöt, hajat levágni: betegség. A ki megfésülködik e napon: megkopaszodik. De sok helyt e napon nyiratják a férfiak a hajukat, hogy abban az évben ne fájjon a fejük. A ki nagypénteken szalonnát eszik, az nem éli meg a 30 évet. Némely vidéken az első kelepelésre megrázzák a gyümölcsfákat, hogy jó termésük legyen. Sok helyen ekkor vetik a mákot és tisztítják a méheket. Nagypénteken a jövendőbeli hitestársakat is meg lehet látni. A ki e nap délelőttjén kézben egy kevés lisztet és sót gyúr tésztává, azt megsüti és harangozáskor vagy kelepeléskor három részre harapja s magával a templomba viszi, aztán éjjelre a párnája alá teszi, az megálmodja jövendőbeli feleségét. Néhol azt tartják, hogy ha nagyszombati sütéskor láng csap ki s háromszor megkerüli a kemenezét, imádkozni kell, mert különben a láng a háztetőre száll. Nagyszombaton, mikor a harangok megszólalnak, megmosdik a leány, hógy ne legyen szeplős. A ki nagyon szeplős, menjen e napon olyan templomba, melyben még soha sem volt s a szentelt vízbe mártva kezét, törölje végig az arczát, akkor elmúlik a szeplője. Hogy a kártékony állatok egész évben távol maradjanak a háztól, sokhelyt az asszonyok nagyszombati harangszókor bejáiják az egész házat, kulcsokkal zörgetve s folyton mondogatva: „Kígyók békák tisztuljatok, mert megszólaltak a harangok !“ —h. Holnap már a keresztfámon . . . — Elbeszélés. — Irta: Zs. Zavadczky Gizella. Ismét cseveg a hegy patakja! Csacska szavával felveri az erdő csendjét. Fakadnak a rügyek a fák gályáin — zöldül a rét a hegy tövén — dalol a kis madár s minden, minden oly élénk, oly örömteli. A rétet játszó gyermekek serege tarkítja. Röpül a labda s kiséri vidám kaczaj. Van hát, ki visszavonul ? Van, ki ne örülne a vig danának. A természet ébredése van, kit mosolyra nem dérit? Bizony van! Nézzétek csak a nagy vendéglő czigányát! Nézzétek csak azt a fekete hajú, olaj arczu bus fiút. Mint hajtja fejét hegedűjére, hogy sir a hegedű kezében, hogy sir ő a hegedűn! A gyenge tavaszi szellő lágyan emeli a bus hangokat ; viszi a rügyező bokroknak, viszi a kis fűszálakhoz, s azok meg-meghajtják gyenge fejecskéjüket; tán ők is érzik azt a fájdalmat, a mit a dal oly busán panaszol el, hogy: „Vén hegedű zokogd el a nótámat, Hadd siratom mégegyszer a babámat, Hej’sz utolszor hull a könnyűm utánna, Holnap már a keresztfámon Játszadoz az ezüst holdnak Sugára“ . . . Játszd csak bus czigány a nótát — az én szivem is érzi azt a bánatot, az én szivemet is felkavarta a bánat vihara . . . De mit beszélek itt magamról | engem ti meg nem értetek, ti haszonleső emberek! Ti nem tudtok a szemből olvasni ugye! mi is az a szem olvasás a pénzolvasáshoz! A pénz! a pénz az, mely titeket hevít, — óh hogy . . . eh! nem folytatom . . . Csendes minden! a hegedű hangja sem hangzik már a nagyvendéglőből, az emberek már hazamentek, hogy fejőket párnáikra hajtsák. De nem azért, hogy nyugodjanak, hanem hogy tervet kovácsoljanak holnapra . . . Zizeg a falevél, suhog a sűrű lomb . . . suttog az éji szél. A liget mélyén hánatos dal hangzik . . . Titokzatos, tompa, fájó dal a szív mélyéig bir hatolni. . . . Ki énekel ily busán? Hattyú dalát, ki zengi a liget ölén? Egy bánatos czigány fiú . . . Karbafont kezekkel dűl egy fa törzséhez — hegedűje mellette fekszik. — Hajával enyelg az esti szél, s a sötét szem oly csillogó. És a liget vissza, vissza adja a dalt . ! . Szinte véle suttogja a szél, véle zörgi a levél, hogy: „Holnap már a keresztfámon.“ Aztán elcsendesül minden. Az éj mind hidegebb lesz. A siri csendet csak a falevelekről hulló harmat csendes koppanása szakítja meg . . . * * * Csendes a temető. A vadvirág illata tölti el a léget. A dűlő sírkeresztek közt zokogva jár a szél. A hajló fűzfák csendes suttogása oly titokzatos ! Kivel beszélnek a zöld ágacskák ? ők értik tán a holtaknak beszédit. Tán elmondja nékik, kik ott lenn fekszenek, hogy ők már boldogok, nékik már nem kell küzdeni a sors szeszélyével. Hogy ők már nem érzik azt a sok keserűséget, azt a sok méltatlanságot, mit itt fent szenvednünk, tűrnünk kell . . . Vagy tán nem is arról beszélnek. Tán a szellő zug nekik egy-egy bus regét, s ők megértik bizton azt. Bus ének hangzik a város felől. Temetés lesz. A gyászmenet már megérkezett. Fekete koporsó ! ! . tétején egy vén hegedű, utánna sok czigány. Oly fájón játszák a búcsúzó nótát, oly fájón hangzik az „. . ! Isten hozzád édes, isten véled kedves Élnünk . . .“ Megásta a sánta sirásó a gödröt ! J . Tompán zuhan le a koporsó. Az ásóról dübörög a hant a sirra. Eltemetik — tán meg is siratják. — Ki tudja ? Egy év múlva már mindenki elfeledi, csak a kereszt marad meg fekete betűivel, a melyen ez áll: Itt nyugszik Zugó Pista czigányprimás. * Este van. Két iiju ül egy kis pádon. A lány arcza ég a pírtól, a férfi szinte reszket a vágytól.
