Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-04-04 / 14. szám
4 1897. április 4. nevezzük elefánt, avagy — tán helytelenül de — nevezzük féíjvadászatnak. Rám fogtad puskádat mosolyogva, bűvös szemeddel próbálva megigézni, de a puska csütörtököt mondott. Elővetted kaczérságod, álnaivságod minden eszközét, sőt még néhány jó szóval is megtoldottad — de sikertelenül. — Nekem egy asszony adta az erőt, hogy gyenge ne legyek. Az ő jóságos tekintetéből, biztató pillantásaiból merítettem az erőt, hogy küzdhessek veled, ellened, hogy kiszabadithassam magamat bűvkörödből. Te nem láttad, hogy ki az, ki támogat, csak annyit láttál, hogy nagyon erős vagyok. Folytattad tehát még vehemensebben a harczot, hogy ismét hódoljak neked, de a legválságosabb pillanatban, mikor már alig-alig tudtam ellentálni a vágynak, hogy lábod elé ne boruljak, akkor ez az idegen asszony csupán irántam érzett jóakaratból egy szemrehányó pillantást vetett reám, tekintetünk találkozott és én mintha csak szuggeszczió hatása alatt állnék, felkeltem mellőled és oda ültem az én nemtőm mellé. Te pedig megsemmisülten láttad, hogy hiába való minden fáradozásod — de nem adtad fel a küzdel-* met. Folytattad egy egész estén át, előszedve minden furfangot, de sikertelenül. S ez a hajsza, a vadászat eme rút része, rombolta le, szakitotta el illúzióm utolsó szálát. Látni téged, összeszoritott ajkkal, toporzékolva benned a visszafojtott düh, arczodon visszatükrözve a megszégyenités keserű púját; láttalak ekkor téged egész valódban, úgy a hogy, a milyen vagy elhul- lajtva nőiséged utolsó levelét is . . . A jelmezed nem volt többé jelmez; szerencse- vadász volt egész lényed, de a zsákmány kiszabadult karmaid közül . . . * * * Keserű orvosság volt nekem, de — hatott. Felmerült ekkor előttem egy szép kép; saját családi fészekről, csendes egyszerű boldogságról . . . S ezzel a képpel kapcsolatosan eszembe jutott egy szép kis szerény leány, ki boldoggá tudna tenni, meg tudná aranyozni életemet ki tudná oltani a szivemben — érted — lobogó tüzet, ki hiv szeretetével, megható gondosságával visszatudna adni az életnek. A neve Irénke. Vannak tán, kik csúnyának mondják, de én nemcsak csinosnak, de szépnek is tartom. Egy igazi Tizián fej, mélységes nagy szemekkel, hófehér finom arczbőrrel, középmagasságu molett termettel. Egy minden tekintetben érdekes kislány. Olyan, ki csak egyszer szeret és akkor is a férjét. A vőlegényét sem tudná még szeretni, de a férjét azt szeretni, tisztelni fogja, mert urának tekinti. Úgy csábit, vonz ez az egyszerű lény : otthont keressz, odaadó szerető feleséget, jó háziasszonyt, itt van ez a lány; érdemeld ki, tied lesz. De vájjon ké- pes lesz-e megküzdeni a lobogó tűzzel, képes lesz-e kioltani teljesen szivem lángját, hogy újra meggyujtva; ez a tűz már érte égjen . . . Hisz nem azok közül való, kiket mi századvégi emberek szeretünk, kiket ott látni mindenütt, hol a nagyvilág zsibong; meghúzódik ez otthon és csörgeti a házi kisasszonyi kulcsokat, nem az ünnepeltek közül való, kiknek arcz- képe Calderoni kirakatában ékeskedik, hanem otthon kötöget, varrogat; a ruháit sem Monaszterly késziti, de saját parányi ujjai tűzik, fűzik össze öltözékeit; . nem affektál, hanem a maga puritán egyszerűségével bilincsel le, egyszóval nem a koronaherczeg-utczai korzó virágja, hanem saját kis szobájának szerényen meghúzódó ibolyája. Minő különbség e két női lélek között. A szerencsevadász puskát fog rád és megsebez, nem öl meg mindjárt, csak nézi kéjjel, gyönyörrel vergődésedet, áldozatot akar csak, elefántot keres, kinek — ha kell — holt tetemén átgázolva, halad czélja felé, nem igér pihenést, nyugalmat, hanem csak czé- get akar, mely alatt fokozottabb mértékben belevetteti magát a nagyvilág zajos életébe, élve annak miazmiákkal telitett atmoszférájában, emez nyugalmas otthont kínál, melyet megaranyoz egy szerető feleség gondoskodása. Az 0 világa nem az egész világ, hanem csak az a kör, melyet egy jó feleség, majd egy jó anya alkot magának. Ha jó kedved van, abból is elkéri az őt megillető részt. Vájjon lehet-e ennél kecsegtetőbb egy sokat szenvedett szivnek, vájjon lehet-e megnyugtatóbb tudat, mint egy híven, igazán szerető feleség! Még habozom, de tudom, érzem, hogy ezt fogom választani és lemondva arról, kit szeretek, azé leszek, ki — engem szeret. A lemondás fáj, gyötör, éget, de a nyugalom utáni vágy párosulva a büszkeséggel, az parancsol. TÖVISEK. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (14 sz.) ^.raza.3rlrox. (Szatíra.) Irta: Kosa Ede. „Csömörlök a világtól I“ Dóczy Lajos. E mai jó boldog világban, Mikor ma minden „millenáris“ Jer elő toliam! — jer kezembe Hárfám! — jer te is kalamáris. Hadd zengjem e kor dicsőségét . . . Vívmányait mely sok nagyon, A levegő zengjen dalomtól, Zengjen szintén a völgy halom, Virág nyíljon mindenfelé ma . . . Mert a kor a század ma oly jó, Hangold fel lantom óh tehát most Arany hajú nyájas Apolló ! * * He Arany kor ez! — és benne élni, Felette nagyon kellemes; Muzsikus czigány szerelméért Herczegnőnek szive repes. S szerelmi kaland hóbortjában Telik el sok nő élete /. y Orpheusról sok mende-mondát Beszél, mesél a hitrege ; Lantjától fák, kövek beszéltek Megszelídültek a vadak . . . Ma is történnek ily mesék ám, Semmi uj nincs a nap alatt; Ma is sok nő esze ki zökken Tengelyéből — ha szól a húr . . . Ha bomlik és nótákat huzat Ablakánál a trubadúr . . . Éji zene hatásra számit, Eszet, szivet bolondit el; Ma minden szép iránt fogékony A mélyen érző nő kebel. Ma minden érzéki csalódás Fény rang csak is illúzió . . . Esznek szivnek nincs logikája Ha szépen fütyül a rigó: — Aranyos kalitba befogják . . . S fütyülése lesz „millenáris“ Gyémánttól ragyogó kalitban: Tud dalolni még a szamár is 1 * He He Aranykor ez! — óh az valóban, Millenáris erkölcs erény . . . Ki bolonditja a világot Az ma köztünk derék legény. Ki mást beszél mit szive érez, Veri hidegen a vasat . . . Ki tombol dikcziózva ordit Hogy a stukatur meghasad . . . Nagy hires szónoknak tekintik Bliktri hozzá Demosthenes Választásoknál az ily „láng ész“ Sok szivarra valót keres, Ki kong miként az üres hordó Beszél mindig banketteken Magát árulni és feltolni, Mindenütt elég szemtelen, Arany korunkban viszi sokra Karolt ember s tiszteltetik . . . Az „üzlet“ és világbolonditás Rendesen jól beüt nekik. Ki gyilkol és százezeket lop Noha úr — ma hires legény . . . Ha rajta veszt — mondják sokan rá: Nem bűnös! mert „bolond“ szegény S bolondok házába be csukják Arczképét árulják veszik . . . A doktorok tanulmányozzák Mig a pénzt helyére teszik „Szent őrület*) — vitte lopásra Rá fogják a jó czimborák Kik a zajos és vig napokban Itták az ipsének borát. Pezsgőztek az ország pénzéből Dőzsöltek együtt hetekig . . . E boldog és gazdag országnak Ilyenre is bőven telik. Hiszen búja a sok adó nem . . . Búja a nagy állam hitel, Bőrünk lehúzzák végrehajtók, Soh’sem törődve semmivel; *) Shakespeare „Szent Iván éji álom“. Nyög sir a nép s szidja az Istent . . . Nem hallják! — mert mind föld siket . . . Sok bérencz lap hazug beszéddel Sok bárgyú embert elhitet; S pártját fogja sok szédelgésnek Világcsalóknak — rendesen, S az ily firmák fényes szóbákban Élik napjaik csendesen. Malőrt feledve tárt karokkal Fogadja őket újra Párizs . . . Magas kőfalt át lépni képes Az aranynyal terhelt szamár is! * Aranykor ez! — óh! az valóban A szív ma már pénzért szeret: Felekezet nélkül is élni Ma minden embernek lehet. Nem szükséges se pap se oltár . . . Tengődhetünk csak mint barom, Verhetjük egymást agyba főbe Mondják: ősapánk a majom. Minek tehát „hitélet“ akkor ? Minek erkölcs erény nekünk? Ha a Csimpánsz és a Gorilla Szellem testvér rokon velünk! Pap áldása felesleges ma . . . Menyegzőnél oltár előtt, Tarthatunk joggal „bárcza“ mellett Nem egy, hanem több szeretőt, Hitves feleség ósdi dolgok . . . A „Kánon“ már nem kötelez, Házasságot az emberek közt Többé nem az Isten szerez, A házasság ma már csak üzlet „Követel“ s „Teher“ lapja van, A nő áru-czikk sok esetben És ezért nem boldogtalan! Menyasszonyi fátyol se kell már Esküvőhöz se kell búkét, Mely hajdan annyi vőlegénynek Maglapitotta a zsebét. Bélyeg se kell kereszt levélre A házasság kevésbe jő . . . Maxirót egy nagy könyvet írnak Ha eljön a keresztelő; Be Írják: milyen orra szája ? Hány a füle? hány a foga? Pellenkáján van-e monogram ? És apjának hány a lova? Melyik perczben jött a világra ? A bábája „eretnek“-é? És a szülék papbért fizetni Panasz nélkül szeretnék-é ? Ordit-é Maxi ha förösztik ? Es anyjának él e napa ? És az szenved-é farzsábában Milyen párti a nagy apa ? S a kis Maxi ha majd kamasz lesz ? Visel-é majd sárga czipőt ? Tanáljait vexálja-é majd ? Mint vexálja ma sok ripők ! Virtuskodni fog-e a bálban ? S apja aktívája hogy áll? — Ma ki nem királyi tanácsos — Az oly ember nem ponderál! — Lesz-é Maxi kormány kopója? Ha az urnánál voksa lesz ? Midőn a ha kontójára Az alkuszokkal beszerez . . . Országház előcsarnokában Hol foly sok piszkos árverés . . . Mindezeket szépen beiiják Ha eljő a keresztelés. Sok felesleges bejegyzés közt Fel férne egy kis vakarás is . . . Ily modern czifra anyakönyvet Vezethet ma még a szamár is! Ü He * Aranykor ez / óh az valóban, A Hon boldog és Pest ragyog; Kiállításunkat bámulták Az égben lakó angyalok, Bámulhatták! — volt nagy parádé . . . Görögtüz verkli csimpolya, Mig Árpádnak égben — szeméből, . A köny bánatosan folya, Látva nemzetét szédelegni, Hallva nyafogni németül; Nagy szemfényvesztést látva nézve Mely sok milióba kerül . . . Mig iskolákra pénz dehogy van ?
