Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1897-04-04 / 14. szám
dásnak ellentáll | míg nelkülök az emberiség csupán erdeksz íve’kezetben allhat, melyet a legkisebb vihar szétszórhat! Ha e magasztos idealizmus hiányzanék a társadalomból, valóban ketségbeesve kérdezhetnek Madách Adámjával: „Mi hát az eszme, mely lelkesít és összetart ?“ A népnevelésnek e téves irány emez alapelve ellen kell küzdeni. Ha a szoros értelemben vett népnevelést — a népiskolai oktatást, — vesszük vizsgálat alá, kétségen felül helyezhetjük, hogy a íjiagyar népnevelés a haza eszméjének szentségét minden mozzanatával dokumentálja és hogy kifogástalanul valláserkölcsi alapon nyugszik, ha más bizonyítékunk nem volna ezen utóbbira, elég tudnunk, hogy a nemzet zöme felekezeti iskolából kerül ki, melyek természetszerűleg súlyt fektetnek erre; másrészt igazán benső lelki megnyugvással mondhatjuk, hogy ez idő szerint nincs a ma gyár közoktatás területén községi vagy állami jellegű népiskola, melyben a valláserkölcsi oktatásról gondoskodva nem volna. A baj tehát nem ebben van, ha van. A baj ott mutatkozik, hogy a tágabb értelemben vett népoktatás nincs kellőleg szervezve a gyakorlatban. Pedig erre szükség van, mert a nép egy bizonyos fokig mindig kiskorú; a nép fia még a felnőtt korban is aránylag könnyen hajlítható jobbra vagy balra a mi attól függ, hogy van-e és hogyan vezetve ? Ennek, t. i. a tágabb értelemben vett népnevelésnek legeminensebb, sőt csaknem egyedüli eszköze egy jó népirodalom, melynek főmotivumait a haza- szeretet és vallásosság teszik. Ebben nyerhetnénk ellensúlyt a modérn babona ellenében. Ha van is e téren még elég kívánni való, elmondhatjuk, hogy van már szépirodalmunk, mely ezen irányban kiállja a kritikát: a „Jókönyvek“ a Szent-István társulat népies iratkái, Arany János nehány művének filléres kiadása stb, hogy mást ne említsek, nagyon jól szolgálják az ügynek egyik vagy másik oldalát. Nem számítom azonban ide ifjúsági irodalmunk sok, legújabb termékét, melyeknek mondva csinált történeteiben az egészségtelen romantika a lényeges vonás. Volna tehát népirodalmunk, de sajnos, niucs kellőleg gondoskodva arról, hogy az a nép kezébe valóban el is jusson. Tapasztalásból mondhatom ezt. Két évtizedre terjedő néptanitóskodásom alatt — noha a nép kunyhóiba be szoktam tekinteni, alig nehányat láttam belőlük a nép kezén; az a nehány is, leginkább az iskola révén jutott oda. A népnek pedig az irás olvasás tudás teijedésével olvasási kedve megnövekedett, erre mutat a nép naptárak és az újság olvasás nagymérvű elterjedése; pedig sem a népnaptárak silány tartalma — tisztelet a kevés kivételnek, — sem az újságolvasás nem szolgálja azt az ügyet, a melyet fennebb emliték. Sőt minden habozás nélkül merem mondani, hogy ez utóbbi a nép erkölcsi érzékére sok esetben inkább káros hatású mint nem, mert a legtöbb nép lap vagy a szenzácziót hajhászsza a modern bünese. tek aprólékos kiszinezésével, vagy valamely párt szolgálatában állván, sokszor gyengédtelen módon sárba ránt magas állású tiszteletreméltó hazafit is, szóval a tekintély szétrombolását segiti, miáltal a szoczializ- mus útját egyengeti. És bizonyára súlyosabb veszteség a társadalomra nézve az az erkölcsi deficzit, melyet ily jellegű sajtótermék okoz, mint a Tatár Péter-féle férczelmé- nyek okozta szellemi kár; a nép elég józan észszel bir ma már arra, hogy mit higyjen el a hétfejü sárkányok, Szent-György napi kincsásások korszerűtlen babonáiból, mig amazzal szemben mindinkább veszíti az erkölcsi vezérfonalat. Anakronizmus volna azt állítani, hogy a nép kezében újság nem való; való, sőt szükséges még pedig nemcsak ismerettexjesztő- hanem politikai tartalmú is, a mennyiben a nép politikai érdekeit nyugodtan és megfontolva elolvasott lapokból sokkal inkább megismerheti, mint a röptében elhangzó Programm beszédekből, de a kezébe szánt lapok legyenek a népirodalom fennebb említett alapelveinek szem előtt tartása mellett szenvedély nélkül írva; midőn káros hatása elenyészik. A terjedő szoczializmussal szemben, — mert hogy nálunk is fellépett, immár tények igazolják, — tehát legjobb panacea egy jó népirodalom és gondoskodás arról, hogy az a nép kezében valóban köny- nyen el is jusson. Ez utóbbi óhajt két dolog segítené elő. Első sorban minden falusi népiskola mellé kellene egy népkönyvtár. Nem a nép szegényes fillérei1897: április 4. nek segítségével felállítandó, mert akkor ismét csak jámbor óhajtás marad a papíron mint eddig, hanem közpénztárból, vagy állami segélylyel. Másodsorban illetékes tényezőknek aktiót kellene indítani oly irányban, hogy a falusi kereskedők is árulnák — illő haszon kilátásba helyezése mellett, a jó népirodalmi termékeket. Kelendősége lenne, mert a nép ha sajnálja is filléreit a közkönyvtártól, nem sajnál néhány kraj- czárt koronként arra, ha közeli alkalma van, hogy családja részére könyvet vegyen. Alig van családapa például, a ki vásárról haza jőve ne hozna istoriát. (Persze legtöbbször Tatár Péter félét, mert a ponyvák csaknem kizárólag azt árulnak.) Az elmondottakat tartom legfontosabbnak a tágabb értelemben vett népnevelés előmozdítására, mely bizonyára az idevágó egyébb tényezők mellett nagyban erősítené a szoczializmus ellen felállított fa- lankszot. A sajtó — a mely eddig csak a műveltebb társadalmi rétegek között érvényesítette a maga nagyhatalmát, — ma már a változott viszonyok között nagyhatalommá válik a köznép között is és e nagyhatalmat a jó ügynek kell megnyerni addig, mig késő nem leszén. Szkicsák Sándor. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (14. sz.) MEGYEI IRODALMI CSARNOK. Heine Henrik egy verse feletti változatok. Közli -. Heczler Gyula. I. Oly tiszta, kedves, szép vagy Mint a virág, ki most virul Mégis ha rád tekintek A szivem halkan elborul. Úgy érzem, szűz fejedre Kell tennem áldón a kezem, Hogy őrizzen meg Isten Ily szépen, tisztán, kedvesen. Endrödi Sándor. II. Oly tiszta, szende, szép vagy Miként picziny virág Rádnézek és szivembe Fájdalom nyila vág. Úgy tetszik, hogy fejedre Kell helyeznem kezem: Bár tartana meg Isten Szép szendén kedvesem. III. Oly szende, szűzi, szép vagy Mint feslő rózsaszál Rád nézek és szivembe A bú felhője száll. H. Gy. Érzem fejed felett kell Kezem teijesztni szét S kivánni hogy maradj meg Ily szende, szűzi, szép. Bleyer Izor. IV. Oly tiszta, szende, szép vagy Mint harmatos virág Rád nézek és szivemen A bú s a bánat rág. Úgy jő mintha fejedre Kéne kezem tenni: r Adja az Eg, maradj meg Ily szép, szende, szűzi. H. Gy. V. Mint a virág olyan vagy Oly tiszta, szép, szelíd, Rád nézek és szivemhez Bú árnya közelit. Úgy jő: hogy kezem’ áldva Nyugtassam fejeden, Kérvén Istent: tartson meg Ily szépen, tisztán, szeliden. _______ Szász Károly. A szerencsevadász. Irta: dón Jenő. A kora tavasz szele sivit végig az utczán. Mint a fakadó, zöldelő lomb árnyékából előbuvik az ibolya, úgy a szoba levegőjéből is előkerülnek az ifjú lányok, mamák, lenge tavaszi öltözetben, benépesítik az ut- czákat. Mindenki örömmel, fiiosolylyal üdvözli a tavaszt, a kikeletet, csak éri szeretném visszavarázsolni a telet; szeretném karácsony napjánál, a szeretet ünnepénél megállítani az időt, mert hisz akkor voltam utoljára boldog . . . Künn tavasz van, de az én lelkemben, szivemben tél van, hideg tél, mely után nem a kikelet következik, hanem az — elmúlás. — Nem éltet már a szerelem magasztos lángja, nem virít már szivemben a viszontszerettetés fakadó bimbója, alig hogy rügyezett; el is hervadt. Vagy tán nem is fakadt; mit tudom én, hisz a női lélek még mindig az örök probléma és bár mi egész életünket ezen probléma megoldásában töltjük el; elmúlunk, elkopunk a nélkül, hogy azt megfejteni, hogy a női lélek rejtelmébe behatolni tudnánk. Engem is elért annyi ember sorsa: elkoptam. S mig az én lelkem, szivem vérzik a sebtől, a nő folytatja minden különösebb zárkódtatás nélkül a szerencsevadászatot. Itt van mint a fotografáló masina megörökítette; itt van a kis szerencsevadász arcz- képe. Kezembe veszem, belemerülök nézésébe . fel-feltünnek előttem azok a szép, boldog órák, mikor még tudtam remélni ... Úgy tetszik, mintha az a beszédes édes ajk, — melynek mézétől tán örökre eltiltott a kaján sors — szólna, mondaná, hát mért nem tudsz most is még remélni ? Oh tudok hinni, remélni, de nem tebenned, hanem a halálban. Ez el fog jönni kérlelhetetlenül, kéretlenül . . . Hát kell engem nevetni ? beszél tovább a kép, hát nincs a föld kerekségén még ezer és ezer lány, miért ép én vagyok az, kiben remélt és hitt | Nincs, csak te vagy az egyetlen és téged elvesztve, elveszett minden, de minden, csak egy maradt meg; a seb, mely éget, fáj, kínoz itt belül. Hát keressen, szeressen mást! mondja tovább a kép. Oh! ne igy, hisz ott van szemedben, telkednek valója, ott látom, hogy mily megelégedéssel veszed tudomásul, hogy egy áldozattal több van. A fejedre csapott, nagy csörgős fehér kalap, kibontott hajad, rövid szoknyácskád, mely láttatni engedi parányi lábadat, mind, mind csak arról regél, hogy mennyire meg vagy magaddal elégedve. Reám fogod a puskát, felhúzod kakasát, egy csattanás és az áldozat megsebezve, ott vergődik — de talpra állni nem tud. Te pedig, reá támasztod fejedet fegyveredre, kinyitod égő fekete nagy szemedet és reám bámulsz; tudatában hatalmadnak . . . En pedig kérve kérlek téged: „oh ne nézz reám igy . ! . fordítsd el, süsd le azt a két szemet, mert az őrületbe kergetsz . ! .“ Ez lehet az a tekintet, melylyel megszeliditik a vadon királyát, ez lehet az a tekintet, melylyel rabszolgává tudót tenni a fold urát, az embert. Még mindig nem volt elég a szenvedésből ; vájjon mit vétettem én neked, hogy ily ir- tóztatóan büntetsz ? El ezzel a képpel, mert megőrülök . . . De hiába zárlak asztalfiókba, a deszkán át is 'ott van a szempár előttem, fogva tart, foglyul ejt. Rabod vagyok, rabszolgád . . . téged akarlak szolgálni egész életemen át, még a síron túl is, csak szeress te is egy kicsit, egy morzsányit juttass nekem ismét abból, mit viszont szerelemnek neveznek . . Nem tudsz szeretni, hát te nem kaptál abból, mit szívnek neveznek, nem érzesz semmit ott belül érzéketlen maradsz: alkudjunk hát meg, ne szeress, de engedd, hogy én szeresselek . . . Neked nincs szived — te mondád — itt van az enyém, tartsd 'meg örökkön örökké . . . * $ * így beszéltem, igy gondolkoztam én, még rövid idővel ezelőtt, nem akartam hinni azoknak, kik minden sebet az idővel gyógyítanak. De végre is tempóra mutantur . . . Arra kértelek, engedd meg, hogy én szeresselek. S te hatalmadnak tudatában, gőgösen utasítottad vissza hódolatomat. Tudtad, hitted, hogy engedélyed nélkül is foglak szeretni, miért ne lennél te következetesen kegyetlen? De nem számítottál egyre, mely már többször viaskodott bensőmben és ez a férfi büszkeség. Hitted, hogy — mint már többszőr — most is a szerelem fog győzedelmeskedni. Pillanatnyilag elfojtottam a büszkeség eme liarczát, de csak azért, hogy most, mikor az utolsó csapást mérted reám, annál elementárisabb erővel töijön ki és — győzzön. Te pedig meglepetten tapasztaltad — nem azt, hogy sokra becsülted szerelmemet, — hanem hogy kevésre taksáltad büszkeségemet. S most kezdődött tulajdonképeni hivatásod a szerencsevadászat, vagy ______________________ 3
