Tolnamegyei Közlöny, 1896 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1896-02-23 / 8. szám

Ezen hátrányos helyzetet még végzetesebbé teszi a szülőkre nézve azon viszás körülmény, — a mint azt a vallás- és közoktatásügyi miniszter egyik beszédében felemlítette, — hogy a középiskolák területi beosztása a lehető legszerencsétlenebb. (Igaz! Úgy van! a szélső balon.) Van az országban fejlődésre ke- vésbbé alkalmas város, mely igényeinek épen nem megfelelőleg túl van halmozva középiskolákkal, mig más, fejlődésre képes városok azt nélkülözni kénytelenek. Sőt gyakran egy nagy vármegye, vagy még nagyobb terület lakossága kénytelen messze földre vándorolni, ha gyermekeit középiskolai oktatásban részesíteni kívánja, mig más vármegyék és helyek a középiskolák dolgában — úgyszólván — saját zsírjukban fulladnak meg.

Még inkább érezhető ez a körülmény a nemzetiségi vidékeken, hol a magyar állam egy nem egészen bevált hazafias eszme alapján egyre emeli a középiskolák fényes palotáit, mig a magyar elem elesvén ily tanintézetek anyagi előnyeitől, még kulturális haladása biztosításának érdekében vagyoni viszonyaival arányban épen nem álló tetemes áldozatokra van kényszerítve. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.)

Azt hiszem már mások is, én azonban egészen határozottan állíthatom, hogy a múlt év folyamán szóvá tettem ezt a viszás körülményt és felemlítettem, hogy gr. Csáky Albin volt vallás- és közoktatásügyi miniszter ur, e tárcza költségvetésének tárgyalása alkalmából kijelentette, hogy a középiskolák czélszerü területi beosztásával komolyan foglalkozik. Akadt azután vármegyei törvényhatóság is, mely a helyzet tarthatlanságát kimutatva, felmattal fordult az országgyűléshez, azt kérelmezve, hogy minden vár- megye székhelyén egy középiskola állíttassák fel. Azonban más politikai események rohamos előtérbe lépése és azt hiszem a bekövetkezett kormányválság is befolyással voltak arra, hogy sem a volt vallás- és közoktatásügyi miniszter ur terveit meg nem valósíthatta, sem a mostani, az ügy gyei tüzetesebben nem foglalkozhatott. Minthogy azonban a középiskolai oktatás czélszerü fejlődése oly elsőrendű érdek, melyet ’hető módon előmozdítani kötelességünk, cacám, ha a t. vallás- és közoktatásügyi r tájékozást nyújtana az iránt, hogy a Ív czölSZd’il T^eoszta;sa 'éí‘ÚeliéTDcn - rortént-e valajrn eiu-intézkedés, létezik-e valami terv és egyáltalában a vallás- és közoktatásügyi miniszter urnák mi ez, irányban a nézete és szándéka ? (Elénk helyeslés a baloldalon.)

Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter: Világosan nyilatkoztam erre nézve!

Boda Vilmos: Azt hiszem, hogy ha a középiskolák elhelyezése körül felmerülő számtalan helytelenségeket, melyek részben egy rendszer nélkül dolgozó kor alkotásai, komolyan orvosolni kívánjuk, két szempontot semmi körülmények között figyelmen kívül nem hagyhatunk. Az egyik az, hogy

2

______________________________________

az istálló

ban tartják; a bor is megeczetesedik, ha sohase húzzák le. Doktor kell annak édes szolgám, még; pedig okos, a ki helyre hozza a srófokat.

Úgy történt.

Másnap reggel lekergették a pulykákat meg a tyúkokat a nagy ekhós kocsiról, befogták a kántor

két szemtelen és nemtelen lovát s a plébános a városba döczögött.

Három orvos töviről-hegyire megvizsgálta az ártatlan lelkű Benedek pátert s egybe hangzóan megegyeztek abban, hogy a baj szülő oka az asszony.

Keresztet vetett magára a páciens és papi becsület szavára fogadta, miszerint téved az érdemes konzílium. Iszapfürdőre küldték, még pedig azonnal.

A halálra rémült beteg felült a legközelebbi vonatra, mire a nap kétszer leszállóit, Sátoralján volt a vonat. A tizedik napon már rövid sétákat is tehetett.

Ha az ég beborult és a szobába szorult ilyenkor az ott időző nagy préposttal behúzódott a numero 7-be és kettecskén elkártyázgattak.

Kártyázás közben legszívesebben beszélgettek a világ romlottságáról: kikeltek az emberek kaján- sága ellen és kárhoztatva Ítélték a nőket, mint minden rossznak kútforrásait.

őrizkedjél továbbra is tőlük, intette Benedeket a naSy prépost. Őrizkedjél, mint eddig, hogy tiszta kezzel tehesd fejedre a más világon a valódi erény liliom koszorúját. Csudái és irigyel téged az én bűnös lelkem is.

Két hatalmas prüsszentés volt a zárszó; azután ismét felhangzott a terez és kvárt.

A fürdőzés utolsó napjaiban már nagyobb kirándulásokat is tett a mi betegünk. Aranyos naptekintettel kell lennünk a társadalom azon osztályára, a melyet általában „k ö z h i v a t a 1 n o k“ néven ismerünk. Ez a társadalmi osztály az, mely részint uralkodó fogalmak, részint megszokás, végül pedig átérzett szükség által mintegy kényszerítve van arra, hogy gyermekeit iskoláztassa, a mi azonban a nem valami nagy arányokban megszabott tisztviselői fizetésekben nem kis akadályokba ütkö • zik, midőn az a fizetés alig elégséges arra, hogy abból a tisztviselő és családja tagjainak életszükségletei fedezetet nyerjenek.

Hátha még arra a közhivatalnokra az a teher is nehezedik, hogy gyermekét, esetleg gyermekeit messze földre küldeni és az idegenben való iskoláztatás súlyos terheit magára venni kénytelen. Azért nézetem szerint a középiskolákat csak nagy városokban és vármegyei székhelyeken lehet czél- szerüen és helyesen elhelyezni, a hol aránylag a legtöbb érdek nyer kielégítést. (Helyeslés a baloldalon.)

A másik főszempont az, hogy a középiskoláknak magyar államot egyedül fenntartó magyar elem szolgálatába kell szegődniök. (tfelyeslés a baloldalon.)

Ezelőtt az volt az uralkodó jelszó Magyarországon, hogy a középiskolákat a nemzetiségi vidékeken kell felállítani, hogy az idegen ajkú lakosság a magyar állameszmének és talán a nyelvnek is meg- nyeressék. Egy ily tanitézet felállításánál elég volt kimondani, hogy az nemzetiségi missiót teljesít — mint Bessenyei Ferencz t. képviselő ur az imént megjegyezte — és akkor épült a százezrekbe kerülő palota, a fenntartási költségek sohasem voltak a bírálat tárgyai s megtettünk mindent, mert azt hittük, hogy ezzel az imádott anyaföldnek teszünk szolgálatot és odaadtuk utolsó fillérünket is. Nos hát ez helyes politika volna, ha a magyar elem már el volna látva mindennel, a mi kulturális haladását biztositja. De éppen ellenkezőleg Van. A magyar elem nem birván középiskolával, gyermekeit messzeföldön nagy költséggel kénytelen iskoláztatni és igy szellemileg hanyatlik és anyagilag pusztul, mig az előnyöket az idegen nemzetiség élvezi. (Úgy van! szélső baloldalon.) És sajátságos fátuma a magyar népnek, hogy ez az önfaj rovására gyakorlott türelmesség, a mely szerint egy kis idegen sziget itt századokon keresztül fentarthatja nemzetiségét,Lnyplvét, szokásait és ruházatát, ez lett ellenségei áftál kiszemelve arra, hogy mintegy archimedesi pontról a levegőbe röpítsék.

Azért, t. ház, én nem tudok szabadulni azon gondolattól, hogy azt az eredményt felmutatni nem képes politika téves alapokon nyugszik. Nekünk mindenek előtt a magyar faj anyagi és szellemi elő- haladását kell előmozditani, (Úgy van! Úgy van! a szélsőbaloldalon) és csak akkor, mikor ez már minden lehető eszközzel biztosítva van, lehet az eddigi divatos nemzetiségi politikával foglalkoznunk. Mi eddig mindig ellenkezőleg cselekedtünk és van körülöttünk egy hatalmas, vagyonosodásnak és felvilágosodásnak indult vasüv, a mely immár agyonszoritásunkra tesz

T0LNAMEGYE1 KÖZLÖNY (8. sz.)

lemenetkor az erdő szélében egy mohos kövön megpihent, nézte, hogy a zápor után miként nő, miként telik meg a parányi folyó medre. De nemsokára megriadt, mert észrevette, hogy a közelben női hangok csöngenék. Fiüijn kezdett s a mint néz, figyel, a sűrű bokorból'-tóugrik egy őztermetü fiatal leány.

Néni, néni, Dorotytya néni belebukom a vízbe. Jaj, hogy megyünk át, megesznek a farkasok, felfalnak a medvék. Nem merek én menni, megmerül a czipőm, felhül a lábom.

A plébánosnak még a lélekzete is' elakadt. A1 varta is, nem is látni azt a csudát. Behúnyta szemeit és mégis látott. Sarkalta, tüzelte a kíváncsiság. Egy eddig ismeretlen érzés hatotta át egész valóját.

így gondolkozott: abba a fekete harisnyába igen szabályos, formás idomok szorultak. Ne félj ; nézz oda, nem bűn azt nézni. Azután újra feltámadt benne a lelkiismeret s mintha az erdő mélyéből valami titkos hang rádörgött volna: légy erős!

Dehogy figyelt, dehogy hallgatott tovább, a lelkiismeret szavára. Összefutott előtte a világ. Arcza kivere- sedett, midőn a termetes Dorottya néni neki gyűrközött, hogy belegázoljon a vízbe, hősies elszántsággal lépett elő:

— Vigyázzanak, mert belefúlnak a vízbe.

— A jó isten küldte a tisztelendő urat, — szólott az éltes asszonyság. Vigyen át bennünket a vizen.

— Én vigyem át? óh bűnös gondolat. Hát

hpgy vigyem át? .

— Hogy, hát az ölében, — felelt a fiatal leány.

— Az ölemben? Ne vigy engem a kisértetbe.

Aztán önmagán erőt véve, menekülni akart. De

egy hatalmasat toppantva elébe állott Dorottya:

előkészületeket. Azért ismétlem, a középiskolákat magyarlakta vidékeken kell felállítani es szaporítani! Ezt tette a vallás- és közoktatásügyi minister ur, midőn támogatást nyújtott annak a mozgalomnak, mely Szegzárdon, Tolnavármegye székhelyén, egy tiszta magyar városban, középiskola felállítását tekintette feladatának, a miért is nem mulaszthatom el, hogy a miniszter urnák ezen támogatását tiszteletteljesen megköszönjem. Azonban meg fog bocsájtani az igen tisztelt miniszter ur, ha ezen köszönetnyilvánításom mellé mindjárt egy kérést is csatolok. Tolnavarmegyében eddig létezett két felezeti algymnásium és van egy latin tanszékkel ellátott polgári iskola. Az ott tanulmányaikat végzett algimnasiumi tanulók, ha főgymnasiumra akartak átlépni, rendesen messze földre, idegen vármegyébe voltak kénytelenek vándorolni, p hol sokszor ,ki voltak téve a visszautasításnak. Már most ott, abban a vármegyében minden körülmény azt követeli, hogy ezen algymnásiumot és polgári iskolát végzett tanulóknak alkalom nyujtassék, hogy vármegyéjük területén folytathassák tanulmányaikat. Azért okvetlenül szükséges volna, hogy Szegzárdon a folyó évben megnyitandó állami gymnasiumnak ne első és második, mint a kultuszminiszter ur egyik leiratában kijelentette, hanem első és ötödik osztálya nyittassák meg. Tudom, hogy ez irányban a t. vallás- közoktatásügyi miniszter ur miként gondolkodik, micsoda nehézségeket lát fennforogni, azonban azt hiszem, hogy azt jóakarattal könnyen mellőzni lehet. Úgy tudom, hogy t. vallás- és közoktatásügyi miniszter urnái a legfőbb akadályt az képezi, hogy ilyen uj gymnasiumok felállításánál nem rendelkeznek a szükséges tanerővel. Ez egy igen fontos, nagyhorderejű kéfdés, a mely- lyel ezúttal foglalkozni nem kívánok, csak egyszerűen kijelentem, hogy azt hiszem, hogyha a tanári kar pragmatikával bírna és ha a korpótlékokra vonatkozó intézkedés szigorúan alkalmaztatnék, talán ez a pálya is, természetesen hozzáértve a kellő javadalmazást is, keresetté fogna válni az országban. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Magam is tudok egy esetet, hogy egy felekezeti gymnásiumból átlépett tanár biztosíttatott arról, hogy a korpólékot meg fogja kapni. Később, mikor a kormányváltozás bekövetkezett, neki ez határozottan megtagadtatott.

Ez egy izolált, elszigetelt eset, a melyet természetes dolog, hem lehet példakép felállítani, de ez rs egyik indoka annak, hogy a tanári pályára jelentkezők száma évenkint fogy.

Az imént elhangzott kérésemet a t. vallás- és köz oktatáügyi miniszter ur szives figyelmébe ajánlva kijelentem, hogy a tételt elfogadom. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.)

Levél a szerkesztőhöz.

(Egy szó a szabad sajtóról. A sugarak. Az elnök ur haragszik.)

Igen tisztelt Szerkesztő ur !

Legutóbbi nyilt levelem óta nagyot fordult a világ; és pedig nem hátra, hanem előre, daczára an1896. február 23.

— Hát az isten szolgája az úr? Keresztényi indulat lakik e szivében. A szeretet vallása azt parancsolja, hogy segíteni kell veszélybe jutott embertársainkon.

Ennek a mérges aggszüznek igazsága van. A felebaráti kötelesség is azt parancsolja.

Keresztet vetett tehát magára, felkötötte a reverendát 1 ölébe kapva a fiatal leányt, hatalmas csizmáival belegázolt a szenynyes hullámokba és kedves terhét szerencsésen letette a túlsó partra.

Azután visszament a másik hölgyért.

Kétszer neki fogott, mig ölbe tudta venni, de végre azzal is elindult a nagy útra. Mikor már a patak közepére jutott/ fölemelé szemeit az égre j de mintha tüzes menykó csapott volna le, olyanforma érzés czikázott végig széles tarkóján és hátgerincén. Alig nehány lépésre ott döczögött szembe vele a nagy prépost. A szégyen és megalázás rettentő pillanatában neki gyöngültek ölelő karjának izmai, lankadva hullottak azok széjjel és az ismeretlen hölgyet a drága Dorottyát beleejtette a vízbe; ő maga pedig elsápadva, megfakulva állott a szabad természet nagy templomában, erkölcsi bírája, feljebbvalója előtt.

Az érdemes asszonyság atazva, lucskosan, szapora lépésben lábolt kifele a vizból; a nagy prépost pedig hangosan kaczagott és rákiáltott a sóbálványnyá vált plébánosra. Kegyes életű Benedek! Te ugyan megfüröztötted a gazdaasszonyomat, de dicsérlek érte, hogy legalább szerencsésen átszállítottad az — unoka- hugomat.

Benedek meghajtva fejét, bünbánólag igy sóhajtott : mea culpa, mea maxima culpa! Peccavi! . . .