Tolnamegyei Közlöny, 1896 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1896-02-16 / 7. szám
XXIV. évfolyam. 7. szám. Szegzárd, 1896. február 16. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Az országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központi tanitóegyletnek s a tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének hivatalos értesítője. Előfizetési ár: Egész évre . . . . 6 fct — kr. Félévre .....................3 „ — „ Ne gyedévre . . . . I „ 50 „ Egyes szám a kiadóhivatalban 12 kr. Szerkesztőség: Bezerédj István-utcza 6-ik szám alatt, hová a lap szellemi részét illétS közlemények intózendők. Kiadóhivatal: Széchényi utcza 176. sz. alatt, hová az előfizetések, hirdetések és a felszólamlások küldendők. Me g j el en: Hetenkint egyszer, vasárnap. Nyilttérben 3 hasábos petitsor 15 kr. Hirdetések jutányosán számittatnak. Hiv. hirdetések: 100 szóig ... 1 frt 87 kr. 100—200 I ... 2 „ 87 „ 200—300 r . . . 3 , 87 , minden további 100 szó 1 írttal több Slözéletijiixüs:m.. Mondottam előbbeni czikkemben, hogy közéletünknek vannak csaknem csalhatlan tüköréi, mutatói. Ilyenül emlitettem többek között a vallást. Am lássunk hát mindenek előtt erről valamit. Szegzárd népe — daczára az országszerte hangzó panasznak a fokozatos vallás- talanságról, hitközönyről — nem mondható éppen az árral-uszónak; sőt 25 éves ittlétem a lelki élet terén történt szerény működésem nyorpán, tehát közvetlen tapasztalásból, jóleső örömmel konstatálhatom, hogy népünk eléggé vallásos érzelmű és kellőleg hitbuzgó. Nem értem e kifejezések alatt csupán csak a külső isteni tisztelet gyakorlását, a templom-látogatást, hanem általában véve az egész hitéletet, a sz Ívnek benső, elrejtett' e m b e r é t — mint Pál apostol mondja. Városunk lakossága, felekezeti különbség nélkül, elég szorgalmas ' templom-látogató is, —- úgy hogy a nyári nagy munkaidőt ki* véve, — a mikor a szegényebb földmives lakosság néha messze földre vándorol kenyeret keresni, az itthon maradottak pedig szintén meg vannak rakva — éppen a munkás kéz hiánya miatt is! — anyagi gondokkal, — e tekintetben nem igen panaszkodhatunk. A téli hónapokban pedig minden szentház csak nem zsúfolásig meg-megtelik a vasárnapokon, sőt p. o. nálunk, reformátusoknál, az adventi időszakban a köznapi prédikácziókat is telt ház hallgatja, a szerda-esti vallásos felolvasások- nak pedig szűk már a nagy és tágas iskolaterem. Hát mindez a vallásos érzés kellő melegségére, a hitélet szép virágzására vall!------De különösen tükrözi ezt ama tény, hogy most már mind a 4 templomban (2 róm. kath., 1 reform, és 1 izr.) vannak úgynevezett egy- házi énekkarok a vallásos élet nagyobb föllenditésére, az ájtatosság növelésére, a külső isteni tisztelet szépítésére, mely énekkarok pár évi ilyetén működése, tapasztalásból s igaz örömmel mondhatom, nemcsak a működők lelki életére bir visszaható erővel, nemesítve, finomítva az érzést és gondolkozást, fejtve, művelve az ízlést, — hanem határozottan észrevehető az a jótékony hatás, melyet a népénekkarok müénekei s dalai a népnek mindig szélesebb és szélesebb gyíirüzetére ellen- állhatlanul gyakorolnak. Sőt tovább megyek s épp úgy, mint Boda Vilmos • ury -lapunk- szerkesztője, a- református énekkar által legközelebb rendezett, bankettel egybekötött népies-hangversenyen és bálon nagy örömmel emelt poharat s mondott szép felköszöntőt az ott jelenvolt különféle vallásu vacsorázók és mulatók példás testvéri egyetértésére, megdicsérvén Szegzárd lakosságának ez ősi erényét, épp igy én is ki merem mondani, hogy városunk egymás iránt szerető türelemmel s testvéri jóindulattal viseltető különféle vallásu lakossága ez ősi erény dolgában nem sokkal áll hátrább Kecskemétnél, a hol alig hallható' ily szó! „Misére mennek akatholiku- sok, temetnek a reformátusok,“ hanem csak ez a kifejezés járja: „Misére mennek, vagy temetnek az atyafiak! Nos hát, a mit eddig elmondtam, úgy vélem, elég1 fényes tükre közéletünknek vallásosság tekintetében. Nem akarom e fényes tükröt meghomályositani annak kimondásával, hogy ezen fényes tükörbe ne tessék benézni a m. t. intelligencziának,. mert ez nem az ő tükre! . . . Sajnos, de igaz, hogy értelmiségünk vallásos érzése, — itt is úgy, mint másut a legtöbb helyütt — egy kissé fogyatékos! De reméljük, hogy nemsokára üdvös javulás fog beállani e tekintetben is! Hanem, a mi e fényes tükröt leginkább homályositja, az a hideg északi szél, mely onnan az Újváros felől lengedez, mely a már megteremtett „kath. olvasó kör“ fenyegető, sötéf, viharos fellegével rá akav borulni a régi jó vallásos egyetértés, áldott béke, fogy- hatlan türelem s testvéri szeretet fényes napjára, hogy mindörökre eltakarja azt s tönkre tegye a testvér-lakosság vallásos közéletének tavászi szép hajtásait! . . . S miért e kath. olvasókör? Hát a kath. ember máskép olvassa a magyar betűt, mint a ref. és a zsidó? Hát Götz plébános urnák külön ABC-je van az újvárosiak számára? Hova vezetne az ily törekvés, hogy felekezetek szerint megoszolva, lenne róm. kath., reforTARCZA. Egy magyar emigráns neje a háremben. A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárczája. Szalczer Sándor, bátai plébánosnak „A magyar emigránsok Törökországban 1849—1861.“czimü müvéből szakítom ki ez érdekes és — hozzátehetném — szezonszerü leírást. 1852-ben egy magyar emigráns neje Konstantinápolyban abban a ritka szerencsében részesült, hogy Hebelt Amilia, Budapestről Konstantinápolyba került zongorataniténő és egy angol lady segélyével nemcsak a hárem belsejébe jutott, hanem szemei előtt folyt le a szultán leányai lakodalmának egy része is. A zongorataniténő és az angol lady társaságágában — beszéli a magyar emigráns neje — akadály nélkül léptünk a szultán palotájába. A kapun bemenve, melyet a portás utánunk megint gondosan bezárt, egy udvar, vagy inkább egy varázs-szépszégü kert tárult szemeink elé. Volt itt a legegyszerűbb virágtól kezdve a legszebb keleti és déli növényekig; számtalan faja a különféle levelű és nagyságú pálmáknak j a pázsit-szőnyegek közt kisebb-nagyobb gúlák, gruppok, szökőkutak, melyek fehér márvány- medenczéiben az arany- és ezüsthalaknak serege vicz- kándozott. Innen jobbra térve, carrarai márványnyal kirakott folyósé végén — nagy kapuhoz értünk, melyet egy einnuch őrzött. Kísérőimet már ismerte, azért szabad belépést engedett. Az előbbinél kisebb, de pompára amazt fölülmúló udvarba jutottunk, hol narancs-, czitrom-, czitrellifák nyújtottak kellemes árnyékot s bánánok, fikuszok, pálmák voltak kiültetve szabadon. Köröskörül ajtók voltak. Ezek a női lakosztályokba vezettek, melyeknek rácsozott ablakai a Boszporusra, vagy fákkal és virágokkal diszlő kertekbe engedtek elbájoló kilátást. Tündérországban képzeltem magam. Társnőim egy előszobába nyitottak, hol több fekete rabszolganő semmittevései foglalkozott. Miután magunkat bejelentettük, a szultánok közül többen jöttek elénk s kiváló szivességgel egy minden képzeletet fölülhaladó pompás terembe vezettek. Itt, valamint a folyósókon és előszobákban, a fehér márvány-talajt neszfogó perzsa és szmyrnai szőnyegek fedték, melyek bársonya besüppedt lábaink alatt. Az oldalfalak a mennyezettől kezdve majdnem a márványtalajig széles, aranyrámákba foglalt tükröt képeztek. A mennyezetet, melyről három óriási csillár függött alá, olasz mesterek festette tájképek, sziklák, vízesések, növény- csoportok ékesiték. A terem körül divánok húzódtak, melyek előtt asztalok, kanapék és alacsony zsölljék voltak elhelyezve. Az asztalok vörös, zöld, kék, sárga posztó-teritőkkel fedvék, rajtuk a Koránból vett, selyemmel hímzett mondatok ékeskedtek. A terem közepét egyetlen hatalmas szökőkút töltötte be. Hosz- szukás, nógyszögü márvány-medenczében dombormü- vekkel ellátott óriási virágccerép állott, melyből az amerikai ágáve vastag márvány-levelei hajlották kifelé ; közepéből tölcsér-alakú virág tornyosult; ennek kelyhéből több ujjnyi vastagon szőkéit magasra a hűsítő vizsugár, mely ezüst-gyöngyökként hullott vissza a medenczébe, nagy örömére a benne úszkáló temérdek arany- és ezüst-halaknak. A medenczéből nyolcz aranycsövecskén csurgott a viz egy vörös- márvány-tartóba, honnan rejlett utakon tűnt el a föld alá. A szökőkút közelében divánon ülve, az örömanyáktól és leányunokáktól környezve, fogadott bennünket a válideh szultána, Abdul-Medzsid édesanyja. Korára nézve'ötven évesnek látszott. Jól táplált, rokonszenves alak, kinek nemes arczvonásain az egykori szépség jelei még mindig mutatkoztak. Fonatokba fűzött barna haja fölé egy tarka batiszt-kendő volt félig görögösen, félig törökösen kötve, melyet egy brillantokkal, smaragddal s más gyöngyökkel ékesített, nagyobb csat tartott össze. Fülbevalóit szintén zöld smaragdok disziték, keleti gyöngyökkel kirakva. Nyakéke egyszerű, két sor nagy gyöngyből állott. Jobb karján egyetlen karpereczt, melynek közepén korábból metszett kaktuszvirág rezgő szirmokkal, nyílott. Jobb ke-én brilliánt és türkisz gyűrűk. Öltözéke : lilaszinü moire antique selyemből készült, testhez álló fűzős otthonka-féle, brüsszeli csipkékkel díszítve; azontúl bokáig érő sálvár. Lábait a legfinomabb irhából varrott, hűvöset tartó mez fődé. A szultánnak vagyis az örömanyák öltözéke hasonló volt a válideh szultánáéboz. Ékszereikkel azonban mindannyian fölülmúlták az anyaszultánnőt. A menyasszonyok elseje volt a 18 éves Fatime szultána, özvegye Ali-Galib pasának, kit a Boszporu- son egy görög gőzös tizenkét evezős legényével együtt elgázolt, s testét csak harmadra találta meg egy halász. Most a hires Mehemed Alinak, a szultán sógorának 12 éves fia, ki ekkor már marsai rangot viselt,
