Tolnamegyei Közlöny, 1896 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1896-11-29 / 48. szám
XXIV. évfolyam.-£©. szám. Szegzárd, 1896. november 29. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Az országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központi tanitó- egyletnek, a tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének és a szegzárdi ipartestületnek hivatalos értesítője. Előfizetési ár: Egész évre . . . 6 frt— kr. Félévre ..... 3 „ — „ Negyedévre .... I , SO , Egyes szám a kiadóhivatalban 12 kr. Szerkesztőség* Bezerédj István-utcza 6-ik szám alatt, hová a lap szellemi részét illető közlemények intézendők. Kiadóhivatal: Széchényi utcza 176. sz. alatt, hová az előfizetések, hirdetések és a felszólamlások küldendők. Megj elen: Hetenkint egyszer, vasárnap. Nyilttérben 3 hasábos petitsor 15 kr. Hirdetések jutányosán számíttatnak. Hiv. hirdetések: 100 szóig . . | 1 frt 87 kr. 100—200 I . . . 2 „ 87 „ 200—300 | . . . 3 „ 87 „ minden további 100 szó 1 frttal több Ismét itt van! Újra üdvözölhetjük! Milyen jó is, hogy a sokat hány kódó szegény emberszivnek, agyon zaklatott s elfáradt lelkének, elvégre — igy év utólján — van egy üdítő oázisa, egy adventi vakácziója, a mikor mindkettő kissé megpihenhet s lerázva az alacsony föld megunt porát, sarát, felölthetik a nemesebb érzelmek, fenköltebb gondolatok fényes szárnyait s röpülhetnek — fáradás nélkül, sőt mennyei élvezettel — a vallásos ideák, a szent eszmék magasabb világába! Mert bizony, ez az egyedüli tiszta, ho- málytalan, boldogitó szép világ! Földi világunkon most lomha köd hever ; hervadt virágok száraz kóróira szennyes esőcseppek, majd fagyasztó fehér dér s zúzmara hullanak; pár nap — — s a megdermedt halott, az anyaföld koporsójának utolsó szegét is beveri a kopogó téli fagy, majd ráborul a nagy halottra a végtelen világ- szeoafedő, . a fehér .hó-palást: s olyan szomorú lesz a természet előbb vidor arcza, olyan nyomasztó a lég, olyan sötét, borús az ég, hogy az a kis husdarab bennünk, melyet szivnek neveztek el, az a parányi tiszta szikrája a nagy Alkotónak, melyet léleknek mondanak, szinte nem érzi magát itthon a hideg, kopár földön s felrepülni vágy léte örök-tiszta kútfejéhez, a nagy Istenhez, ama szebb világba, hol örök tavasz, nem hervadó virágai nyilnak zordon télben is a hitteljes, a vallásos lelkeknek. Ezért üdvözli az ember, akaratlan naiv örömmel, a magasabb vallásos fellángolás szokott idejét, az Adventét; érzi, hogy nem elég neki egymagában a Föld s mentül jobban kiveszi részét ebből, mentül mohóbban issza itt az élvezetek habzó serlegét, annál epesztőbb szomjúság gyötri valamely maradandóbb gyönyörért. Ezt pedig csak a hit magasztosabb világa nyújtja a finomabb lelkeknek! .... Lapunk múlt számának vezérczikke ékes tollal, bőven leírja, lefesti előttünk ama szükséget, mely városunk esténkénti nagyobb kivilágítását immár elodázhatlan kötelességül rója ránk s czikkiró előtt — képzeletben — megyei székvárosunk szinte már a villanyvilágítás tündér fényében ragyog a közel jövőben. Szép és üdvös a gondolat, nemes és szükséges az errevaló kitartó törekvés, de, | úgy vélem,--sokkal nagyobb szükségünk Van — világ szerint! — arra az adventi tűzre, arra a vallásos fellángolásra, arra a belső világosságra, melynek sok ember szomorúan érzi káros hiányát, — sőt érzi az egész társadalom, minden intézménye!... Ha visszatérne őseink régi erős hitélete s minket, a divatos anyagi kor föld porához szegzett, üdvtelen vallástalansággal kérkedő gyermekeit, uj, adventi lángra gyújtana, ha eldobnánk magunktól a fin de siécle utálatos bálványait, az önzést, a kétkedést, a hitetlenséget, — e mellett a különböző politikai pártok csak egy szemernyit vennének be a krisztusi elnéző türelem panáczeájából a különböző vallásfelekezetek csak egy parányi szikráját engednék behatolni szivükbe ennek a krisztusi, égig magasuló nagy szeretetnek, mely a Megváltó szivét lobogó lángként egészen el töltötte még az ellenség iránt is: mindjárt nem lenne politikai pártharcz, vallási- és fajgyűlölet, nem ijesztene a szoczialismus régi réme, nem lenne oly hideg a zuzos deczember, beköszöntene hozzánk a 2-ik paradicsom, melynek pompás virágait a természeti Nap helyett a „Szeretet“ nyitná, édes gyümölcseit a „Szeretet“ érlelné, szóval az lenne az ember, a mi lenni óhajt, a mi rendeltetése: Isten képének mássa, a teremtmények koronája, ezek irigységének tárgya, az Ur büszkesége — boldog! . . . . Mikor jön el e dicső Advent?! ...Majd ha a Krisztus a szivekben is megszületik! Ez arany időért e helyütt is buzgón imádkozom! .... Borzsák Endre. Foglalkozzunk a néppel. Midőn a társadalom összes rétegeit valamely czél érdekében mozgósítva látjuk, akkor mutatkoznak betegségei. Az imént lezajlott alkotmányos turnus TARCZA. Egy szűrös poéta verse.*) Remeg a szivem, mert az este jő, S csönd lesz azonnal völgyön s hegyen, Az áldott nap nyugalomra tér Ragyogjon s égjen bármily fényesen. Óh nappal, hogyha gondolatok terhe nyom, A munka nekem nyugtot, enyhet ad, De ha sötét lesz körültem a föld, Nyugtom elrepül hegyen, völgyön át. Remeg a szivem, mert az este jő, S érzem, az álom most is elkerül, Mint annyi hosszú, kínos éjen át Yirasztanom kell, búsan, egyedül. i^a^gr'ULlebtoIls:. — Naplótöredék. |— — A „Tolnainegyei Közlöny“ eredeti tarczája. — Julius 8. őszi kép támad föl előttem, az októberi ködös, hideg esték egyikének képe. A harangok csengését s az emberi szenvedés vigaszért esdő fohászait hallom, amint visszaverődnek a templom fehér, komor boltozatairóh — Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes ! — az • *) A költő Varga Mihály nagykunsági juhász volt, két év előtt halt meg. A szerk. Angelus havai jutnak az eszembe és gondolataim messze vidékre kalandoznak, a távol jövőbe, zöldelő halmok sora fölé, a melyek a nap aranyos sugaraiban fürdenek. — Óh édes szűz Mária, a ki mindenütt jelen vagy: ott voltál mellettünk minden perczben, velünk voltál minden gondolatunkban: oh add tudni vegre, — szeret-e? Szánd meg a szenvedéseimet, könyörülj. Emelj föl magadhoz, hisz én is gyermeked vagyok, sírva fohászkodom segítségedért, ne hagyj kimerültén elbukni. Utolsó erőmet szedtem össze, hogy kéréseimmel ostromolhassalak Téged. Engedd, add, hogy Ö szeressen. Úgy se szeret kívüle senki más. Vagy egyedüllétre kárhoztattál, igazán oly irtóztató sorsra, amely páratlanul állna emberiségednek történelmében ? Mi a bűnöm? — Üdvözlégy Mária ... Oh édes Mária, könyörülj rajtam. Szenvedő lény vagyok és ha szeretettel nem ölelsz magadhoz, a kinlódás Istenkáromlásra kényszerít. Oh add, add, hogy Ö szeressen engem ! . . . Hisz gondolatban úgy egygyé forrtam már vele! Minden gondolatom Ő és minden porczikámban az övé vagyok: mért nem adod viszonzásul, igazságos viszonzásul nekem Őt? Oh szent Szűz, végy föl kiválasztottjaid közé és ne feledkezz rólam akkor se, ha akaratomon kívül nem volnék kedves gyermeked. Bűnös vagyok ? | . . A te isteni lényed érzi az én szenvedéseimet . . . —I Szeretem őt; — ha életemet kérné, boldogan adnám neki; — Szeretem most, mert szép és fiatal, de szeretni fogom változatlanul, ha ősz és megtörött lesz; — szeretem, mert virul és az élet tulcsapong benne a közönséges hatásokon: ha azonban halálos beteg, halovány és buskomor lenne is, szeretném őt, !— mert azt hiszem, az én érzéseim az ő szivében visszhangra találnak. És te mindezt tudod, oh Mária, hallgasd meg kérésemet. . . . — Üdvözlégy Méria, malaszttal teljes . . . Lopj az ő szivébe szeretést irántam, ha nem lenne ott, ne engedd, hogy csalódjam benne. Végy az enyémből, szívesen adom, ültesd az 1 szivébe, termékeny talaj az ott! — nálam pedig mégse lesz kevesebb, mert hisz a végtelent, ha megfelezzük, mégis végtelen marad. ... És hallom, amint tompán verődik le a fohászok zugó vihara a nehéz kőboltozatokról és előttem lebeg az I első, októberi alakja. És mikor e látományok el oszlanak, egy uj foglalja el a helyüket: Júliusi estén a hanyatló nap rózsás verőfényében fürdik a város. A nap utolsó sugarai ott ragyognak még a házak tetején és enyhe, langyos szellő mosta a fülledt levegőt. Az emberek változó tömegében és színei között két alak tűnik főj nekem. A túlsó áthajol az innensőn és mosolyogva néz a szemem köze. Oh, milyenek a szemei: Ilyen szempárt sósé láttam még, vagy ha láttam, az nem nézett igy felém. Ragyogott, hogy a színét nem tudnám megmondani. Világos, csillogó; különös egy csillogás, mely nem megy ki a fejemből. Talán a- kálvária' felőli égbolt fénye verődött vissza rajta; az aláhanyatló napnak másodszor visz- sjzavert sugarai soha nem voltak még ily szépek. Szeretem, szeretem őt . . . Augusztus 31. Fáradt vagyok, nehezen gondolkozom. Úgy ér
