Tolnamegyei Közlöny, 1896 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1896-11-29 / 48. szám
TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (48 sz.j például megdöbbentő tanulságait nyújtotta annak, hogy kezdődnek össze zavarodni a fogalmak és sokan vásárnak vélik az elvek harczát. Ez tünet, melylyel számolnunk kell. A társadalmi kór az alsó néposztályt táiíiadja meg, ép úgy, mint a. misticzismusával ellenállhatlan nazarenizmus, melynek megdöbbentő arányai az Al- földön s nálunk mutatkoznak. Es nem tartjuk véletlennek, hogy ott a hol a nazarénus szekta minden szervezet nélkül folytonosan nő, vele arányban a szoczialismus tanai fertőzik meg a lelkeket. Az erkölcs szempontjából a „hivő“ vallás ellen kifogást emelni nem lehet, mert a nazarenismus a hitnek kultusza. Azokat a félmivelt embereket, kik szektáikat szervezik, az igazság imádatszerü, hogy ne mondjuk fanatikus tisztelete és rajongása jellemzi. Veszélye abban van, hogy ez az uj vallás jóformán internaczionalis. Hazafiui erő nem duzzasztja, a naza- renus nem fog fegyvert, mert a hazáért küzdeni vallása hittételei nem tanitják, hanem tiltják. 1 veszedelme az, hogy a félmüveit emberek dominálnak benne, a kiknek hangulatai a nép vélekedéséhez idomulnak, a kikben semmi garanczia nincs, hogy válságos időkben nagyobb, emelkedett nézletre eljutnak. S főleg veszedelmes ez a tan, mert misticionusa hatályát kiterjeszteni óhajtván, gyülekezeteit éjjel tartja és sokszor — tempóra mutantur — földi javakról prédikál az ötletszerű alkalmi szónok égi javak helyet Valóság, hogy a paraszt-szoczialismust ezek az istenes éjjeli gyülekezetek plántálták az Alföldi népbe, éjjel, rendőri felügyelet nélkül, szabadjára burjánzik a téveszme, melyet pallérozatlan emberek rosszul értelmeznek, s lelki épségüket meghibbantják. Tételünk első részében vázoltuk a nagy társadalmi kórságot. Es ez nem minden. A hol a megtévedés e tünetei nincsenek meg, elővan készítve a talaj, mert az alsó néposztály szinte mindenfelé ösz- tönszerü gyűlölettel viseltetik a vezető intelligenczia iránt. Miért ? Megmondjuk. Mert nem foglalkoztunk vele komolyan. Ne tessék még most is azt a patriarchalis időket képzelni, mely a jobbágy osztályt felszabadításával a vezető társadalom előtt volt. Azóta a társadalomba beilleszkedő földnépe élvezte a népoktatás áldásait, eljutott a szellemi táplálék áhitásához s még ha az. Európában átviharzó uj eszmeáramlat nem is érte volna, — némileg tisztult fogalmai követeléseket állítanak föl a vezető intelligenczia ellenében s ez a követelés igy fejezhető ki csak: foglalkozzunk vele, ha azt nem akarjuk, hogy magára hagyatva, sejtései téves gondolatai, a vagy a bűnös kiaknázás, mely a demagógok részéről fenyegeti talajt nyerjenek. Az olvasó eddig eljutván bizonynyal fölveti a kérdést: miért mondjuk el ezeket ? Az idő nagyon aktuálissá teszi, hogy ezeket elmondjuk. Nemcsak azért, hogy közoktatásügyi miniszter éppen e napokban az ismétlő iskolai oktatás reformja tekintetében egy hatalmas lépéssel megy — azon követelés felé, hogy a néppel foglalkoznunk kell; — nem csak azért aktuálissá kérdés, mert a földmivelés- ügyi miniszter éppen most stipuálja a felnőttek téli gazdasági tanfolyamát s még a télen több helyen megkezdeti, igy a követelést több felől felismerik : de fölvetjük a kérdést azért is, mért mint ol- vasuink emlékeznek, évek óta rendszeresen megszoktuk újítani igy téli idején, hogy álljon össze helyi társadalmunknak vezető eleme s megállapított Programm alapján rendezzünk vasárnapi felolvasásokat. Eme felolvasásoknak haszna felől érvelni nem szükséges. Fölpezsditené kis városi társadalmunkat s haszonnal járna azokra, kinek okulására rendezzük. Nem szépirodalmi matinékra gondolunk mi most s nem is az írókat akarjuk mozgósítani. Mi számítunk minden intelligens embere, ki lehetetlen, hogy valamely tudományágnak ne legyen kedvelője és éppen azért tud annyit, hogy másokat szórakoztatva oktasson is. Lelkészek, tanárok, tanítók becs- zágyát óhajtjuk e fontos kérdésben talpra állítani: nem szabad nekik, már hivatalból sem, sorainkai negligálni. Legyen a jelszó : téli felolvasásokat rendezzünk, ha lehet két félét: egy sorozatot a felnőtt népnek. Egy sorozatot az intelligens hölgyvilágnak. Emezekből még valamely emberbaráti czélunk anyagilag is gya- rapodhatik; mig a népies felolvasó éstéknek okve- tetlen díjtalanoknak kell lenni. A Bartina-ut. Azt a festői hegylánczolatot, mely Szegzárd dél-nyugati részét övezi — dominálja a tisztes Bar- tina, melynek ormán a három keresztnél — ott a természet fenséges templomában — a hivő lelkek imában emelkednek fel a teremtőhöz ! . . . r Évtizedek előtt e gyönyörű hegylánczol at bőven ontotta a hírneves „Lacrima Cristi“-féle üdítő — vigasztaló — nedűt, sajnos, hogy ez idő szerint ennek értékén hírnevén nagy csorbát ejtett a fillokszera, ám de ha megfosztotta is az idő rohanó árja hegyeinket az áldásos fürtöktől, mindazáltal városunk közönsége legszívesebben időzik a nyári napokban az üde levegőjű hegyek között, honnan szép perspektíva tárul a szem elé! zem, a lelkemet magához hivta Ö. Sokáig ültem moz dulatlan; semmit nem éreztem, semmit nem láttam vagy hallottam akkor; nyitott szemem odaszegződött a padló koczkájára. 0 hivott engem, Ó beszélgetett velem. Az ablaknál ült, himzői'ámája föle hajolva. Gépiesen öltözetett munkáján, de a gondolata messze kalandozott, velem beszélgetett a mérhetetlen ür, az ismeretlen világ valamelyik pontján. Hallottam szavát és most visszhangja kel ] — „Szeretlek,“ — mondotta, — szeretlek mindenek fölött. Amióta látom, hogy ragaszkodói hoz zám és minden vágyad bennem összpontosul, amióta látom, hogy hü vagy hozzám még akkor is, amikor úgy látszik, mintha visszautasítanálak; amióta tudom, hogy csak hozzám vonzódol, noha mások rágalmaznak engem: „Szeretlek mindenek fölött.“ „Az elhagyatottság óráiban könnyekre fakadok, mert ime: van, aki legkedvesebb nekem, s akinek én legkedvesebbje vagyok; nem lehet itt nálam, hogy vigasztaljon és bátorítson. A mások háta mögött ott áll a jó nemtő, aki csókjaival felszántja a könnyeket s mosolyt varázsol a bánat helyére; nekem némán kell tűrni és némán tűröm, panasz nélkül a mindennapi élet apró szenvedéseit, s már-már olyan, mintha nem is érezném őket, mert az élet legnagyobbik szerencsétlensége jutott osztályrészemül. „Szeretlek, igen, mindennél jobban . I. Az éjszaka fekete óráiban megvillan előttem sötét szeméd, mely még az éj színén is kifog s rám mered, akármerre nézek. Ebből látom, hogy te is mindig reám gondolsz, nem tudsz kiverni a fejedből. De talán te nem is igyekszel erre, csak én vagyok oly gyönge, hogy néha megkisértem ezt . . . S olyankor igazán tudom, hogy nem akadhat második ember, aki engem ily nagyon szeressen. Te nem törődesz az emberek előítéletével, bár nagy okod volna, hogy tedd. De mégis úgy gondolkodói, úgy cselekszel, hogy az, a ki nincs a titokba avatva, nem érti, mit miért te- szesz. Sose adtál okot rá, hogy piruljak, vagy szégyenkezzem miattad. Oh, ha tudnád, néha néha mily érzések támadnak szivemben, amikor látom: ember vagy és mégsem ember. Úgy összeszorul a szivem, olyan keserűség tölt el, hogy szeretnek hangosan felzokogni . . . de nem is tudom szóval elmondani mindazt. Talán egyszer valamikor a távol jövőben, ha kettesben együtt leszünk s az érzésünk még mindig oly csodásán együtthangzani fognak, elmondom majd neked : „Most szeretlek és távolodnom is kell tőled. Mert én mégis csak a hétköznapi világból való vagyok, s a világnak javarésze hétköznap, ott pedig az emberek nem érzik még a mi érzéseinket, hanem ka- czagnának rajtunk. Közéjük való vagyok: érzem, jo gosan kaczagnának. Te is tudod ezt, jól látom: egy okunk van a melankóliára. Sose fogsz engem végig kisérhetni az utczák során. Sose fogjuk hallhatni a bókot: milyen szép egy pár! Sose lehet majd népes, nagy nyilvános esküvőnk ... Te nem haragszol ezért, ugy-e, megnyugszol a változhatlanban. Megnyugtat a gondolat: hogy veled együtt én is boldogtalan leszek véges-végig az egész életen. De hát ezen változtatni nem lehet. Engem az emberek vagy a körülmények kényszeríteni fognak, hogy ennek vagy annak a férfinak kezet nyújtsak a pap előtt. De jól vigyázz : a mikor kimondom az igent, halkan fog az esni, alig halha- tóan, vagy talán nem is fogja hallani azt senki, mert Igen, de az ut mely oda vezet felháborítja az esztétikai érzéket! . . . / Es tönkre teszi azt a kellemes benyomást melyet a természet szépsége gyakorol az érző lélekre! Mivel a nevezett ut rettenetes elhanyagolt állapotá- kan méltán ■ beillik a keleti. primitívségben; szégyenletes pontja városunknak, melyen pirulva kell haladnia. Nagyon kivánatos volna ha a városi hatóság az utczák tisztogattatásának működésénél ez irányban is kiterjesztené figyelmét, hiszen a jelzett ut alig 40—50 lépésnyi távolságban van az impozáns belvárosi templomtól. Egyébként is, tudvalevőleg a köztisztaság egyik főtényezője a közegészségnek, tehát egészségi szempontból is óhajtandó ennek a rendellenes állapotnak megszüntetése, s komoly törekvéssel erélylyel sikerülne is! Mily egyszerű volna ennek a bajnak orvoslása: a piacz tartama alatt az ut bejáratánál egy rendőr vagy a hatóság egyéb közege megakadályozhatná a visszaságok elkövetését, Az előző években egy fatábla hirdette, hogy: „öt forint erejéig terjedő pénzbírság terhe alatt tilos a szemét lerakás a bartina közben“ —ámde a piaczi népet nem félemlitette meg a szigorúan hangzó rendszabály — mert hisz ő képtelen öt forintot fizetni tán a húsz fillér . . . vagy egy korona . . . inkább visszariasztaná! Hónapok előtt azonban kocsi számra szállították a szemetet a kérdéses ut bejáratához állítólag: a városháza udvarából pozitív tudomásunk nincs róla, hogy kit kellene érte megrendszabályozni, de tény hogy ott díszeleg ez időszerint is az a szeméthalom, mely az időhaladásával fokozatosan gyarapodik, mivel a vidéki assaonyok a piaczra szánt baromfiak kényelmére szalmával bőven ellátott kosaraik tartalmát egéns sans-géne ürögetik hozzá, a tiltakozásra akként argumentálva: hiszen itt már úgy is vau elég!“ Nyilván valónak látszik, hogy az elüljáróság majd akkor veszi fel gondozási programmjában a bartina-utat, midőn a szőllőhegyek rekonstruálva ismét föllendülnek phönixként megifjodva az amerikai válfajok fürtjeivel lombossá virulová válnak — akkor midón már a szőllőtulajdonosok is megelégedetten emelik fel a gyöngyöző pohárt !— vigan hangoztatván az ismeretes mondást in vino veritas, ama tudatban, hogy | Szégzárd újólag vissza nyerte kizárólagos jövedelmi forrását! Mig azonban a Bartina-köz nem jut fürhetőbb állapotban addig joggal konstatálható: miként szégyenletes pontja a nagy arányban emelkedő városnak, mely minden téren dicséretesen halad a kor szellemével ! A. Domsits Antónia. 1896. november 29. hazudni fogok akkor. Az Isten talán megbocsájtja e hazugságomat. Szüntelenül rád fogok gondolni és egészen, teljesen csakis a tied leszek, amiért az enyém nem lehettél, boldogtalanság az életem folyása. Mert nagy, végtelenül nagy a hétköznapi világ hatalma s mi összeroskadnánk annak súlyától időnek előtte. De ne gondold, hogy én mindebben megnyugodtam már. Ne hidd, hogy igy és csakis igy történhet az meg. Az Isten hatalma is végtelen. Eljövök a templomba, oda, ahol megismerkedtünk. Talán te is imádkozol, nem egészen bizonyos előttem. De én imádkozom éretted. Nem merek túlságosan ájtatoskodni, pedig úgy szeretnék leborulni a földre s kiönteni a lelkemet hangosan zokogva s akkor az Isten nem tagadhatná meg, amit tőle kérek. Téged kérnélek. De mivel te igy viselkedsz, közönyösen, egy kissé Isten- tagadóan: én se merek olyan igazán fohászkodni, mint azt mások teszik, nehogy kinevess. Mindig igyekszem hozzád hasonló lenni. Jöhetnek szebb idők, jöhetnek boldog idők, amelyben egymáséi leszünk, mert erősekké váltunk arra, hogy legyőzzük a hétköznapi világ előítéletét. És végtelen örömünkben fölolvadunk majd egymás lényében. Szeretlek minden perczemben, mindenha rád gondolok. De hát te különbözöl a többi emberektől, a viszonyunk se lehet azonos azokéVaJ. Nyugodj ebbe, mert megváltoztatni amúgy se lehet. így szólt 0 édes hangon, mely aztán elmosódott az eső suhogásában. A nyitott ablakon, a mely mellett Írok, nedves, hideg szél tódul be, vizpárákat hoz magával. Alkonyodik. A szobában sötét, nehéz árnyak húzódnak rendre, künn suhog az eső; de akármelyik nézésében merülök el, itt is, ott is látom az
