Tolnamegyei Közlöny, 1896 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1896-09-06 / 36. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (36. az.) 1896. szeptember 6. város mindent czentralizáló politikája^ mint vágja el a vidéki városok életerejét, mint seny veszti meg közéletét, forgalmát, iparát és kereskedelmét a központ, a mely világvárosi arányokban fejlődvén, faluvá degradál minden vidéki várost. A pannonhalmi millennáris ünnepély alkalmának tarthatjuk, hogy a kormány képviselője elleste a vidék ajkain lévő örökös panaszt s ő pendíti meg. Azt mondta a miniszter, hogy a magyar kultúra nagy problémáját kell megoldanunk. Azt is mondta a miniszter, hogy a ki Magyarország politikai pszicho logiáját és életét ismeri, az tudja, hogy a városi élet fejlesztésén fordul meg minden, hogy megtudjuk oldani a nagy missziót. A régi római minták szerinti czentralizáczió magában véve bennünket boldogítani nem fog. Nekünk szükséges, hogy legyenek erős vidéki központjaink, melyek kulturájokkal bélyegüket az egész körzetre nyomják, a mely azokat körülveszi. így szólt a miniszter. E miniszteri szó jelentőségteljes aktualitása adja nekünk is újból meg czik- kezni kedvencz thémánkat, mert a vidéki sajtónak nincs, nem lehet nemesebb feladata, mint köztudattá tenni, hogy a vidéki emporiumok kormány és egyéb erőkkel való fejlesztése nélkül, a czentralizáczió mai vezető eszmekörében megmaradva: nemzetünk fokozatos erősítése lehetetlen. A miniszter a vidék fejlődését csak kulturális téren sürgeti, azt sejtetve, hogy a kulturális haladás nyomában sarjad a városi fejlődés egyéb sikere' is. Mi azonban a vidéki emporiumok kifejlesztését az anyagi téren is látjuk és élénken sürgetjük, hogy ne minden kormány intézkedés egyúttal a fővárosnak fejlődését segítse. A kereskedelmi, gyári, ipari, közforgalmi vállalkozásokból immár itt az idő, hogy a vidéknek is jusson; ideje, hogy a kultúra hajlékaiból a félősen centralizált hivatalokból, közintézményekből jusson a vidéknek is; ideje, hogy az állameszme diadala szempontjából kijelöltessenek a vidéki központok, melyek az amalgamizáczió tényezőit megszerezhetik. Súlyt fektetünk a miniszteri szóra, éppen azért, mert a mindent preponderáló fővárossal szemben, államférfiak ritkán vetik szemüket a jó vidékre. Mi a szép miniszteri szót nem annak tulajdonítjuk, a minek mások, hogy a millenniumi esztendő úgyis elismert szezonja a nagy mondásoknak és fényes szóvirágoknak. Köszönet illeti W1 a s s i c s Gyulát, Győrben elmondott szónoklatáért. Hiszszük, hogy e beszéd elhangozván, nem lesz úgy, mint eddig volt, hogy t. i. mikor a vidéki városok érdekében tettre került a sor, az illetékes tényezők csudálatos leleményességet tudtak kifejteni abban, hogy a városokra nagy sarczok kivetésével lehetetlenné, vagy legalább is küzdelmessé és kétségbeesetté tegye annak a közmivelődési hivatásának fejlesztését, melyre tulajdonképen az állam volna köteles a szükséges eszközöket az elméletben oly mód felett megbecsült városoknak rendelkezésére bocsájtani. Azt hiszszük, a miniszteri fényes szónoklat után nem fogunk a jövőben ily kínos tapasztalatokat tenni. sak. Ellenben kemény szavakkal ítélték el a stréber fiskálist, a ki oly szegény mint a templom egere s a kinek mégis gazdag lány kellene. Málczay századvégi ember volt: neki jobban imponált egy pár száz hold, mint bármilyen kenyérszerző diploma. Favoritja ^ mint szokta mondani — Tóthy Zoltán volt, a kinek már elment a haja, de nem ment el a nyolcz- száz holdja, habár valószínű, hogy az is nagyon menőbén volt már. Eme kilátások között kérte meg az aranyos Tulikát. És Tulika nem ellenkezett. Ismerte apját I úgy is tudta: hogy hiába! Tóthy nagyon megszerette a szőke szépséget, kinek szemében a tulvilági élet minden gyönyörűségét eltörpülni vélte. S ha csak sejthette volna, hogy 1 felesége őt nem szereti, nem lett volna tán oly kegyetlen, hogy szerelmével kínozza az asszonyt. Az együttélés menyország Ígérő idejében pokolra változott a Tóthy kastély. A hány csókot lehelt a szerelemittas férj neje ajakára, annyi kétségbeesett rángás vett erőt a nőn. Az irtózat, az epedés, az elhibázott élet démonai súgták fülébe: csak a halált keresd, nincs mást keresned! S két nap után egy szörnyű hir terjedt el, a mely szenvedéseire rátette a tövis koronát: Tivadar golyót röpített agyába. Egy papírlapon ezt hagyta örökségül a kis város szenzáczióra éhes közönségének: MEGYEI IRODALMI CSARNOK. Vagyon nélkül volt, árva és elhagyatott, De szellemének tehetsége Törhetlenül küzdött, hogy majd egykoron ott Álljon, hol létének emléke Fennmaradand. De mi hasztalan fáradság! A kenyér, ura az anyagnak Nem engedi, hogy lelki erő és nagyság Tündökölve nyilvánuljanak. S bármi dicsőt szüljön lángelméje A nyomor áll mindenütt eléje S ki eszmék harczára volt hivatva : Szolga munkára lesz kárhoztatva. Hát a csábitó miként éli világát A gazdag, délezeg, ifjú és szép? Élvezi a kéjek, gyönyörök mámorát Diadalról diadalra lép. Férfiak, nők, cselszövény vagyon pártfogás Egyengetig könnyű pályáját, Nincs előtte göröngy, nincsen fáradozás Már már elfogja érni czélját. És e czél? bizony czéltalan valami Üres léhaság és egyéb semmi, Asszonyok kedvese, csábitója Hü sziveknek átka gyilkolója. Végre elért mindent, a mit csak óhajtott S most mindez egyszerre eltűnik. A szerelem, mit élvezett csak vásárlóit Volt, és most undor közt megszűnik. A vak tömeg őt egykoron ünnepelve; A megbukottat elfeledi. Az egykori czimboráktól elkerülve Pénzen vett kedvese megveti. S itt áll, életunottan, elzüllve, Uj pályára nincs ereje, kedve. Golyót hát agyába, ez egyedül Menti meg a nyomor, s küzdelemtől. Melyik volt a gyáva, melyik a hős ? De a szegénynek is meg van öröme : Igaz szerelme a nő iránt Romlatlan keblének tiszta hü szerelme ÁtöléTt' égy szende szép kis' 'lányt. Viszont szeretve, boldog szerelméhez De egy ifjú, szép, délezeg, gazdag Elcsábitá a gyönge nőt. Életében Ezentúl mindeu rom, sivatag. Miért küzdjön — csalódva hitében — Tovább, s reményt vesztve szerelmében ? Egy golyó? Nem. A küzdés izgalma Lesz szilárd jellemének jutalma. Mondjátok meg gyáva volt-e vagy hős? Horváth Imre. A szolgabiró és felesége. Tekintetes Törvényszék! . Férjemet Lőrinczy Istvánt a katonai becsület bíróság, tartalékos tiszti rangjának elvesztésére Ítélte. Én oly férfival, a kit még a tiszti rangra sem móltat„ Szőke angyal! érted meghalok, hogy boldogságodról álmodjam!“ * Nagyon jól emlékszem, hogy tavaly halottak napján láttam őket. Mikor én szeretteimnek koszorúmat rendezgettem, a közelben láttam, hogy egy férfi kis fiút vezetett magával. A hozzájok tartozó fekete gyászruhás asszony a keskeny utón nem tért el. Utánok lépdegélt. Egy sírnál, ha jól tudom, Bokor Tivadar sírjánál állapodtak meg. A kis fiú leült a sir dombra. Az asszony keresztet vetett és könyárban fürdött szép bánatos arcza. A fiú elpityeredve kérdezte, hogy ki van a sir alatt eltemetve. Egy jó ember kedves gyermekem! A férj nem vett aktív részt a bánatban. De öt is meghatotta feleségének nemes lelke: hát hiszen szép az a humanizmus, de mintha túl lenne most hajtva. I az őszi szél a sejtés dermesztő érzésével ütötte halántékon. Hidegen fogta meg a fekete ruhás nő kezét I fölemelte. | — Asszonyom, úgy sejtem az én síromra nem fog bánatának ily kiadós patakja folyni! Felkérem, hogy ne kompromittáljon. Kövessen. S roskatag léptekkel ment ki a temetőből a nö, a kis fia biztatta. — El ne szédülj ! Mama! . . . nak, együtt tovább nem élhetek, ezért kérem az elvá- lási eljárást megindítani, készséges tisztelettel született BODOR AGATHA. Exotikus vágyat kelte a bíróságban ez elválási ügy tárgyalása, mert hiába ilyen ritkán fordult elő a r—i bíróság előtt. A tárgyalás, folyamán igy vall Vincze Katicza, született Bodor Agatha régi barátnője, a korona tanú. „A nyár elején a múlt évben, ide jött városunkba Fekete Béla jogász, egy rokona látogatására. Csinos fiú volt és kitűnő vivő. Szívesen is adta jelét, mindakét tulajdonságának. A következett majálisok és juliálisok alatt, mint jó és fáradhatatlan tánezos, nem egy szép hölgy szivecskéjét hozta mélyebb és gyorsabb rezgésbe; egy tüzes szempár pedig igézőleg hatott magára Feketére is. Mi mindent nem tett volna meg ezeknek mosolyáért, piros pozsgó ajakának egyetlen csókjáért nem tudom, de azt napok múltán az egész város tudta, hogy azon szempár tulajdonosa Lőrinczy Istváné. És talán csak maga Lőrinczyné nem tudta, vagy ha gondolta is, de ő Feketében nem találta fel azt, a kinek kedvéért urát felcserélni óhajtaná. “ Egyszer azonban csak olvassa a heti lapban: „Fekete Béla Jogász ur, kardpárbajt vívott e héten Telepi Zoltán mérnökkel. Az okot szóváltás szolgáltatta. Telepi ur erős quart vágást kapva, heteken át kényszerül majd az ágyat nyomni. Különben a tracscs azt mondja, hogy két szép szem az igazi ok.“ Ekkor már hitte, hogy igaz, a mit beszélnek. Nemcsak hogy hitte, de olyan valami érzés futotta at idegeit, a melyre a laikus azt mondja, forró borzongás, pedig ő nagysága igy fejezte volna ki: boszszantóan kellemes kéj áram. . Ez időtől fogva nőtt szemében Fekete. Ha hallotta, úgy az esti langyos szellőben sétálva, mily ügyes, mily kedves, mily szépen tánczol az a Fekete; a mint megtudta, hogy ismét vívott, nem is egy gyei, de hárommal és mind a hármat alaposan helyben hagyta, hogy is gorfdolhatott volna mást, minthogy ismét ő érette; hogy is érezhetett volna másként irányában, minthogy óhajtá minél többször látni, hallgatni érdekes kalandjait, hinni a bájait dicsérő, I szerelmes szavait. De tudom, hogy ekkor nem szerette még Feketét. Hanem eljött a tűzoltók juniálisa. Minden tánezot együtt jártak. 1 a mikor késő este Lőrinczyné lefeküdt, nem borult álom szemeire. Szeme előtt látta folyton Feketét. Örült a tévelygőn néző kék szemeinek; hizelgett neki, hogy a legjobb táűczos, legjobb vivő, legcsinosabb fiú a városban őt szereti. S ha szerelemnek nevezhető azon érzés, a midőn azt óhajtá, bárha folyton láthatná, hallgathatná bókjait? gyönyörködhetne oly esdekelve néző szemeiben, érinthetné remegő kezeit, akkor szerelmes is lett Feketébe. Másnap a félje a kaszinóból délután haza jőve igy szólt hozzá: Agatha! Nem akarok mende mondát többé hallani, ne érintkezz többé Feketével és itt többé nem fogadod. Nem csak itt, de sehol sem. Te asszony vagy és ha, a mig én hivatalban vagyok, unod magadat, olvass, zongorázzál; ha ez nem elégít ki, menj el régi barátnődhöz, — mint én hozzám — vagy édes anyádhoz. Házunk becsülete kívánja igy, én is igy óhajtom. És ezzel át akarta ölelni nejét. De csak akarta, mert nejének elhárító karjai elterelték szándékától, ajaka pedig imigyen fakadt szavakra. „Bizony ezen egyetlen szórakozástól nem fog eltiltani. Tegyen róla ha tud.“ Ezzel becsapta az ajtót és férjét ott hagyta. Lőrinczy maga is a törvény embere volt, szolgabiró. Pár perczig gondolkozott, azután vette kelapját, és 6 óra tájban beküldte névjegyét Fekete lakásába. „Fekete ur, egy furcsa de jogos kérésem volna önhöz. Hagyja békében feleségemet és engemet, ne vegye rossz néven, a midőn kérem, házamat többé meg nem tisztelni. így szeretném s igy óhajtom. És ezzel ajánlom magamat.“ Alig ocsúdott fel tépelődéséből Fekete, a mikor kopogtatást hall. Egy illatos levélke igy hangzik: „íme lássam mennyire igaz, a mire oly sokszor eskü- dözék. Én szeretem bevallom és most, még ma, okvetlenül találkozzunk a séta téren. Agatha.“ És Fekete nem tépelődött tovább, hanem névjegyére a következőket irta: „Asszonyom! Óhaja parancs, de nem tehetem ma, előbb urával fogok leszámolni — a holnapi nap folyamán. Kézcsókol ója.“ Másnap Fekete kihivatta Lőrinczyt.
