Tolnamegyei Közlöny, 1896 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1896-09-06 / 36. szám

1896. szeptember 6.

3

Lőrinczy, a törvény embere, nem fogadta el a kihívást, hanem feljelenté a törvénynek. A heti lapból olvastuk az egészet. Az indokolás igyszól. „Én igazságot óhajtok, nem léhaságot; én a jogot keresem ós nem a vak szerencsét, ezért utasítom viszsza, Fekete úr segédeinek kihívását. A törvény eldönti, kinek van igaza.

És ha nem lenne igazam, akkor rendelkezésükre állok, de igazságommal nem állok szemben a jogtalanságnak fegyverrel, a mely épen a jogost büntetheti meg. Lőrinczy István szolgabiró.“

Nem mult el nap, a melyen Fekete és Agotha ne érintkeztek volna, ha személyesen nem, úgy levélileg.

Agatha ■ olybá érezte, mintha nem tudna élni Fekete látása nélkül. S a midőn egyszer kibontakozott a Fekete öleléséből s a forró csók valami tul- világi vágyat ébreszte fel lelkében s elhatározta, hogy válni fog urától. De hogyan ? Mi legyen az ok ? Sokat és sokszor iépelődött ezen, de nem jött elfogadható gondolata, a mint álmatlanul pihent dagadó párnáján, álmodozva az óhajtott egyén bírásáról.

A véletlen jött segítségére. Férjét mint tartalékos tisztet behívták az őszi gyakorlatra. És a mint ezt megtudta, megfogamzott agyában a terv. Meg- fogamzott és azonnal kiviteléhez fogott. Leült és a következő levelet irta:

„Méltóságos Hadtestparancsnokság!

Lőrinczy István szolgabiró, tartalékos hadnagy, egy becsületbeli ügy elintézésében a kihívás elfogadását megtagadta. Az olyan ember, a ki ily gyáva, nem méltó a tiszti bojtra. Azt én mondom, én a felesége, a ki kérem ez ügyét a becsület bíróság elé vinni. Született Bodor Agatha.“

Nem tudom, a pikáns színezete a dolognak, vagy a katona felfogás szerinti jogos volta okozta, hogy Lőrinczyt a becsületbiróság tiszti rangjának elvesztésére ítélte, de az bizonyos, hogy igy volt.

*

A törvényszék igy döntött az elválási beadványra.

„Szül. Bodor Agatha, Lőrinczy Istvánnét értesítjük, miszerint férje tiszti rangjának elvesztése nem képez válási okot, mert nem bűntényen alapszik az ítélet, de még ha válási okot képezne is különben, ez esetben nem, mert a válást kérő szándékosan kereste és idézte elő, az általa okul felhozott indokot.“

így esett meg e század végén, hogy akadt szolgabiró, a ki nem akart lovagias ügyet fegyverrel elintézni, és akadt nő, mint feleség, a ki válási okul a kardbojtot kereste, azt férjétől elvétette.

S a midőn egy szép napon Fekete örökre elhagyta a várost, elfelejtve bókot, csókot, a szép igéző szemeit; hiszi e valaki, hogy ez nem fájt annyira Lőrinczynének, mint az, hogy férje a következő őszszel, tiszti bojt nélkül kellett, hogy bevonuljon.

Glatter Ernő.

TÖVISEK.

; -|| 9. _____j_______' ___. . i

A két iskola.

Szeptember van. Megnyíltak a tudományok csarnokai. A diák sereg beözönlött, tudomány szomjasan, a szülők zsebje megnyílt, a tanárok és tanárnők izmai szinte duzzadnak a szünidő alatt megtakarított fizikai és szellemi erő nagy bőségétől s alig várják azt a „Veni Sancte“-t, hogy megkezdhessék a szüreti vakácziót — — pardon! — — a tanítást! . . .

De mily óriási külömbség a tavaly és az idén között! .... Mig tavaly csak egy forrása csergedezett a magasabb tudomány és a mélyebb bölcsesség hegyének, megyénk tudomány-szomjas serdülönczei számára; — addig ma két hatalmas szellemi forrás árasztja bő vizét, akárcsak a „B, e- mete“ és a „Nagy-Bö d ő“. A bájos, ifjú Gimnázium kisasszony polgári házasságra lépett a már tisztes életkorú Polgári iskolával s azt hiszem, hogy ha a két iskolaszék szereti egymást, mindenesetre megszületik városunkban s megyénkben • kívánatos Gőthe-féle „mehrlicht“ —; a magasabb miveltségi nivó göndörhaju, rózsás arczu, aranyos gyermeke! ....

De én, megvallom, attól félek, hogy ez a szent frigy nem lesz mindig és mindenképen boldog. No inert Gimnázium kisasszonyt csaknem úgy erőszakolták hozzá dereshaju vőlegényéhez, a Polgári iskolához. Ez egy igazi érdekházasság. A nagy közönség csinálta. Attól félek (s részben örülök neki!) hogy ez a két tudományos intézet ujjat húz, szellemi párbajt viv egymással s „inter duos litigantes tertius gaudet“ vagyis Szegzárd és Tolnamegye

örül a nemes és szent versenynfek!... Úgy legyen ! . . . Csak azt kívánom, hogy a nemes versenyben, a szent csatában, sohse bukjék el egyik fél se, hanem min- denik győztesen kerüljön ki abból.

Mert sok előnye van a másik felett mindeniknek. P. o. a Polgári iskola hivatkozhatik tisztes korára, ősi erényeire, becsületes, szeplőtlen múltjára, a közszeretetre, melyben derék tanári kara előttünk áll, a fényes sikerekre, melyeket eddig felmutatott, a tanítás olcsóságára stb. stb. Denique, ő a nyeregben ül, onnan nem lehet úgy könnyedén kidobni! (Igazolom : Geiger Gyula.) Viszont a gimnázium hivatkozhatik arra, hogy hiszen őtet mi magunk hívtuk ide, — hogy ősrégi óhajunk volt az ő testet öltése, hogy 100 ezreket áldoztunk rá és érte, — hogy ő teszi utódainkat mind püspökökké, államtitkárokká, miniszterekké! . . . Tehát mindkettőnek igaza van a a maga szempontjából.

Nekem azonban úgy tetszik, hogy a Polgári iskola ma: egy pályáját dicsőségesen megfutott lemenő Nap, a Gimnázium pedig egy nagy reményekre jogosító uj Hold. Amaz apránként fényt vészit, emez növekedni fog fényben, területi nagyságban, erő és hatalomban. Én azt kívánom, hoyy legyen mindakettő megyénk kulturális egének örökre fényesen ragyogó álló csillaga! — — — Élje meg legalább is 50 éves jubileumát a Polg iskola, melynek eddig is tiszta múltja van, — váltsa be minden szép reményeinket a közel jövőben a bájos, ilju Gimifázium! Sokáig éljenek boldog s szent frigyben, áldott békességben a millennáris házasTQLNAMEGYEI KÖZLÖNY (36. sz.)

társak! .... Palást.

Az elefánt.

Budapest. Korzó.

Mikor az ég leteszi monokliját — melyet a csillagászok napnak neveznek — a csillagok ragyogásával. versenyre kelnek, földi lények, igéző szempárjai. A korzón a katonabanda hangjai mellett ki- gyulnak a villamos lámpák, s az iparcsarnokon elhelyezett reflektor, indiszkréten veti sugarait, a tömeg között bujkáló szerelmes párokra. Mert a korzó kimondom — ám kövezzenek meg azok kiket illet — a legalkalmasabb hely a szerelmeseknek. Már úgy értem, aki szeret, s akit viszont szeretnek. Mert én például mindennap künn rovom az aszfaltot, — akarom mondani a homokkal hamisított anyaföldet — csak másokon tapasztalom ezt. Egy szerencsétlenségem van! Mindenki jó fiúnak tart s szeret mint — elefántot. Nem tudom vájjon hosszú orrom kvalifikál e erre a különös megtiszteltetésre, de annyi bizonyos, hogy abban mindannyian megegyeznek, hogy elefántnak elsőrendű vagyok.

Elefánttá váló kinevezésemet első sorban egy barna kis bakfistól kaptam. Nem jelent meg ugyan a hivatalos lapban, nem is ellenjegyezte senki — de megkaptam. Tanúm reá a fontain lumineüse körül jobbra elhelyezett 5—6-ik számú szék. Heteken át csaptam a szelet körülötte, árnyként kisértem lépteit s 0 — szeretett. Szeretett mert volt valaki, ki bambán belebámult bogár szemébe. Ott ültünk napról- napra azon a két széken. A Kaján végzet oda telepített egy huszár önkéntest, kit nem hívtak ugyan Julius Czézárnak, mégis jött látott—legyőzött. S még azon a napon megkaptam a kinevezési dekrétumot. Mikor ilyetén kétségtelenül meggyőződtem elefánt voltomról, fájdalmamban állásomhoz mért hosszú orral, imbolygó léptekkel távoztam rövid ideig tartó dicsőségem színhelyéről.

Második ideálom, immár egy szőke leány volt, abban a korban, mikor már a lányok minden lelkiismeret furdalás nélkül kitörölnek 2—3 tavaszt emlékezetükből. Eme hölgy első sbrban is polgári foglalkozásom iránt érdeklődött, s mikor büszkeségtől ragyogó arczczal kijelentettem, hogy nyugalmazott léghajó köteles mester s önkéntes tűzoltó vagyok, mintha csak kötelessége lett volna, hangos kaczajra fakadt. Ez a kaczaj kötelességemmé tette, hogy én is gyengéden és bájosan mosolyogjak. De megfagyott ajkamon a mosály, mikor ő kijelentette, hogy csakis újságírókkal tud rokonszenvezni általában s a Magyar Hírlap munkatársaival különösen. Kénytelen voltam erre a kijelentésre a nagy Napoleon után szabadon azt felelni, hogy minden nyugalmazott léghajó köteles mester léghajójában, s minden önkéntes tűzoltó cseberben hordja az.— „újságírói tollat. Remegve vártam, hogy erre az ünnepélyes kijelentésre mit fog válaszolni, vágyva csüngtem, cseresznyepiros ajkain, mikor is a helyzethez illő komolysággal azt rebegte: „Legyen az elefántom!“ Ajkaimhoz kaptam kezemmel, mert szinte érezni véltem agyaraimat, s

azokat kiszakítva rohanjak a legelső — elefántcsont kereskedőhöz. S mikor tapasztaltam, hogy eme rajtam egyedül értékesíthető ékesség hiányzik, ájultan akartam leroskadni, de látva, hogy a mama — észrevéve szándékomat — már kiterjeszti karjait tudatára ébredtem a veszélynek s elhatároztam, hogy jöjjön aminek jönni kell, leszek most már elefánt, mert a végzettől, úgy látszik, erre a hivatásra vagyok predesztinálva. Ebbéli minőségemben azután nagyon jól megfeleltem 21 napig.

Ezen 21 nap alatt jutalmam volt:

1 tubarózsa, 3 fehér, 2 sárga, 1 piros hervadt szegfű, 1 narancs s/i részének héja, 1 őszi baraczk mag, 1 gombostű. 1 esernyő másni, 1 nyugalmazott papír legyező, 84 mosoly. Ezen 84-be nincs beleszámítva azon 1 legkülönbb mosoly, melyet a gombostű átadáskor kaptam. Mindezen emlékeket — a legfelsőbb engedelemmel — préselve halálom napjáig viselhetem. Halálom után azonban eladandók, s a befolyt összeg elaggott elefántok segélyezésére fordítandó.

Ezeknek ellenértékéül azonban:

á 2V2 mtmázsás mamát karöltve vezettem 13-szor. Daczára ez ominózus számnak, mind a 13 vezetés él és egészséges — azonban Istennek hála — csak emlékezetben.

Czipeltem naponta 2 női gallért, otthon felejtvén tárczájukat fizettem vacsorát 17-szer, lovonatot befelé 14-szer, ülőhelyet a fontain luminensénél 17-szer s elefánt felemelő tudatában voltam 21-szer.

Végre a 22 napon egy örvendetes fordulat állott be, a már súlyos politikai helyzetben. Egy komoly férfiút, tehát számbavehető jelöltet láttam, szeli- ditőnőm oldalán. Kolumbus öröme a föld megpillantásakor az én örömömhöz képest úgy aránylik, mint a petroleum, a villamvilágitáshoz. Hisz fizikai és anyagi erőm — különösen ez utóbbi — már kimerülő félben volt. De ahol legnagyobb a segély, ott legközelebb a veszély. A mama mikor meglátott, rémesen édes pillantásokat vetett felém 8 félre magya- rázhatatlanul felhívott keringőre, én azonban fáradt lábamra (rekte zsebemre) való hivatkozással, kitértem a mama által szabadságom ellen irányzott merénylet elől, s 21 napi dicstelen elefántoskodás után megtéve kötelességemet — mint ama bizonyos Mór — mentem ámbár nem is mondották, hogy — mehett.

Ismét egyedül álltam tehát a korzó véghetetlen sivatagján. Szerető lelket keresve lángoló szivem egy feketeszemü, fekete hajú, hó fehér arczu „czigány- leány“ felé fordult. Szép volt, nagyon szép. Azokból az észbontó szépségekből valá, kik a legelfásultabb sziveket is felrázzák lethargikus álmukból. Az én szivem pedig, mint az előzményekből látható, nem aludt, hanem ki-kitört s szeretetet kért. Felesleges tehát mondanom, hogy meglátni és megszeretni egy pillenat müve volt. Néhány napi udvarlás után elővettem „Hozzá“ irt versemet, — melynek teknikája megvetett minden poétikai szabályt, sánta verslábait hallva, a legerősebb lelkek is belenyúltak erszényeikbe, hogy leróják könyörületes szivük adóját — tehát mikor ezt az Isten áldotta elme szülöttemet felolvastam könnyek gyűltek szemébe s meghallottam, susogta, hogy „köszönöm, köszönöm“ egy ily gyönyörű vers hallatára sírva fakad egy érző kebel s félreérthetetlen pillantásokkal a pokolba kívánt engemet. Mikor igy kellőleg meggyülöltettem magamat, kezdtem előkészíteni az utat arra, hogy szeressen, mert hiszen köztudomású, hogy a gyűlöletet csak egy lépés választja el a szerelemtől. Nem akarom, hogy az olvasó közönség biztonsága ellen elküvetett merényletért perbe fogjanak és igy hallgatok arról, hogy érzelmeimnek mily módon adtam ezután kifejezést s mily módon igyekeztem vele azt a bizonyos elválasztó lépést megtétetni. Egy csillagos éjen azonban — minden jól nevelt fordulat csillagos éjen történik, s igy én sem szakíthatok évszázados tradicziókkal — megvallotta, hogy az én jó arczom bizalmat ébreszt benne, s közlékeny ségre ingerli s könnyek között adta tudtomra, hogy szeret — egy mást mig engem barátjának tekint. Eltűnődtem! . . . Barát vagy elefánt, elefánt vagy barát a szó más, de a fogalom ugyanaz. S most nap-nap után hallanom kell, egy reménytelen szerelmes leány keserveit, nekem az ugyancsak reménytelenül — O belé — szerelmesnek.

Végre is sorsát, senki sem kerülheti el! Ismét elefánt vagyok ! Barát czimmel, elefánt jelleggel! Az én szomorú mártiromságomból, merítsen okulást a jövő nemzedék. Tartsa szem előtt azt a közmondást, hogy: addig jársz a korsóra, mig eltörik a szived.

Herczeg.