Tolnamegyei Közlöny, 1896 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1896-08-16 / 33. szám
XXIV. évfolyam. 33. szám. Szegzárd, 1896. augusztus 16. TOLNAMECTBI KÖZLÖNY R KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Az országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központi tanitó- _________________egyletnek s a tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének hivatalos értesítője. El őfizetési ár: Egész évre . . , • 6 írt — kr. félévre ••••.■ ® » — » Negyedévre .... I n 50 „ Egyes szám a kiadóhivatalban 12 kr. Szerkesztőség: Bezerédj István-utcza 6-ik szám alatt, hová a lap szellemi részét illető közlemények intézendők. Kiadóhivatal: Széchényi utcza 176. sz. alatt, hová az előfizetések, hirdetések és a felszólamlások küldendők. Megj elen: Hetenkint egyszer, vasárnap. Nyilttérhen 3 hasábos petitsor 15 kr. Hirdetések jutányosán számíttatnak. Hiv. hirdetések: 100 szóig . . . 1 frt 87 kr. 100—200 „ ... 2 „ 87 „ 200—300 | . . . 3 „ 87 „ minden további 100 szó 1 frttal több A senki gyermeke. Néhány hét múlva négyszáz uj állami népiskolát fog átadni a közoktatásügyi kormány a kultúrának. A millennium emlékezetét hasznosabban és okosabban megünnepelni aligha lehetett volna, mert hiszen nyilvánvaló, hogy szépek, nagyon szépek az ország különböző' pontjain örökemlékezetre felállított Árpád-szobrok s haj ! szépek, nagyon szépek voltak és lesznek ünnepi áldomások rengeteg tömegében elhangzó szárnyas pohárköszöntők, ám-e kőből faragott szobrok és e színes frázisokból összerótt felköszöntők gyönyörűségében csak mi tobzódhatunk; az utánunk következő nemzedéknek legfőlebb a históriai emlékezeten való merengés méla munkája juthat osztályrészül. A négyszáz uj népiskola, munkáló műhelye ezernyi-ezer gyermeki agynak oly emlék, mely nem csak lelkesít, hanem hasznot is hajt. Reméljük legalább, hogy hasznot is hajt s egyik főemeltyüje lesz az erkölcsi élet általános, megjavításának, mely napról-napra a legszomorubb kórtünetekkel keseríti el- minden jóravaló ember szivét. Hatalmas lép'és kétségkívül a kultúra általánosításában ez a négyszáz uj háza á! tudás terjesztésének, még teljesebb lett volna azonban a várható siker, ha a kultuszminiszter nemes intenczióval a belügyminiszter kelt volna versenyre és megteremti a millennium emlékezetére az első országos lélenczházat. Mert téves azt hinné, hogy ez a társadalom feladata. A magyar közélet sokban hibás, ebben nem az. Hibás abban, hogy jórészt minden kezdeményezést a kormánytól vár. Hibás a magán tőke, midőn állami hozzájárulás, garan- cziák és gyámkodás nélkül alig meri támogatni az ipari is kereskedelmi vállalkozásoknak nyilvánvalóan legbiztosabb haszonnal kecsegtető mozgalmait is, úgy lévén sajnos — megszoktatva, hogy állami patronátus nélkül üdvözülés ebben az országban el sem képzelhető. Az elődök hatalmi "politikájának levét most ihol megissza az utód. A szokás úrrá lett a közfelfogásban s ezt báró Bánffy Dezsőnek, se minisztiriumának nem áll hatalmában úgy megváltoztatni, hogy az üdvös reform gyümölcseit ez a kabinet szedhesse le. Talán valaki, valamikor megfogja tanitani a magyar közéletet, hogy ne csak emlegesse, hanem utánozza is a jóban a jót: az angol társadalmat, a hol az állami és társadalmi föladatok, czél ok, kötelezettségek és végezni valók roppant sokaságában fogalom zavar csak a legritkább esetben áll be s akkor is csak sporadikus jellegű, mely általánosításra egy általában nem alkalmas. Hosszú évek teltek el nálunk azóta, hogy egy európai színvonalon álló országos lelencz- ház kérdésében konokul nem értjük egymást. Sok szó, sok tinta fogyott el e permanens fogalomzavar csatájában s az eredmény még mindig csak a körül a matematikai pont körül forog, mely tudvalevőleg összes hipothezisben foggant tej testvéreivel együtt hallhatatlan. Gróf Teleky Géza egykor réges-régen jó indulattal pedzette ezt a kérdést is, mint sok mást, az „ügy“ azonban mint sok mást szintén elszenderült. Okulván a meddő múlt példáin, alig is érdemes ezt az ügyet máskor megbolygatni, mint ilyenkor a nyári hőség dulása idején, midőn aratásra peng a sárga mezők kalászos rendjében a kasza s alszik ellágyult nyári puhaságában a hivatalos haza. Yan szerencsénk azonban, mint mindig, úgy most is azt állítani, hogy ez a lelenczház „ügy“ igenis állami és nem társadalmi kötelesség. S mindaddig merőben haszontalan szótornának vagyunk kénytelenek a t. ez. védő- ügyvéd és a t. ez. közvádló urak szónoki virágos kertjében tekinteni, a mig a vádlott morális életének megmentésére elzüllése előtt — nem történik egy-két primitiv és elégtelen kísérleten kívül semmi. Az ujsághasábok hü tükrei az erkölcsi romlás szembeszökőbb eseteinek. Tanulhat belőlük az is, a kinek bu- reaukratikus rendszerekbe van beskatulyázva az agyveleje. Nem régiben történt, hogy egy tizenkilencz éves fiatal suhancz két forintért agyonverte társát, egy másik még fiatalabb ember nyolezvan krajezár miatt oltotta ki egy szegény kilenczesztendős gyermek életét, — s ezek a szörnyű esetek itt ismétlődnek 'szemeink előtt napról-napta. ‘ Azt emberi vadállat vérszomja rettenetes, mohósága utálatos, megbüntefthetősége — kérdéses, mert hisz joggal védheti magát minden ily szerencsétlen azzal, hogy ^semmi jót sem kap — nem is várhatunk tőle jót.“ S nincs-e egy kis komoly igaza vájjon? Nyáron beszélünk erről az ős nyomorúságról. Nyáron, a midőn mindent el lehet mondani, a mi kellemetlen. Nyáron a mikor a falra hintet borsó is — társasjáték, mely szórakoztat és a jövő nyáron kedélyes utánzásra csábit. a. TÁRCZA. Sárga rózsa .... Színe, illata még üde A rózsának a mit adtál Mikor elbúcsúztam Tőled Mikor utoljára láttál. Sárga rózsa, kiosi rózsa Úgy elnézlek, nézlek egyre, S valami nagy nehéz bánat Lopódzik be a szivembe .. . Nem is tudtad milyen kincset Adtál nekem e virágban Becsesebb az én előttem Mindennél a nagy világban, A Te édes emléked leng Körülöttem, ha rá nézek, Olyan mintha még ott volnék A kis kertben most is véled. Rózsa szinü ruhád fodrát Szinte hallom megsuhanni, J S mintha látnám égő szemed Szelíd fénynyel felragyogni. — . . . Képzelődés, hiú álom! Meszsze vagy már nagyon tőlem Talán hirt-sem hallasz többé Soha', «oha én felőlem. Mint őszszel a falevelek Egymástól mi úgy elváltunk . . — Sárga rózsa, kicsi rózsa Jaj de nagyon árvák vagyunk ! Dr. Vargha J. Margit sirján. A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárczája. Tiz évvel ezelőtt hántolták be egy sirt. Egy szőke leányt temettek el, s e lányka szép volt, mint a tavaszi nap, melyen virág nyílik s napsugár ragyog, ő maga is virág volt, s hervadása gyors lön ... 5 édes álmai közt első szerelmében ragadta el a halai angyala. Úgy mondták, angyal kellett az égbe. Halála mélységes bánatot öntött azoknak szivébe, a kik szerették, s annak a szivébe, a ki álmaiban szokott találkozni vele. Zokogva kisérték nyugalma helyére, árnyas fák alá, melyek ráborultak a szép halott márványkeresztjére. Magát a keresztet szomorú rózsa ágai ölelik át, ezek közül látszik a felírás, arany- betűkkel e pár szó: „Margit . . , ólt 19 évet.“ . . . Zokogva kisérték nyugalma helyére s e zokogást eltanulta a kis madár, mely évről-évre elsírja bánatát a közeli csalitban, eltanulta a gerle, mely ott bug szüntelen a lehajló fák között édes szerelemről, eltűnt boldogságról. Nemrégiben, csendes nyári estén vándor érkezett a virágos sirhoz, á márványkereszthez. Hajába immár ezüstöt szétt az élet gondja, arczán szomorúság látszék. Szemét rászögezte az arany betűkre, lelke visszaszállt a múltba. Megjelent előtte egy fehér ruhás lányka; üde volt az arcza, ajkán mosoly játszott, s a vándor úgy látta, mintha épen beszélni akarna, mintha most mondaná azt az egyetlen édes szót, melyet tiz év előtt mondott ?! E szóban akkor benn volt az életnek minden édessége, minden költészete, de most, virágos sirhal- mon, szomorú fák között könyet csalt szemébe. Akkor élő ajkról, most sirból jött e szó. Szomorú fák súgták, gerle madár búgta. A sírban nyugvó szív ott lenn is hü maradt. A vándor átölelte a lány sírkeresztjét, homlokát rányomta a hideg márványra s el goodolkozzék: „A leány hü maradt és én elfeledtem, de megbünbődtem érte. S elpanaszlá sorsát . . . — A mikor elváltunk, mikór sirba tettünk, akkor temettem el én a boldogságot. Szivem nagyon sajgott, nem volt maradásom, elmentem meszszire, más emberek közé, hol senki sem ismert, hol senki sem tudta, hogy kincset vesztettem s lelkemen fáj- . dalom ül. Az élet s az idő lassankint meggyógyították
