Tolnamegyei Közlöny, 1896 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1896-07-19 / 29. szám
4 a családi életből idővel sajátságos hübérrendszer fejlődött ki. Három társadalmi osztály van náluk: her- czegek, nemesek és foldmivesek. Az állam egységét és erejét a népgyüléseken nyilvánult nép akarata képezte. A hercegek voltak a tu- lajdonképeni földbirtokosok (családi traditió, vagy ököljog állapitota meg herczekségük határait), ők a szabad foldmiveseknek csak megmunkálásra kölcsö- nösztek területet. A munkált föld különben kévés, mig megye nagyságú területen legelnek a herczegek barmai. Csak annyit müveinek, a mennyi a megélhetésre kell, mint a magyar könnyű vérü s gondtalanul él. Nem azért él, hogy dolgozzék, hanem azért dolgozik, hogy valahogy megélhessen. Mennyi munkálatlan területet láttunk cserkesz földön! Sok eszdendőről összehalmozott széna boglyák ott rohadnak a viruló gazdag réteken, mert a marha nem fogyasztotta el, mert ma nagyon elnéptelenedett, különösen a lserkeszk lakta Muban vidéke. A föld kölcsönzésért kevés magnemüt és barmot szolgáltattak a herczegnek. Legfőbb törvényük a vérbószu. Csak a legritkább esetben sikerült váltságdíjjal a becsületsértést vagy gyilkosságot kiegyenlíteni. De a családi élet szép vonására mutat az, hogy ha á gyilkosnak sikerül ellensége családjából egy gyermeket rabolni, ha azt felneveli s visszaviszi atyjához, akkor megmenekült a vér- boszutól s örök békét köt vele az ellenség. Lopás esetében a herczegnek egy katonát ád a tolvaj, de legfőb büntetése az, hogy személyesen kell a lopott jószágot visszavinnie s ezzel községének örökös gunytár- gyává lesz. De a büszke cserkesz nép csakis azért illeti gunynyal a tolvajt, mert ügyetlen volt. A novorsziszki kikötőből a serkeszi kabart és karosai törzsek tanulmányozására indultunk be a Kaukázus legfélreesőbb zugaiba, de ez alkalommal el kell hagynom e néptörzseknél tett tapasztala- tainka, élményeinket, mert hisz körülbelül egy hónapot töltöttünk az e népek lakta vidéken a Kaukázus északi lejtőjének nyugati részén s e hosszú tapasztalatot egy rövid felolvasás keretébe szorítani lehetetlenség. Azért elhagyva most a kabartokat és karacsiakat, csak egy geographiai pontra irányítom még figyelműket. E helyről kétségtelen historicus bizonyítékaink vannak, hogy őseink azt a földet lakták, habár azon hely mostani népéhez semmi közünk. Ez őseink emlékétől áldott föld „Madjar“ nevet viseli. E Kuma párti ősmagyar városba a Kaukázus északi végső kiágazásának lábától Georgievszk városából indultunk. E város már a déli oroszországi rengeteg pusztasághoz tartozik. A mi magyar alföldünk müértően cultivált paradicsomkert ezen Kaukázus fold pusztasághoz képest, a hol csak itt, ott találtunk cultivált földet s nagyobb részén térdig érő bujalegelőkön botorkáltunk óra hosszat, keresve a —csapást, melyet csak budhista mongol tevekaravánok vájnak ki, a tevék számára készült óriási kétkerekű telegákon (magyar néven taligán) Asztrachánból szárított halakat vagy a Madjar község fölött fekvő, sóstavakból nyert sót szállítva a Volga környéke és a Georgievszk között. A pusztaság déli, buja- növényzetü részében is e sóstalaj okozza azt, hogy nem cultiválják és néptelen, mert e különben buja sósnövényzet többnyire hasznavehetetlen. Georgievszkből napkelte előtt indultunk három kocsival s mindegyikbe egymás mellé 4—4 ló volt fogva és mégis sötét északa volt mire M adj árba érkeztünk. Utunk, vagy inkább a félig járt csapás nagyobbrészt a Kuma folyó kanyarulatai körül vezetett s az előtte levő napok esője annyira megdagasztotta a folyót, hogy sok helyen kiöntött s hosszú pocsolyákon keresztül igyekeztünk szárazra és csapásra jutni. Két lovunk ki is dőlt a hámból. E hosz- szadalmas lóélesztési kísérletekre pazarolt idő alatt Zichy gróf kócsagokat, Íbiszeket s más gyönyörű tarka tollú madarakat lövöldözött. Keserves volt ez ut, de még keservesebb volt a visszatérés, midőn szakadó esőben két nap alatt tettük meg ez utat. Majd minden félórában törött valami egyik másik kocsin, szakadt valami a szerszámon, vagy hasig érő pocsolyákban kellett mindnyájuknak egyik másik kocsit kiemelni a kátyúból. Sötét. éjszaka volt, mire végre beértünk Madjar városába, sorra vettük az úgynevezett vendégfogadókat, de nem találtunk olyan pajtát, mely a közönséges szemétdombbal felért volna s ahol megmaradhattunk volna. Örmények lakják e várost s az örmény piszokról nekünk fogalmunk sincs. Felzavartuk tehát a város necsalnikját s a községháza tanácstermében találtunk akkori fogalmaink szerint igen tisztes szállóhelyet. Mig a község derék szolgájának családja theát és vacsorát improvásált, kiki elfoglalt magának egy-egy sarkot, kiteregette szokás szerint a földön takaróját, hogy jó álmot biztosítson magának az őshaza e kegyeles emlékű magyar városában. (Ha valaki szánakozva, keservesnek találná, az ilyen földön vetett ágyat, azt csak azzal nyugtatom meg, hogy akkor már nagyon megszoktuk a puszta földön való alvást, hisz mig Tíflisbe értünk, tehát körülbelül egy hónapon át az egész Kaukázus felső részében csak kivételes alkalommal aludtam ágyban. Eleinte ugyan úgy éreztem magamat, mintha csak kerékben törtek volna meg, de később oly édes volt e nyugalom és álom, hogy akárhányszor az képezte vágyaim netovábbját, hogy csak egyszer toidhatnám meg az éjszakát | alhatnám ki magamat kedvem szerint e jó kemény földön.) A vacsor hea elköltése után még jó sokáig voltunk fen elértők hosszú fáradságos utunk egyik czélpontját s az őshaza földje ünnepi hangulatot keltett mindnyájunkban. Elő is vettük azt a nagy korsót, melyet elindulásunk alkalmával egy lelkes hazafi a tokaji hegyalján azon.meg- jegyzéssel nyújtott át nekünk, hogy az 1811-iki hamisítatlan tokait tartalmaz s hogy azt ürítsük az őshazában az ezeréves haza jóvoltára. Sok bajunk volt e korsóval, de néha-néha erőt is merítettünk abból. Lakat volt ugyan e fonott kosár száján, de útközben ez is elromlott. Zichy gróf nyitotta ki ezt most itt Nagy-Magyariban, de gyanús mosolylyal tekintett reánk, midőn kezébe véve álig lötyögött s még nagyobb volt a közös meglepetés, midőn kiürítve már csak kevés zavaros folyóvíz volt abban. Bevallotta kiki turpisságát s vezérünk győzelmesen húzott ki táskájából egy arany serleget, melyet irántunki bizalmatlanságból töltött meg a korsóból akkor még, midőn ép volt annak lakatja. Csakhogy ugyanilyen lelkiismeretesen gondolkozott kiki közülünk, midőn az első tiltott kortyra vetemedett s ime most mindegyiknek volt egy apró üvegcséje e hamisítatlan nedvből, melylyel az ajándékozónak akaratát teljesíthettük. Csak azt sajnáltuk most, hogy miért nem volfunk előbb egymás iránt őszinték, mert hisz akkor már a fele utón is elhányhatuk volna ez alkalmatlan korsót, melylyel annyi bajunk volt. E kedélyes hangulatban lelkesen gondoltunk vissza a messze nyugati hazára. A gondolat gyorsröptü szárnyaival végig száguldoztunk azon körülbelül D/2 évezreden, melyet nemzetünk e pusztáktól a mostani hármas halmu birodal- mig átélt. Beszéltünk azután a házáig ügyekről, kiki családjáról, feleségéről, gyermekeiről. Én azonban érezve a thema meghatóan rezgő húrjainál szegénységemet, hogy gazdagabbnak lássam a kedves szegzár- diakra gondoltam. Bizonyságom erre az, hogy még azon este egy táviratot írtam s ha jól emlékszem egyik szegzárdi lapra címezve üdvözletei küldtem az őshazából a kedves szegzárdiaknak. Elősorol azután az értekező Madjar vára és városára vonatkozó régi és újabb feljegyzésekből néhányat. A perzsa és római határok körül fekvő e Madjar várról már 587 köröl tesz említést Theophilaktus azon alkalommal, midőn Mauritius (582—602) byzanci császár keleti hadserege a perzsákon fényes győzelmet aratott, s azt mondja: „Theodoras et Andreas Mad- sarorum oppidulum vetustate ruinosum instaurant “ A magyarok e városára vonatkozólag van egy arab forrásunk is, az ugynevezeit Derberd-Nameh, vagyis derbendi krónika, mely eredetileg arab nyelven Íratott, és sokkal később Mohamed-Avali-Akaszi által1 török tatár nyelvre fordittatott le, a melyben azt olvassuk, hogy Mohamed születése (569 vagy 571-ben) előtt 70-ik év körül tehát az V-ik század elején a magyar nép számos csapata mutatkozott Derben vidékén s minthogy e nagy néptömeg hódításainak a vidék tere elégtelen volt (ténylég keskeny a földszalag, mely . a Kaspi tenger és a Kaukázus keleti kiágazása körül vonul), azért egy nagy részük tovább nyűgöt felé költözött, magyarok pedig a Madzsar várost alapiták. Ez tehát a Kuma folyó melletti s nagyszerű romjairól ismeretes Madzsar város. Ugyanez az arab forrás, a Derbend-Nameh, leírja később azt is, hogy a magyarok a Kuma folyó menti városokból az arabok által űzettek el s a Terek és Volga folyó felé húzódtak (a Terek és Kubán mentén laknak most is a ka- bardok és karacsaiak s e vidéken van a legtöbb ősmagyar tárgyakkal analog lelet.) A magyarok e hírneves helysége táján többen jártak és írtak arról. így Gär bér 1728-ban említi, hogy e magyar királyság alapitói e tájról vették eredetűket s az itt Madjáíban látott szép faragványok és szobormüvek igen nagy és virágzó városra engednek következtetni. Rizzi Zanzoninak 1774-ben Párisban megjelent térképébe Madjar városa helyére ez van bejegyezve : „vilié détruite de Madjars d’on les Hon- grois sont sortis“ (a mabjarok lerombolt városa, a honnét a magyarok jöttek.) Büssing „Dissertatió de originz Ungroum!“ czimü müvében azt vitatja, hogy ez egykor virágzó várost tulajdonképen a perzsák alapították és építették, de a magyarok saját nevük után nevezték el, midőn azt és annak környékét elfoglalták. Pallas hirneves orosz utazó még 1780-ban 32 épületnek romjait számította össze s nagy munkájában rajzban is adja azokat. Közöl innét ezenkívül még 6 nagy, torony alakú épületromok, mely Mausoleumok voltak. Klaproth „Reise in den Kaukázus und nach Georgien“ czimü munkájában említi, hogy 1807-ben még ő látott sokat Madjar romjaiból. A mi magyar Besse Jánosunk 1829-ben és 1830-ban járt itt .és „Voyage én Crimée et an Cau- sase“ czimü müvében említi, hogy ő már csak az üregeket látta, a honnét az egykori hires romokat kiásták és elhordták. Ma már csak két, egymáshoz közel fekvő község van, az egyik Ulu-madjar (Nagy-Magyar), a másik Kücsük-Magyar (Kis-Magyar) nevű. (25 verstnyire vannak egymástól.) Ez utóbbi elhagyatott, csak kipusztult szőlők s néhány kunyhóból áll. Ulu-Madjart (Nagy-Magyar) körülbelül 2000 örmény lakja. Ezek azonban csak a mostani szájadban telepíttettek ide Perzsiáknak Karabag nevű örmény kerületéből. Megtekintettük a községházán eredeti telepitési okmányokat, melyben az orosz kormány minden beköltözött- nek 15 desetyin (nagy hold) földet át tulajdonjogba. Ez örmények, hogy fenntartsák emlékét azon helynek, a honnét ide költöztek, a várost Madjar helyett iü- kább Karaboglinak nevezik. Az oroszok újabban egy TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (29. sz.) 1896. július 17. nagy kalugyer zárdát építettek ide s ezzel „Gorod Sojetavo Chresta“ vagyis Sz.-kereszt városa nevet adtak a helynek. így tehét egy-két generatio után elvész még a „madjar“ név is. Egykori nagyságát már csak az a száz meg száz, sok esetben óriási kurgán (földből hányt nagy sirhalom) jelzi, melyek Madjarnak messze környékét borítják. Madjar már a Kaukázuson kívül esik s az Astrachani kormányzósághoz tartozik, sőt ide már nem hoztunk magunkkal a Kaukázusi kormányzóságból hivatalosan kirendelt vezetőt. S úgyszólván incog- nitó jelentünk meg Madjárban. Biztosan hittem tehát, hogy itt legalább felbonthatok néhány sirhalmot s hátha épen ősmagyar sírra esik választásom. Sajnos azonban még itt, a hol legfőbb vágyamat képezte volna az ásatás, még itt is keserüön csalódtam. Megérkezésünk utáni reggel a város nacsalnikja említette, hogy tegnap késő éjjeli megérkezésünk nem is okozott oly nagy meglepetést, mert az astrachani kormányzóságtól vett utasítás szerint már egy-két nap óta várták érkezésünket és az ásatási tilalom is benne volt a rendeletben. Az ősi romokból a házak épületanyaga közt I mégis találtam sok téglát. Ezek azonban mind a régi perzsa és arab építkezésnek typikus téglái. Feltűnő keskenyek s egyik, az épület külső felén alkalmazott Egyik gazdag örménynek nagy kiterjedésű kertjében, tehát magánterületen, mégis megkisórlettem az örmény beleegyezéséves egy fél napig 7 munkással suttyomban ásatni. Itt azonban e kissé emelkedett helyeken csak leszakadt ősi putri lakásokat találtam, jellemző régi arabcserepekkel. De magyar vonatkozású dolog semmi! Miután régészeti eredményről le kellett mondanom, a még rendelkezésemre állott időmet fényképezéssel töltöttem. Szerettem volna e kegyeleti helynek minden zugát képben megörökíteni, szerettem volna még lakosait is megölelni, mert hisz azt a földet művelik, mely az ősmagyarokat táplálta! De e szegények nem értették volna meg lelkesedésemet, mert talán egy-kettőnek kivételével a magyar nemzetnek még hírét sem hallották, a „madjar“ szót csak községük nevéről ismerik s igy nem tudják, hogy kiknek nyoma szentelte meg ezt a földet, melyből egy maroknyi port kegyelettel csomagoltam el s hoztam magammal az innént szedett virágokkal. Utazásaim között földdel csak két Ízben terheltem podgyászomat. Első alkalommal a szent földről, Jeruzsálemből hoztam egy-két rögöt magammal. E megható szokást általánosan követik az oda zarándokolt zsidók és a keresztények és pedig koporsójuk párnája számára, hogy a szent földön alhassák hosszú álmukat, melyet a Patriarchák, Próféták s a Megváltó szentelt meg lábnyomaival. — De itt az őshazában is pogány volna az, ki csókjával ne illetné e földet s ereklye gyanánt ne hozna abból magával. A millennáris kiállításon emléktárgyakat árulnak, melyek mindegyikében pusztaszeri föld van. Mi az őshaza Pusztaszerének földjét hoztuk emlékbe. De engedjék meg most, hogy e legkedvesebb emlékű helyen fejezzem be utivázlatomat, melylyel nemzetünk ezer év előtti hosszú vándorlásának egy parányi részletére vezettem el önöket. Igen tisztelt diszgyülés! Az égboltozat csillagsátorán nagy örömmel gyönyörködünk a tűzkévével ékes üstökös szemléletén, de még nagyobb öröme a csillagásznak, ha e fényes üstököst már azon időtől fogva kiséri figyelemmel, midőn csak műszereinek segélyével vette észre annak magját. Nem volna is méltó a „csillagász“ névre az, kit az üstökösnek csak erősre fejlett fénysugarai érdekelnek; de nem volna nemzetének nevére sem méltó az, kinek lelkét és figyelmét ne kötné le nemzetének ezeréves dicsfényétől környezett csillaga, annak legelső felcsillámlásától fogva, „yi Ezt tették önök most, midőn érdeklődésükkel szives figyelmükkel elkísértek azon áldott ösvényekhez, a melyen nemzetünk vándorolva eljutott ez édes haza területére, hol most egy ezeréves nemzeti oltáron a jövőbe vetett hittel áldozunk, s fogadják e fi- gyelmökért legjobb köszönetemet. . A felolvasó tudós régésznek a közönség többszörös éljenzéssel és meg-meg ujuló tapsviharral mondott köszönetét. Majd Bodnár István, kedvesszavu poétánk, szavalta el alkalmi ódáját, melyet lapunk tárczájában talál a szives olvasó. A költő utolsó szavait követő lelkes éljenzések lecsillapultával, dr. Szigeth Gábor köszönetét mondva a szives megjelenésért, a díszközgyűlést berekesztette. Még végül P é c h y József tolnai prépost-plébános indítványozta, hogy az elmondott beszédeket és az alkalmi ódát nyomassák ki és oszszák szét a tagok között. Délután 1 órakor társas ebédet tartottak a kaszinóban, melyen az emelkedett hangulatot és hazafias felbuzdulást az elhangzott szép beszédek csak fokozták. Az első tósztot dr. S z i g e t h Gábor mondotta a legalkotmányosabb királyra és családjára. T o 11 h Ödön a távollevő Fö r dős Vilmos elnököt, Schweiz Antal dr., a bonyhádi polg. kaszinó kiküldötte, a szegzárdi kaszinó tagjait, Török Béla a hölgyeket, Spányi Antal az öreg honvédeket s Perczel Móricz volt 1848—49-es vitéz magyar tábornokot éltette, ki már 1843-ban tagja volt a szegzárdi kaszinónak. Beszédeket tartottak még: Simontsits Elemér, Borzsák Endre, Biróy Béla, Dömötör László, dr. Pá pé Dénes és Schneider János. —th.
