Tolnamegyei Közlöny, 1896 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1896-06-28 / 26. szám
2 múlva szabadulnak föl a hitközségi terhek viselése alól: a legtöbb decsi katholikus aligha vissza nem fogja szívni azt a sem társadalmi állásához, sem értelmi képzettségéhez nem illő „szabad-gondolkozó“ (Freidenker!) nyilatkozatát! vagy ha makacsul megmarad is filozóffá felcsagni. akaródzó szándéka mellett: az a hatodik év, mire t. i. egyházával szemben tehermentessé lenne, a milyen nomád életűek többnyire, már nehezen Decsen, hanem valahol Dunán, Tiszán, Dráván vagy épen a nagy operenczi-án is túl találná már a „jámbor“-t ... A decsi katholikusság körül fennálló, sajátosan mostoha viszonyoknál fogva, melyeket alulírott e b. lapokban már többszörösen ecsetelt, elmúlnak hónapok, só't félévek, hogy a várdombi papnak nem nyilik alkalma decsi hívei zömével érintkeznie s bárminő érdekben vagy érdemben eszökhöz és szivökhöz férnie. A község igen értelmes, józan és becsületes indulatu jegyzője és állami anyakönyvvezetője— meg vagyok róla győződve — szintén törekszik ugyan a decsieket az iránt kapaczitálni, hogy a polgári házasság az egyházi adózásokat miben sem alterálja; csak- hogy vajmi nehéz a föld népét ilyes dolgokban szép szerével kapaczitálni! Azért én kedves várdombi utód-barátomnak és az igen tisztelt járási főszolgabírónak nem ajánlhatnék az ott jelentkező vallás-erkölcsi nyavalya kiirtására jobb és gyökeresb medikamentu- mot, mint a stóla-illetményeknek következetes bekövetelését, s illetve szigorú végrehajtását. »No ha ennyire vagyunk — fogják akkor mondani azok a bizonyos „jó katholikus“ bús magyarok — úgy az a pap, meg a mester csak hadd szolgálja is hát meg a bérét« . . . Egyebekben áldás, békesség és lelki vigasság az én decsi volt híveimmel! Pártos Zsigmond, mözsi plébános. Sirkö leleplezés. A szegzárdi izr. sirkertben megható és lélekemelő szép gyászünnepély folyt le f. hó 21-én, melyet a város izr. ifjúsága a múlt évben elhunyt Deutsch I Sámuel tanitónak volt tanítványai között rendezett gyűjtés összegéből felállított díszes márvány emlékkő leleplezése alkalmából rendezett. Miután a templomi kar Linhardt Ignácz kántor vezetése alatt szép gyászdalt énekelt, Leopold Gusztáv lépett a sir elé és következő magas szárnyalásu remek beszéddel méltatta néhai tanítójának érdemeit: Meghatott szívvel állunk e helyen, hol volt tanítónk porai nyugosznak. De a meghatottság érzésébe belevegyül lelkünk felemelő öntudata, hogy hálánkat ily alakban is lerójjuk az iránt, a ki életét nekünk szentelte. íme, a mai naptól fogva emlékkő fogja hirdetni késő nemzedékeknek is, hogy Deutsch Sámuel e helyen aluszsza örök álmát és hogy hálás tanítványai voltak azok, kik siiját ily módon megjelelték. Emlékezzünk reá e pillanatban! Emlékezzünk reá, a midőn még naponként ott járt közöttünk törődött, beteg testével és ellátott bennünket oktatásokkal, bölcs tanácsokkal az élet számára. Akkor gyermekészszel, még nem voltunk képesek méltányolni az ő nagy munkáját. De most, hogy kifejlett, öntudatos értelemmel nézzük a világot, midőn önkéntelenül is kutatjuk azokat az elemeket, melyekből idők folyamán az egyéniségünk képződik, gondolatban visszaszállunk a múlt homályos világába és ott látjuk az ő nemes alakját, mely annyit tett a mi javunkért. Most látjuk csak, mennyit fáradoztál, hogy fejleszd bennünk a jót és elnyomd a rosszat; hogy megmutasd nekünk azt az utat, a melyen haladva mindig eleget teszünk emberi kötelességeinknek. Az az ut, a melyet Te mutattál nekünk, az igazság útja volt. * A nemesebb érzésű embereknek életösztönük keresni az Igazságot, a melyet teljesen talán sohasem fogunk elérni, de a melyhez minden nap közelebb jutunk. Nemes jellem volt ő is és igy mindenben az igazságot kereste, mindenkor az igazságot hirdette. A sors nem helyezte őt nagy dolgok élére; nagy események nem fűződnek nevéhez, de azon a helyen, a hova őt a körülmények juttatták: szerény, de súlyos feladatokkal járó állásában megtett mindent, a mit csak megtehetett. Nem könnyű, gondtalan élet volt az övé, hanem súlyos, keserves küzdelmekkel járó. Hiszen már hivatásánál fogva le kellett mondania a nagy világ zajos örömeiről, hogy visszavonulva esöndben éljen az önzetlenségnek. Ha a tanító hivatása már önmagában is tiszteletreméltó, mennyivel inkább az még akkor, ha úgy fogják fel e hivatást, miként ő fogta fel. Másokért élni, ez volt élet czélja. Idejét, munkabírását, egészségét, mindenét hivatásának áldozta fel. Fogyott már benne az életerő, de ő nem csüggedt el. Olyai volt, mint egy magános, kiemelkedő tölgy az erdőben, mely szilárdan áll a maga helyén, mig körülötte, védelme alatt növekednek a fiatal csemeték. A tölgy kidől, de a csemeték megnőnek, fákká lesznek és a kopár talajon erdő támad, mely életerejét, szépségét, dús lombozatát a tölgy védelmének köszöni. Deutsch Sámuel elköltözött az .élők sorából, de az a nemzedék, mely körülötte nőtt fel, mélyen szivébe véste az ő tanításait. A nagy természetben nem vész el semmi. A mi az egyén életében becses volt, az nem enyészik el a mindenségben, csupán átalakul és uj világot alkot. 0 sem fáradozott hiába: mi bennünk él a szelleme, a mi eszméinkben és törekvéseinkben, a mi érzéseinkben és gondolatainkban, a mi egész lényünkben. Itt, e szent helyen, Isten szabad ege alatt megTOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (26. sz.) fogadjuk, hogy hivek leszünk a Te szellemedhez: 1 munka, a kötelességtudás, az önzetlenség szelleméhez • megfogadjuk, hogy mindig az igazság utján fogunk járni | hogy hazánkat, vallásunkat, embertársainkat úgy fogjuk szeretni, miként azt Te hirdetőd nekünk és valamint ez alkalommal egyesültünk, hogy hálánkat lerójjuk irántad, úgy a jövőben is egyesíteni fog bennünket a Te emléked iránti tisztelet, a Te szellemed iránti kegyelet. # És most társaim nevében is átadom e sirkövet a szegzárdi izr. „Szent-Egylet“-nek. azon kéréssel, vegye azt gondozás alá és Őrizze meg azzal a szeretettel, azzal az igaz kegyelettel, melylyel mi ide felállítottuk. A szónoki hévvel elmondott beszédet a jelenvoltak nagy meghatottsággal hallgatták, a mely még fokozódott, a .midőn Kron Sámuel, a Szt.-Egylet elnöke és dr. 'Ungar Simon rabbi felszólalása után az elhunytnak fia, Deutsch Gyula járult a sir elé, hogy az alább kivonatosan közölt beszédben köszönetét mondjon azoknak, kik atyja emlékének megörökítésén fáradoztak. Szép szavakkal méltattátok — úgymond — az elhunytnak érdemeit és nemes lelketekhez méltó kegyelettel zarándokoltatok ide sírjához megemlékezve mindnyáj otok által kedvelt derék egyéniségéről, a jó tanítóról, lankadatlan munkásságáról s annak bennetek, oh ifjak bennetek élő, nemes tetteiteket eredményező gyümölcseiről. Hálás talajba veté a jó magot és akkoron még gyermeki lelketek már szülőitektől öröklött fogékonysággal a szép és jó iránt, megszivlelé tanításait. E sírkővel, mely a szeretet és nemes érzületnek maradandó jelképe leend önmagatoknak állítottatok emléket, méltó megörökítéséül azon önzetlen jótéteménynek, melyet annak felállításával elkövettetek. Legnagyobb jótétemény az, melyet halottal követünk el, mivel az önzés gyanújának még csak árnya sem férhet hozzá; hisz viszontszolgálatra, viszonzásra nem számíthatunk. Úgy magam, mint egész családunk nevében köszönetét mondok a rendezőbizottságnak buzgó fáradozásáért, köszönetét mindazoknak, kik adományaikkal, jó szóval, tettel, vagy bármiként járultak ez emlék létesítéséhez; Isten áldását kérjük reátok! A jó tanító a kiről ma megemlékezétek nekünk feledhetetlen, drága atyánk volt, kinek vesztét siratni, gyászolnai fogjuk sziveinkben éltünk végéig; azonban bárminő nagy is fájdalmunk enyhülnie kell, midőn látjuk, hogy annak emléke, ki nekünk oly jó és gondos nevelőnk volt, mint másoknak is tanító atyja, mily osztatlan kegyelettel ünnepeltetik többi gyermekei, tanítványai részéről is és boldogan tapasztaljuk, hogy ő él! él emlékében, él tanítványaiban s a menyekben lakozó lelke megelégedéssel pillanthat vissza földi pályafutására, úgy élt, mint élnie kellett, hogy méltó lehessen azokhoz, a kik között élt, mert a mint a nagy német költő mondja: „Wer den Besten seiner Zeit genug gethan, der hat gelebt für alle Zeiten.“ Mélyen meghatott szóval állunk feledhetetlen halottunk sirja előtt csendes nyugodalmáért imádkozva 1896. junius 28. — Húsz éves leszek a nyáron, — válaszol monoton hangon az elnök kérdésére. — Hát a kik itt állanak a szülei ? — Majláth a mostoha apám, de ez a jó asszony meg az édes anyám. — Sokat volt távol a szüleitől | — Két éves koromban elszakadtam a mostoha apámtól, meg az édes anyámtól, elvitte őket a törvény I csak tavaly kerültek haza Békésre. — Mondja meg nekem Treba György ott volt maga is akkor, mikor az édes anyja, meg az apja most a télen rabolni járogattak? — Sokszor ott voltam én is, beösmerem a bűnömet. Mintha kígyó csípte volna meg az összetöpörő dött, összeroskadt öreg asszonyt, felugrik a vádlottak padjáról, őrült sikolylyal védőleg veti magát a fia elébe: — Nem igaz, hazudik, sehol sem volt, minket akar könnyíteni, az én fiam sohasem lopott, ha talán lett volna is valahol, én vagyok a bűnös, én parancsoltam rá a rosszat, én az édes anyja. A lomha gyerek bambán bámul az anyára s aztán mintegy súgva felel az elnöknek. — Igen én is voltam a lopásoknál. Kihirdetik az ítéletet Majláth meg a felesége is újra visszamennek a fegyházba oly hosszú évekre, hogy talán már csak a koporsóba hozzák ki őket. Csendesen, nyugodtan néznek maguk elé. Hanem mikor az elnök kihirdeti, hogy a fiú is el van ítélve, akkor az asszony, a ki bűnben töltötte lelkét, ki évtizedekig a fegyház lakója volt, összekulcsolja össze- csapzott kóczos fején kiaszott kezeit, ledől a vádlottak padjára s úgy zokog: ■ r — En édes fiam, én édes kis fiam! jfc $ A párbaj! Szőke lány áll meg a birák .előtt, az ablakon betörő arany sugár végig tánczol hullámos haján, kezeivel idegesen simítja homlokát, mint ha kusza gondolatait akarná rendbe hozni. — No ne félj leányom, te nem vagy bűnös, felelj őszintén. Újra végig simítja homlokát s aztán fuldokló hangon válaszol. Úgy volt, sötét éjszaka volt s nálam vacsorázott a szeretőm, a ki most itt ül, Sipos János csabai legény, aztán eljött Gajdács fiú is, együtt voltunk éjfélig. — Hát Gajdács is a szeretője volt magának? A leány halvány arczát megfestő a szégyen pírja s félve rebegi: — Nem, nem csak mostanában ő is járogatott hozzám. — No és aztán éjfélben mi történt? — Éjfélben aztán elment Gajdács s nemsokára kopognak az ablakon, hívja ki a Sípost. A Sipos kiment. Én úgy féltem, olyan sötét éjszaka volt. Egyszer egy nagy kiáltást hallottam. Kifutottam. Ott feküdt meghalva Gajdács. — Sipos János hallja a vádat ? Álljon elő, nézzen a szeretője szemébe. A magas sugár fiú odalép, bágyadtan emeli fel szemeit. — Igen úgy történt. Aztán, miért kellett meghalnia hiszen maguk nem ösmerték egymást csak az utóbbi időben találkoztak a Maránál. A vádlott csöndes reszkető hangon felel. Nem tudom, miért kellett meghalnia, hiszen nem ösmertük egymást, nála is bot volt, most találkoztunk éjfélben a szeretőmnél, talán ő tudja, én nem tudom, nem tudom. Kedves szerkesztőm! A világ uralomra jogosult a szív meg az agy, de az agy mindig csak trónkövetelő marad. Dr. Frankó László.
