Tolnamegyei Közlöny, 1896 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1896-05-31 / 22. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (22. sz.) 1896. május 31. oly ragyogó májusi nap szép emlékének akarok néhány szóban hangot adni e lap terén is, épp úgy, mint ahogy a hála — érzet szent oltárát |— örök lángolásra! — felállítottam ama napon (Máj. 23.) soha nem feledő, mindig szerető szivem legközepén! Május 23-án voltam 25 éves házas, — egyszersmind (igy mondám baráti körökben) ezt a na- i pót tartom s szentelem meg úgy is, mint 25 éves papi jubileumom napját, noha — a közszokásnak hódolva, mely természetesen, a kápláni éveket is számítja — a lelkészi 25 éves jubileumot már 3 évvel előbb megülhettem volna. De, mint megválasztott, rendes lelkész is (Gyöngyösön és Szegzárdon) már 25 éves vagyok. A mondott nap estéjén — egészen váratlanul — tisztelgett ablakom alatt a szegzárdi hírneves dalárda, (melynek én érdemtelenül tiszteletbeli elnöke vagyok), Boda Vilmos orsz. képviselő, dalárdái elnök, Tóth Károly főmérnök, dalárdái alelnök és Eher Márton karnagy vezetése mellett. A szép szabatossággal, szokott routinnal és nagy lelkesedéssel, tehát tökéletes sikerrel előadott szerenáde — müdarabok magasztos öröm — élvezete úgy esett szivenlre, mint ezüst har- matcsepp a hajnal büsében megifjult nyíló virág illatos kelyhébe! . . . Ezer bála és köszönet a nagyon kellemes meglepetésért, ez édesen — magasztos szent örömért a m. t. dicsőséges dalárdának és annak bölcs és lelkes vezetőinek! . . . A szegzárdi dalárda után nyomban jött és tisztelgett a helybeli református énekkar, ez a derék, fiatal, — és már is oly izmos, oly életképes, kitünően éneklő, rövid idő alatt az elismerésnek annyi babér-koszorúját nyert és méltán kiérdemelt kulturegylet (mert valóban nagy missziót teljesít! .............) jö tt — mondom — a fiatal, de erős vezető, Rácz Gyula ev. ref. kéntor-tanitó kalauzolása mellett. Nem képes gyarló toliam biven leírni azt az örömteljes és megható pillanatot, mikor kedves feleségem Rácz Gyula szépen átgondolt és nagy lelkesedéssel, igazi pünkösdi tűzzel elmondott nagyszabású üdvözlő szónoklata után át vette s öröm-könnyeinek legdrágább harmatával megszentelte azt a remek virág-csokrot, azt az ezüstmenyegzői kedves ajándékot, melyet az én szeretett dalárdám nyújtott át — bü ragaszkodása jeléül — velem együtt jubiláló kedves feleségemnek. A remek csokor (özv. Doórné müve!) díszes nemzetiszinü kettős bosszú szalagján e szavak állanak: — »A 25 éves frigy őrző angyalának, tisztelete jeléül a szegzárdi ref. énekkar.« Feleségem meghatva mondott pár forró köszönő szava után, ugyancsak a reform, énekkar nevében átadta Rácz Gyula kántor-tanitó ur nekem is a nagy meglepetést szülő, szép és előttem oly drága jubiláris ajándékot, egy nemzetiszinü szalag-csokron függő értékes, csillag alakú arany-érmet (Franek János zseniális ékszerészünk pompás müve! . . .) melynek közepén egy toll, egy lant és egy biblia áll, művészi csoportosítással, = s melynek körirata: »A toll 25 éves nemes képviselőjének, s a lant szeretett barátjának, tisztelete jeléül a szegzárdi ref. énekkar.« Már nem tudom, hogy az ezt meleg szavak mellett átnyújtott Rácz Gyula urnák és az általa vezetett kedves énekkaromnak mily szavakkal köszöntem meg a kedves megtepetést, az édes öröm- nyujtást, a szép ajándékot; — de azt tudom, hogy nem a divat árjától sodortatva, hanem az igaz bála szent tüzétől hevitvo, kedves kötelességem — itt a nyilvánosság terén is — őszintén, szivemből megköszönni, — és pedig a magam és kedves feleségem nevében — ezt a bennünket kitüntető gyengéd figyelmet, jóakaratot, szép ajándékokat, mik az átvételkor drága ereklyékké váltak előttünk, elannyira, hogy az a hervadhatatlan mü-virágcsokor nem fogja veszteni díszét az évek haladtával, — arra a csillogó arany éremre soha nem lehel homályt a vénülő idő, mert mindkettőn örökre rajta ragyog hálás kegyeletünk igaz gyémánt gyöngye, szemünk öröm — könnye s tündöklő fénysugár — özönt hint reájuk koronkint szép napja a boldog emlékezetnek! . . . Fogadja még egyszer úgy a két igen tisztelt dal egylet és azok lelkes vezetői, mint nagy számmal gratulált egyes jó barátaink, mélyen-hálás, szívből fakadó, forró köszönetünket, csekély viszonzásául nagy jóságuknak ! . . . Szegzárd, 1896. Május hó 28. Borzsák Endre reform, pap és neje Boda Sarolta. Ezredéves ünnepélyek. Bölcske, 1896. május 10. Ha az ezredéves ünnepély lefolyásának közzétételében utolsók volnánk is, siker és lelkesedés tekintetében önkérkedés nélkül elmondhatjuk, hogy Tolnamegye községei között méltán foglalhatjuk el az elsők helyét. Legtöbb érdeme van természetesen ebben az ünnepélyt rendező elnöknek, Nagy László földbirtokosnak, kinek- prestigeje alatt lehetett csak oly teljes a siker. Május 9-én tartották meg a rom. kath., ref. és izr. iskolák, a tanítói kar által legnagyobb buzgalommal előkészített iskolai ünnepélyeket. Este 8 órakor mozsár lövések jelezték a nagy ünnep kezdetét, a gyülekezést a községházához, honnan a fáklyák hosszú sora között indult meg a legimpozánsabb menet a fényesen kivilágított utczákon keresztül; hazafias dalokat énekelve, mire buzdító refrainek voltak a legtöbb házból visszhangzó pisztolylövések. Május lU-én a kora reggel szokatlan időben zugó összes harangok szent áhítatra ragadtak bennünket, ünnepi ruhában láttunk a legkisebb gyermektől a legvénebbig kivétel nélkül mindenkit. 8 órakor a községi képviselő testületnek diszgyülése volt, hol a diszmagyarban megjelent Kurcz Béla jegyző üdvözölve a megjelenteket, kifejtette a törvény hozzájárulásával megtartandó ünnepnap jelentőségét, s ennek jegyzőkönyvbe igta- tását kérte. Ezen idő alatt a Szt.-János téren csoportosult a lakosság, mely a tanítói kar vezetése mellett énekelt „Szózattal“ fogadta az érkező .elöljáróságot ; utána Hanzély János földbirtokos tartott hazafias lelkes gyújtó beszédet; majd Borbély Ferencz tanító szavalta el szépen az „Ezer év“ czimü költeményt és Tigyi Sándor — Petőfi „A magyarok Istene“ czimü költeményét; végül a „Hymnus“ elének - lése után a templomokba vonultunk, hol Dömötör Lajos ref. lelkész tartott magas lendületű szónoklatot és Fuchs Vilmos rom. kath. káplán szép alkalmi szent egyházi beszédet. Délután 1 órakor csinosan feldíszített szekereken szállították ki a bort a község erdejébe; 2 órakor gyülekezés a piacztéren és kivonulás. Hanzély János délczeg lovon, festői sárga diszmagyarban vezette a nagyszámú bandérium lovas- sait; atána özv. Nagy Lajosné, özv. Hanzély Ferenczné, Hettfleisch Henrikné úrnők; Nagy István és László, Dömötör Lajos, Decsy Béla, Kovács János urak diszhintókon és a feldíszített kocsik hosszú sora. Ezeket zeneszó mellett követte 60 fehér ruhás, ko- ‘ szőrűt vivő leány, utánok zászló erdőt képeztek a különféle egyletek csoportjai; ott volt a község minden lakosa. A község erdejébe megérkezve, a legváltozatosabb mulatságok s versenyek oly lélekemelő népünnepélyé emelték a hangulatot, hogy bármely nagy városnak díszére vált volna. Volt fenyőmászás, zsák- futás, szamárfuttatás, lepényevés, tánczverseny stb. „et fecerunt magnum áldomás“ folyt a bor miként a mellettünk hömpölygő Duna és a mi fő — ingyen! Természetesen ez is legnagyobb részt Nagy István és László urak kegyelméből. Mulatott itt mindenki, a ki csak jelen volt, mig 7 órakor este a legnagyobb rendben oszlottunk haza felé, hogy folytatása következzék a katholikus körben, a 48-as körben, az olvasó egyletben bankett, melynek vendégei Szentiványi Miklós főszolgabiró és dr. Vargha József ügyvéd urak Paksról s itt Kovács János esperes-plébános szellemes pohárköszöntői fűszerezték a jókedet, majd tánczra kerekedik a fiatalság és a hajnali órákban is hallatszik még a harsány hang: „Hogy\volt!“ „Újra)“ „Éljen szép Hazánk, az ezeréves Magyarország! Éljen ! ! Kritikus. Puszta-Apáthi, 1896. máj. 10. A puszta-apáthii iskola is megtartotta e hó 10-én Magyarország ezer éves fennállásának öröm-ünnepét, még pedig oly lelkesült hangulatban, mely ritkítja párját, de hogy is ne lett volna lelkesülve a nép és a gyermek-sereg ott, hol az ünnepélyt a gyermek barát az általánosan ösmert öreg Garay bácsi mint iskolaszéki elnök rendezte. Az ünnepély reggeli 4 órakor harangozás volt. 9 órakor a gyermekek az iskolában jöttek össze és ott tanítójuk élén várták az ünnepély megnyitását. Pont 10 órakor az elnök megnyitotta az ünnepélyt, azután üdvözölte az egybegyűlteket. A gyermekekhez szólva, elmondá az ünnepély magasztosságát s azt, hogy Magyarország ma már 1000 éve fenn áll, sok viszontagságon ment keresztül, de Isten azt fenntartotta. Isten iránti kötelesség tehát az,-iiogyi.ti’^A- , lát adjunk. Először is elmegyünk Isten házáb?; nálát adni Istenünknek, hogy hazánkat ezer éven át feí*' tartotta, tehát induljunk oda. A felvirágozott előtt négy minisztrans térdepelt. Megszólamlc orgona és az ének. Az énekek elhangzása után a templomtérre térve, előállott Rizner Sándor tanuló és elszavalta „Ezer év“ czimü költeményt Inczédy Lászlótól. Deli Róza | „Magyar szabadságharczot“ Sret- vizer Lajostól. Balog Juli: „Magyarországot“. Tóth Bábi „Árpád“ és a honfoglalást. Gazdag Lajos „Előre“ Tóth Kálmántól. Rizner Sáudor, Deli Róza, Gazdag Lajos: „Tatárjárást“- Vida Józseftől. Rizner Lajos záróbeszéd Srétvizer Lajostól. Rizner Anna, Tóth Róza: „Majális“ Hozkay Bélától. A gyermekek oly szépen, oly érthetően, szabatosan szavaltak, hogy öröm volt őket hallgatni. Az érdem kié lehet másé mint Nagy Lajos tanítóé, akinek szerencsét kívánhatunk fáradozásaiért. A záróbeszéd után pedig valamennyien 13 zászló alatt elindultak az úgy nevezett Czukor hegyre. Oda érve az elnök hazafias beszédet tartott, mit a jelenlevők többször megéljeneztek. bizarr gombolyagban, a szemhatár végpontján egy be- hunytszemü csillag törött fénye világolt. Az erdő teli tüdővel lehelte ki magából, illatát, mely reszketve úszott az éther tömör párázatában. ők ketten együtt sétáltak a nyirkosodni kezdő fü között. Kálmánnak jázminvirág volt a gomblyukába tűzve, ő pedig egy kuszáit akáczfürtött tépegetett. Sokáig nem beszéltek csak mentek előre, a lombsátoros erdő felé sejtelmes boldogságban. Egyszerre Kálmán szólalt meg: — Holnap azután elválunk! Csend. Nem mert rá válaseolni, vagy talán nem is akart. Mit is mondjon egy húsz éves gyermekleány egy huszonkétéves ifjúnak, kinek az első alapvizsgáján s melegen érző szivén kívül egyebe sincs | Már az erdő alatt voltak. Az akáczvirágból nem maradt Etta kezében a rojtos kocsánnál egyéb. Azt is földre dobta. \ S Miért vetette meg a virágot? — kérdezte Kálmán. — Nem szeretem a virágot. — Pedig azelőtt rajongott érte. — Csak úgy hittem. Nem volt igaz. Ismét hallgattak. Az est lomhán eresztette alá nehéz fátyolát. Az ég apró lámpásai úgy ragyogtak, mint a kicsiszolt ezüstgomb, csak néha hunytak el, mikor a fantasztikusan hömpölygő bárányfellegek egymásra borulva eléjük tolakodtak. Az erdészlak előtt nagy eperfa terpeszkedett. — Sokáig nem jön vissza 1 kérdezte Etta, mikor a kecskelábu falóczára telepedtek. — Sokáig. — Ugy-e nem felejt el? Kálmán nagy ákom- bákomokat kapart a homokba, miközben zavartan bámult egy páfrányon futó fénybogarat. De ugy-e vissza jön értem ? hiszen azt ígérte azon a káprázatos estén, mikor először találkoztunk. — A torna bálon. — Igen, mikor azt az utálatos Barna Mukit kikosaraztam, a ki úgy tánczolja a csárdást, mintha szorítaná a czipője. Akkor maga jött oda Kálmán. A városi aljegyző mutatta be. Én istenem, de furcsa arczot vágott maga. De én azért komoly maradtam. Kettőt fordultunk a teremben. A czigány a Juristenbeli-walzert játszotta. Ki nem állhatom azt a keringőt s akkor mégis. A szuppé után pedig örökösen csak azt akartam hallani. Maga öt forintot adott a czigánynak, én figyel- meztettettem, hogy ez pazarlás, maga kérdőleg nézett a szemembe s aztán megragadta a kezemet s összevissza csókolta. — Mielőtt megakadályozhatta volna, maga édes, maga drága! így, igy, igy! Azzal ajkához szorította Etta kezét úgy, hogy az felszí szent belé, Etta ijedten ugrott fel: — Kálmán! Az ifjú meghökkent. Reszketett önmagától, attól, a mit tett, félve kérdezte. — Csak nem haragszik ? Bocsásson meg. Ostobaság volt, a mit tettem. Etta nem felelt. Úgy indultak útnak neki a hallgatag rétnek, melynek alsó során ott fehérlett a szülői ház. Nem is vették észre, hogy az ég kárpitján ónszürke fellegek rajzanak, melyekből időnként egy-egy súlyos kövér csepp hullott alá. Közelgett a nehézverésü nyári zápor. A csillagtábor az átláthatlan párázat nyirkos palástjába burkolódzott s a vén fák koronáját piszkot kavaró fertelmes szél sodrottá végig, a távol sötétjében a villámok meg-meg lobbanó tüzszalagjai őrült hajszával kergették egymást s reá megmozdult az ég haragjának dübörgő kórusa. Az eső kezdetben csak fenyegetőzni látszott, majd midőn a szél neki eresztette százhangu sípját, a szoborszerüleg kidomborodó fellegcsoport kibocsájtotta magából százágu vizostorát, csak úgy zuhogott. Etta felfogta fehér batiszt ruháját, hogy össze ne csapja azt a porhanyó föld sara, Kálmán nyomában járt. Mire hazaértek, csatakosak voltak, vizesek voltak mind a ketten. A kapunál Kálmán megfogta Etta kezét. Az felé se nézett. — Etta haragszik? Mondja! Sokáig csend volt. A leány szégyenlősen fordította félre a fejét, majd egyszerre odakapott Kálmán kabátjához, letépte arról azt a szegény összecsapzott jázminvirágot s megcsókolta azt.
