Tolnamegyei Közlöny, 1896 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1896-04-26 / 17. szám
o TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (17, sz.) hogy ők Szegzárdon gimnáziumot állíthassanak. Akkor az aláírások megsemmisítettek s a ki adományját már befizette, annak az visszaadatott. Az uj — sikerre vezetett mozgalom, állami főgymnázium felállítása czéljából 1892-ben indult meg s a kitől ma az aláirt összeg követeltetik, az kivétel nélkül erre irt alá. Az államilag segélyezett főgymnázium eszméje pedig tudtommal soha sem jutott el a komoly megfontolás stádiumáig, mert arról csak akkor lehetett volna beszélni, ha az állammal folytatott, tárgyalások sikerre nem vezetnek. Nincs israzuk azoknak sem, kik érzé- kény kultur adó kivetésével iparkodnak lázadó lelkiismeretüket megnyugtatni, mert az a kulturadó 1%-ék vagy is száz adó forint után 1 frt. Hát én megvallom, hogy minden adónemet terhesnek tartok ebben az országban, csak ezt az eg-vet nem, mert cse- kély volta mellett hazafias ügyet szolgál. De valóban csodálatos leleményességgel talál sok aláíró okot arra, hogy az akkor kétséges, de most már nyélbe ütött, gyrnná- ziumi ügytől az Ígért anyagi támogatást megvonja. Van aki azt mondja: én aláírtam a gimnáziom czéljaira 100 irtot, de minthogy a gimnázium három hónappal és tizenöt má- sodperczczel később jött létre, mind ígérve volt, nem fizetek. Ismét másik igy nyilatkozik : nekem volt egy igen fontos ügyem, mely nem részesült kellő támogatásban: nem fizetek! Végre megbocsásson az én kedves baráö O tóm, kinek hozzám intézett sorai e fejtegetésekre alkalmat szolgáltattak, ha egész nyíltsággal azt merem állítani, hogy neki sincs igaza, mikor egy éretlen suhancz és egy még éretlenebb professor esetéből kifolyólag az állami középiskolákra kivétel nélkül kárhoztató ítéletet mond. E siralom völgyében mindennek van alja, hiszen még hamisan kártyázó képviselő is akadt, de azért van még böcsületes képviselő is fölös számban, Lehet az államnak sok rossz intézménye, lehet rósz középiskolája is, de hogy a szegzárdiból jó legyen, arról valamennyien vállvetett erővel fognak gondoskodni. Ha most már szabad ez ügyben saját követendő eljárásomat is nyilvánosságra hozni, 1896. április 26. hát kijelen'em, hogy én az általam aláirt 300 frtnyi összeget meg fogom fizetni, mert — s ez magán meggyőződésem — a tisztességgel nem tudnám összeegyeztetni, ha elvá- ialt kötelezettségem alól. mikor az, mire adományomat szántam, létrejött, kibújni megki- sérlenem! Boda Vilmos. MEGYEI IRODALMI CSARNOK. A szép török leány. Irta: BÁRTFAI JÁNOS. (5 Egy májusi hónapban sok előkelő idegen volt a fürdő helyen; látni és hallani akarták minden áron a legenda alakú művésznőt | elhatározták, hogy saját körükből és körükben hangversenyt rendeznek, melyre őt, hogy minden áron megnyerjék, személyesen hiv- ják meg. Erre egy előkelő olasz primadonna, ki szintén fürdőn időzött, vállalkozott. Másnap csakugyan el is ment a hárfa müvész- I nőkhöz. A mint szobájába nyitott, a leány meglepetve kelt föl asztalától, hol kóta papiroson dolgozott valamit s az idegen elé lépett. A primadonna, mikor a szép leányt közelről megpillantotta, felsikoltott, mintha valami hirtelen baj érte volna. A hárfás leány az idegen nő segítségére sietett, átkarolta derekát és az ájuló nő elsápadt arczát figyelte s mikor az szemeit felnyitotta s reá nézett, ijedten kérdé tőle: — Ki ön I Mi történt | — Bocsánat kellemetlenségem miatt, szólt a színésznő, teljesen magához térve. — Én Karlotta olasz énekesnő vagyok. — Mi történt vele 1 szóljon hamar! kérdé türelmetlenül a megijedt leány. — Jelentéktelen dolog. —- De ön falfehér és reszket. — Koppant ideges vagyok minden csekélység miatt. — Miért sikoltótt előbb ? — Csekélység; amint önnek köszöntve meghajoltam, a melltüm keblembe szúrt. Csekélység, ne is időzzünk miatta, annál nagyobb azonban az, a miért ismeretlen létemre lakásába léptem. — Ugyan mi lehet az | — kérdé a leány kedves kíváncsisággal. — Előkelő családok nevében jöttem és kérem önt, mint művésznőt, hogy szerencséltessen bennünket megjelenésével és fellépésével jövő héten tartandó hangversenyen. — Fölötte hizelg a nagy megtiszteltetés, de kevésnek érzem magam arra, hogy nyilvánosság előtt felléphessek. — Ha nem bízik önmagában, győződjék meg | közönség tetszésén s akkor meggyőződhetik önmagá- ról is. Jöjjön el, a közönség óhajtja! — Nem, nem lehet; múltam olyan, hogy ny[j. vánosság elé nem léphetek, én a világnak el vagyok temetve, senki sem ismer, senkit se ismerek | ha kérdeznék, ki vagyok, mit válaszolhatnék? halott, a ki hangversenyre jár. — Mosolyognom kell, hogy ezt ily ajkakról hallom. — Közönyös a világ, ha őszinte; . nék árva, hontalannal |! — szól a leány fájdalmas szemrehányással. Karlotta színésznő megsimogatta a panaszos arczot s aztán átölelve lassan súgta: „Az árváknál még boldogtalanabbak is vannak.“ s a leány egy csókot s egy könyet érzett homlokán. A mint az ismeretlen nő a hárfás leányt ölelve tartotta, ez csodálkozott az idegen magaviseletén, ki először látta s részvétteljesen, könnyezve fogta magához, anyja sem ölelte őt igy soha. Ki ez 1 Miért ilyen bizalmas ? E percztől fogva, dehogy tudta volna meg- j tagadni az idegen óhaját. Megígérte, hogy ott lesz és közreműködik a hangversenyen. VII. A fürdő egyik legszebb vidéke az olajfa erdő, az ezüst szinü levélkék gyönyörűen játszanak a nap arany sugaraival: alacsony fáin a madár fészkelhet, örök tavaszu hazájából sohsem űzi el a zord tél. Nem volt a fürdőben még egy ember sem, aki ezt az erdőt többször át nem barangolta volna s pompás berendezésű kioszkjáról a tenger végtelenbe tűnő habjait nem csudálta volna. Az erdő legkedvesebb helye a kioszk, gyönyörű kilátása mellett már csak azért is kedves, mert ott a fáradt test mulatva is pihenhetett, jó olasz bor és étel mellett. A zene délutánonkint játszott a vendégeknek, kik többnyire idegenek és külföldiekből gyülekeztek. A hány asztal, majdnem annyi nyelven beszéltek, egyiknél francziául, másiknál németül, szerbül, törökül, magyaral stb. Minket itt, úgy hiszem, a magyar beszéd fog érdekelni legjobban, sokszor jól esik hazánkban is, ha néhol magyar szót hallhatunk, hát még ily ; ségben ?! Két ifjú ül egy asztalnál, hangosan társa abban a hiszemben, hogy úgy sem értik ott m — Hadd el barátom — szólt a szőke ifjú — aki otthon boldogtalan, az itt sem lehet boldog. — Nevetséges az egész panaszod, egy nőt szeretni, kinek talán szerelmedről tudomása sem volt, a kivel sohse beszéltél s ez a nő férjhez ment s te évekig búsulsz utána s nevét még most is titkolód. Nem nevetséges ez ? — Te nem érthetsz engémét. Boldog az, ki többet is tud szeretni, de boldogtalan az, aki egyet nem tud felejteni. (Folyt, köv.) Az ibolya regéje. — A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárczája. — A föld halotti leple szétfoszlott, széttépte a langyos szellő, a meleg napsugár. A meghalt virágok feltámadtak, s a napsugár csókjára édes illattal felelnek : ez az ő beszédök. „Mikor te kihűltél, mikor te elhagytál, — igy szól a visszatérő meleg napsugárhoz a feltámadt ibolya, — én ipeghaltam, megölt a bánat, mert úgy éreztem, hogy nincs többé senkim sem, a ki engem is szeressen, engem is csókoljon. De te visszatértél, fölkerested hideg síromat, szerettei borultál reá, s e szeretet újra feltámasztott, újra életet adott!“ így beszél a kis virág, a kék ibolya s mintha azt mondaná: „Emberek, reménykedjetek!“ Mondd csak, kis virágom, ha az ember szivét megtépte az élet, megtépte a bánat, hogyha megsebezte a csalódás és az elválás fájdalma, lesz-e a szívnek is újra tavasza, édes ébredése s még egyszer reménye ? Azt mondja az ibolya regéje: Reménykedjetek, csak az ne reméljen, ki önmaga vágta el örökre a reménység útját. Régen, nagyon régen útra kelt a virágok tündére, hogy bejálja a földet s megnézze, mint élnek az ő kicsinyei: ürülnek-e, boldógok-e ? Először egy sivatagba jutott; gyenge lábait égette a homok, megsértette a sziklás talaj, mely amazzal váltakozott s e sivatagban nem talált sem füvet, sem fát, sem egy szál virágott. Fáradtan pihenőt' keresett, de nem talált sehol sem helyet, hol fejét nyugalomra hajtsa. Vándorolt tovább fájó szívvel, mint a ki a holtak országában jár. Végre elfogyott a sivatag. A tündér visszatekintett oda, hol ő annyit szenvedett, arra a szomorú tájra, hol nincs élet, nincs öröm, nincs egyetlen virág sem, hol nem hangzik madárdal, szerelmi ének. Szemeiből könyek peregtek, megszánta a boldogtalanságnak, reménytelenségnek e fagyos tanyáját. Könyei a földre hullottak s e könyek helyén ama szomorú föld határán ibolyák keltek. Szinök setét volt, mint a tündér bánata. Bánatban, könyek közt születtek az első ibolyák, ezért járnak most is gyászruhában, ezért élnek most is elpusztult kastélyok sötét fái alatt, meg bánatban meghalt ifiak s lányok sírján. Ezért szereti őket ma is legjobban az, kinek a szive fáj, a kit bánat gyötör | a ki félve kérdi, lesz-e szivének is még egyszer tavasza, édes ébredése? A tündér tovább ment, zöld mezőre ért s e zöld mezőben ezer tarka virág nyílott. Iste keze szórta ide őket a tündér örömére. Virágos mezőről zöld erdőbe vezette az útja és itt egy völgy ölén, hol patak csergedezett, zöld gyepágy integetett felé s hívogatta őt, hogy ott megpihenjen, kinyugodja fáradalmait s feledje régi bánatát. Lepihent, patak partján, zugó erdő mélyén nefelejts köszönté, virágok üdvözölték: Isten hozott! S megszólalt a kis madár: fülemile s gerle édes szerelemmel hívogatta párját. Egy ifjú meg koszorút font nefelejtsből s oda fűzte édes szók közt egy szőke lány hajába s jutalma egy csók lett. — Ez az örömnek hazája. A tündér csak nézte, mig fáradalmas bolyongása után elnyomta az álom. Édes virágillat, szerelmes madárdal volt az altatója s álmodott boldog szerelemről, édes, szép jövőről. Almában egy ifjú lépett hozzá titkon, fejére tett myrtus koszorút. Az álmodó tündér csókkal felelt, de csókja a zöld gyepágyat érte. Itt a csók helyén virág fakadt, illatos ibolya, színe élénk kék volt, olyan mint forró nyári napon az égboltozaté. S illett neki a világos ruha, az öröm köntöse, hiszen csók volt szülőanyja, szeretet dajkálta, madárdal köszönté boldog születését. Tündégszép leánytól hallottam e regét s ő bánatosan mondta, hogy még eddig, mostanáig a sötét ibolya, melynek édes anyja a tündér könye, volt az ő virága, mert az ő szivét is megsebezte a csalódás, a bánat. 0 is azt kérdezte: lesz-e a sajgó szívnek is tavasza, édes ébredése? Lesz-e ? Lesz, hisz a tündér is bánat után talált boldogságot. Majd álmodik ő is, mint a virágok tündére, boldog szerelemről, myrtus koszorúról s álma megvalósul talán — nemsokára. S akkor neki is az lesz a virágja, melynek szülőanyja a tündér csókja volt. Csak az ne reméljen, ki önmaga vágta el a reménység útját! Bódai.
