Tolnamegyei Közlöny, 1896 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1896-04-19 / 16. szám
1896. április 19. 3 Le az égből, fel a völgyből a sik térre, Ez valódi hazád. Fel tehát Az emberiségnek eme küzdterére Ragadd meg bátran a nagy munkát. Te, kisebb a nagy, az örök mindenségnél, Hol az egyén él, s megsemmisül Nagyobb a gyilkos, a tespesztő mélységnél, Melyben szellemed is eltörpül. Tied mindez, e végtelen sikság, Mit szemed lát, e szép fold s gazdagság S ez nem az ördög csábitó hangja, Hanem ész, szorgalom, munka dijjja. Hass, alkoss, gyarapits, tagadd a lehetlent Győzd le a vad, őstermészetet, S az esztelen, a vak és durva véletlent, Szabj neki szilárd törvényeket. Itt bő áldást Ígérő gabna hullámok, Dús rétek, legelésző nyájak Ott hajók, malmok, serény, vidám munkások, Gyors vasutak, füstölgő gyárak. Jólétben élsz szeretett nőd mellett, Boldog vagy, szabad, megelégedett. S e szabadságot vérrel szerezted ? Nem, — verítékeddel érdemelted. S ha mégis — egykor a zsarnokság önkénye, Előítélet, balvégzetünk Hadat izenne, s botorul fenyegetne, Elrabolni azt, mi szent nekünk Felhiva a múlt századok sötét árnyát, Szabad szó tilalmát, rablánczot Tagadva az emberiség örök jogát, Elnyomva jogot, szabadságot, Oh akkor is, — fegyverrel kezünkben — Itt leszünk, itt, — hősi küzdelmünkben Ontva vérünk t—r' oh végtelen sikság Kivívni tégedet szent szabadság! Horváth Imre. A szép török leány. Irta : BÁRTFA1 JÁNOS. (4 Annyi vidám nép közül egy se vette észre, hogy a menyasszony arczán néha-néha egy köny vegyül az izzadság közé. A sok táncz elfárasztá a gyenge menyasszonyt s vissza vonult szobájába kissé pihenni, addig vőlegénye a vendégekkel mulatott. — No végre egyedül lehetek, most panaszkodhatok önmagámnak — é szavakkal borult le kanapéjára. A zene megszólalt s szépen áthangzott a leány szobájába. — Miért szól a zene, hogy emgem temessenek s a nép vigad házunknál e napon, vagy azt véli tán, hogy boldog vagyok, nem lát lelkembe, nem olvas arczomról; s az ifjú, ki most férjem, hisz, remél bennem, hogy szeretem. Oh, én Istenem azt nem kívánja tőlem! Én máskép véltem e napot, azt az imádott halvány arczu ifjút vártam, kiért, most érzem mennyit szenvedek . . . Vagy talán nem ő neki adtam a gyűrűt . . . Vájjon féljem adta-e azt a fehér rózsát is, melynek szirmai között egy vers volt elrejtve. Meg kell erről győződnöm; áthivom s megkérdem. A menyasszony magához hívta ifjú férjét s előmutatta a verset. — Ön irta ezt? — Nem. — Igaz lelkére s ma esküdött boldogságára mondja ? — Boldogságomra mondom, hogy soha még csak nem is olvastam, de kérem, mit jelentsen ez, miért foglalkozik most ilyennel, miért vonul félre a vendégektől ? — Hagyjon kérem, fáradt vagyok egy kissé, kipihenem itt magamat. Aztán meg oly jó gondolatom akadt s hamarosan versbe akarom szedni. — Ah költő! s verset ir most ? — kérdé az ifjú férj gúnyos mosolylyal. — Igen; addig kérem, mulattassa vendégeinket, én is rögtön megyek. S a menyasszony távozni engedte férj ét a nélkül, hogy megcsókolta volna. Alig hogy a férj kiment, a nő keserves zokogásba tört s remegő ajkai súgták: — Tehát a fehér rózsákat mégis az a halvány arczu ifjú adta volna, akit, most tudom csak mennyire szeretek. Tévedtem boldogságomban. Megesküdtem, de megszegem, örökre lemondok mindenről, boldogságról, világról, csak az ifjúról, a halvány arcm ifjúról soha. Az lesz egyedüli boldogságom; ha érte szenTOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (16. sz.) vedhetek; reményem az égben van, hogy tisztán fogom őt viszont látni. Megesküdtem e férfinak, kit nem szeretek atyám öröméért s a botrány kikerülése végett tettem; de most e sok vig nép között, a zene hangjánál elvesztettem erőmet. Isten, ki szivekből olvas, látja lelkemet s nem büntet meg azért, a mit most teszek. Bárhogy szeretem jó atyám, de nem tehetek róla ... el. . . el mig lehet! Az örömatyának feltűnt leánya hosszas távolléte, elő akarta őt hívni vendégei közé, bement ama szobába, hova leánya pihenni tért, de nem találta ott; a szekrény feldúlva volt, mint a melyből sietve kerestek ki valamit; mint az asztalra pillantott, egy levélkét látott azon: „Feledjetek, kik engem szerettetek s legyetek oly boldogok, mint én boldogtalan voltam e mai napon.“ * É Másnap a tenger parton, a perui nagy hid lábánál egy menyasszonyi ruhát találtak. VI. Olaszország déli részén van egy kies fekvésű városka, hol részint szép vidéke, részint pedig jó tengeri fürdője és egészséges levegője miatt, sok idegen megfordul. Ebben a városban már öt év óta lakik egy nő, akit senki sem ismert, hogy kicsoda, miből él ? Elzárkózott az emberektől, hozzá nem járt senki, egyedül a tenger partjához sétált néha, hogy a szép vidék szemlélésében szórakozást leljen. Kis házikójábon, mely egy szobát és konyhát tartalmazott, egy nőcselédje is lakott, kit egyrészt a dolog miatt, másrészt pedig azért tartott, hogy ne legyen a házban egészen egyedül. Szobájában nagyon egyszerű bútorok voltak, legszebb bútor darabját képezte a hárfa, mely kótákkal és könyvekkel tultömött kótatartónál szokott állni. Ez volt a leánynak egyedüli és minden öröme, ha mesteri ujjai a húrokon szaladgáltak, senki sem tudott ablaka alatt úgy elhaladni, hogy meg ne állt és ne hallgatta volna. Hire is futott a hárfa művésznőnek a városban, sőt még az idegen fürdő vendégek között is. Az ottlakók meséi és dicséretei nagy érdeklődést keltettek, hogy őt megismerhessék. Sokszor fel is kérték, hogy mutassa be magát és művészetét, de hiába, a közönség részére nem lehetett megnyerni a társadalomnak meghalt művésznőt. Visszahúzódása, titokzatos viselkedése a figyelmeket csak jobban magára vonta s a közbeszéd életét romántikus színek- ben festette; úgy beszéltek róla, mint ama rejtélyes sziget csodálatos szirénjéről, kit nem látott még senki, de kinek dala oly szép volt, hogy ellenállhatatlanul csábította a szigethez az arra vitorlázókat. (Folyt, köv.) TÖVISEK. _________ Kö ltői levél*) l — Setyriko-humoreszk. — (Kosa Ede jánni-i ref. pap, költő és drámairó jó barátomhoz.) Jármi (király-város!) szeretett, hü papja köszöntlek! S kérem a jó Istent, hogy az orezádat pirosítsa Drága egészségnek pazarul — rózsás olajával, Hogy mikor e sorokon pipa füstöd fellege leng majd Tudn’illik, mikoron kibetüzöd pápaszemen át »Azt az irányzati czélt« a mi toliam nyomta kekembe : Kósza mosoly maradós legyen arczán Kása Edének. * írtad a régi-minap, szabatossan szép soraidban (Mik látszatra dicsők, remek iró kéz figurái, Ámde elolvasni s szaporán átfutni lehetlen, Úgy, hogy lányaim is kimerültek a görbe betűid Slllabizálásuk szemölő nagy műveletében! . .) írtad a régi minap, hogy előtted szent a barátság S nem feleded soha azt, ki szivednek kedvese —1 [mint én —! Hát én sem feledem soha el jó régi barátom! . . . Téged pláne, komám! aranyos toll irt be szivembe (Az, mit a balpárt vett teneked s mit még sose [fogtam)** S nincs kéz —- durva erős — kitörülni az arczodat [onnan! Kár, hogy messze lakunk! . . . Te pokolban, Szmár [megye csücskén, * E hexameter azon örvendetes alkalomból íratott, hogy K. E. barátomnak egy népszínművét a debreczeni színházban szép sikerrel előadták, sőt ezt a műsorba a budapesti népszínház is felvette. B. E. ** Kosa E. barátomat a u.-károlyi függetlenségi párt, mint jegyzőjét aranytollal tisztelte meg. B. E. I Renyhe oláh nép közt telepedtél Jármi javára Én pedig itt vagyok a »pecsovics« — »sváb« Tolna[megyében (Ámbár, jól tudod ezt, hagy a két czim ránk sohse [illet!.. Nem pecsovics szívvel, de nem is sváb nyelvvel [imádva Szittya magyar népnek hadurát, a jó »Magyar Is[ten«-t. Ámde Baross Gábor — mielőtt még meghala — [mondá: »Nincsen távolság, a mióta vasút szeli földünk!« Én pedig azt mondom: ha vasút sem volna maiglan, Egymást hőn szerető sziveket nem gától a távol, — Mert, teszem azt Te meg én, lakjunk itt, ott, vagy [akárhol, Lelkünk összerepül »sebesen mint fecskemadárka«, Melynek — a nóta szerint — »de sebes, gyors a [kicsi szárnya.« * Nos, hát halk suhogást nem-e hallasz jó Ede pajtás ?! E suhogás, nem más: — repülő szárnyam suhogása! Lelkem szárnya czipelt a magasban, könnyű teherként, És ime itt vagyok a papi termek tömkelegében, Hogy veled egy nagy sort lebeszéljek drága barátom ! $ Rettentő módon megörültem a szép levelednek, Mely tudtomra adá, hogy a titkos dráma Íróból — Eldobván sisakod; — Csiky Gergely gyermeke [lettél, Nyílt küzdő — téren tusakodván harczi babérért!.. Szép! — szép! —■ ámde, komám, tövises pályán [haladásra: Talp kell, mit nem szúr a tövis; vagy hogyha se[bez tán: Szúrás s vérző seb kutya bajt sem okozhat a [szívnek!... Kérdés: — hogyha van-é neked ily nagy szived, [Edécském ? Más szóval: tudod-é mosolyogni a törpe halandók Ádáz küzdelmét s nem irigyelt gyenge csatáját Mindazok ellen, a kik magasabb légkörbe mozognak Stalkotna)^ nagyokat jpem Phps.czpl .érdeke árán?! Mert, ha lever s szomorít a sötétség gyáva csatája S egy éles kritikát ki nem állhat az angyali lelked: — Akkor dobd el a fegyveredet s légy újra a régi: Jármiba’ hirdetvén az Úristen drága igéit, A nélkül, hogy a toll — az aranytoll! — jutna [eszedbe............. Ép en ezért mondám, hogy rettentőleg örültem Drámai szép sikered — nek em oly halvány! — [örömének. Engemet elrettent a tudat, hogy hátha belé sülsz S dráma Írási térén nem tudsz oly jót produkálni; Mint a mily gyönyörük ama sok szép versek, a [mikkel Egykoron e lapot is kincsessé tette a tollad! ?! Megvallom, hogy előbb (— no talán úgy húsz rö[vid évvel! —) Én is próbáltam Csiky Gergelyt űzni homályba. S Sakespiare, Earipidesz, Aeschilosz és büszke [Sophokelsz Mind bliktork! rebegém és senki se mondta: »no [sok lesz!« Mig azután végül megirék egy Tóth Ede-ié\e Rettentően szép, gyönyörűen mesteri müvet, Pályáztam vele és fülemmil hallani véltem A sok arany csengést, s mik érte a markom ütendik S homlokom — álmomban — csak úgy izzadt a [koszorúktól, Mikkel a törpe világ dicsőitend újkori Sekszpirt!.. Hogy ha vihar tombolt, villám villámra czikázott: »Éljen!« — zugásnak szerctém képzelni morajját Száguldó vésznek, s a czikázást ég mosolyának. Melylyel az angyalok is nagy örömmel — lám — [gratulálnak . . . Sőt Blaha Lujzának tenyerét is bőrtelenité Millió tapsoknak álombéli »láttamozása« ! . . . $ És mikor a kritikás urak azt mondták a darabra: 1Untágiik!« — szaporán lepotyogtam a fényes [egekből; Büszkén a álmim fonalát elvágta szőt Párka S keblem üres leve, mint a halaktól télen a bárka! ss. Én ezután sohasem kivántam lenni Szó foklesz, Sekszpir, Csiky Gerő, sőt még más drámairó se Kik manap oly gyorsan szaporodnak, mint a baczillus; Drámairó toliam örökre a sutba vetettem
