Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-08-04 / 31. szám
üdvözölve a szép számban egybegyült bizottsági tagokat, a közgyűlést megnyitottnak jelenté ki. Rögtön hozzá is fogtak a tárgysorozat elintézéséhez — s az afrikai hőségben nem mindennapi kínok elszenvedésére kárhoztatott bizottsági tagok nem kis örömére az első öt pontot — tudomásul véve — alig pár másodpercz alatt le is tárgyalták. Következett az érdekes rész: a hatodik pont, vagyis az alispáni szék betöltése. Főispán ur Madarász Elemér főjegyzőnek adta át a szót, ki arczán az emésztő fájdalom kifejezésével, meghatottan, minden szavát tagolva, mondott köszönetét a támogatásért a bizottsági tagoknak s vett búcsút az egész közönségtől. Egyúttal átadta azt az utóbbi időben sokat szereplő, szabályos négy- szögű bőrtokot, melyben beavatottak állítása szerint a vármegye pecsétje őriztetik. Alig hangzott el a búcsúbeszéd szoiüoru végső akkordja, felállott T ó 11 h Ödön bizottsági tag s a következő beszédet mondotta: Nagyméltóságu Főispán Ur! Mélyen tisztelt közgyűlés! Az elismerésnek és az érdem méltatásának azon szép kijelentése után, mely Onagyméltósága részéről megnyitó beszédében foglaltatott és a bucsu- zásnak azon meghatóan szívhez szóló szavai után, melyek Madarász Elemér — körünkből távozó — tisztelt főjegyzőnk részéről, ki, fájdalom, ma utoljára vesz részt közgyűlésünkben, elhangoztak, úgy érzem t. közgyűlés, hogy mi, Tolnavái’megye köztörvényhatóságának tagjai, kik évek hosszú során át tanúi voltak a derék munkának és lelkes tevékenységnek, melyet távozó főjegyzőnk vármegyénk közéletében oly valódi önfeláldozással kifejtett, nem maradhatunk szótlanul a bucsuzásnak ezen érzékeny jeleneténél. Mielőtt’azonban ezen megválás fontos jelentőségére reflektálnék, mindenekelőtt bocsánatot kérek a t. közgyűléstől, hogy behatása alatt ezen érzéseknek épen én, e tisztelt testület egyik legigénytelenebb tagja, bátorkodom szót emelni e komoly pillanatban. De én, mint közéletünk egy régi munkása, ismerem Tolnavármegye közönségének emelkedett közszellemét, mely a maga részéről is mindenkor kész méltatni a derék munkát és a valódi érdemet, és tudva azt is, hogy az egyén elszálló szavának súlyt és nyomatékot úgyis csak az alkotmányos üsz- szesség, a t. közgyűlés sanctiója adja meg, voltam bátor felemelni szavamat. A közélet útját és az azon való haladás helyes irányzatát t. közgyűlés bő tapasztalatai szerint az _2 __________________j Pa p Mihály meg végig gondol a tizennégy éven : Ha már eddig, megélek én ezután is szépen. Az asszony meg, ha „hivő“ lett, szebb élet vár rája. Jusson neki hát az üdvnek fényes koronája! Tóth István. Pista sikerei. irta: VERNER LÁSZLÓ. — A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárczája. — Nem régen a kengyelesi takarékpénztár kátyúba ragadt. A megszeppent igazgatók pártatlan szakértőket kértek fel egy alaposan tisztázott helyzet föltárására és meghivtak engem is. Tiz év után ott találkoztam Verem Pistával, a kivel nyolcz éven át együtt szivtuk az iskola porát. Mikor Merkur két pedáns hive a mérleggel elkészült, az ő kívánságukra mi, a kiküldöttek, egyhangúlag abban állapodtunk meg, hogy az izgatottnak ígérkező részvényesek gyűlésén előterjesztéseinket Verem Pista tegye meg. Csodálatos, hogy némely ember mennyire viszi. Ez a Pista diák korában legkevésbé sem volt lumen, sőt emlékszem, hogy egy tavaszi napon inkább parancsoló, mint kérő hang szólt le az ablakukból: — Jöjjön csak be hozzánk. Fölpillantottam. Ilyeneknek képzeltem a Cherubokat, azzal a különbséggel, hogy ennek az asszonynak nem volt lángpallos a kezében, csak szemei, melyek égtek, mint a gyémánt, üde arczán az ártatlanság igézett meg engem is, az efféle dolgokban akkor még tacskót. Tizenhét éves korom rajongásával életnek, a történelem világítja legbiztosabban meg a múltnak reflexióiban. Tolnvármégye története a legjobb útmutató e tekintetben. Mert szeretett vármegyénk története, t. Uraim, a chauvinizmus legtávolabbi árnyalata nélkül elmondhatjuk mi magunk, fényes története az alkotmányos szabadság és nemzeti létünkért itt megküzdött hazafias szellemi harczoknak. Nem egy azon eszmék közül, melyek államiságunk alkotmányos fejlődésének mai alapjait képezik, e teremben hangzottak fel legelőször. Jegyzőkönyvünk lapjairól pedig egy szép és magasztos igazság tárul elénk, drága hagyományaként elődeinknek. És ez abban áll t. közgyűlés, hogy a mint Tolnavármegye közönsége mindenkor szívesen és nemesen előlegezte a bizalmat azoknak, kik jogos és törvényes érdekeinek szolgálatára vállalkoztak, úgy nem habozott soha egy perczig sem elismerésének, sőt hálájának kifejezést adni az érdemesek és távozók iránt, lettek legyenek azok kicsinyek, vagy nagyok a közélet szervezetében, Ily momentumát a közérzület megnyilatkozásának, éljük mi is ma t. közgyűlés. Egy derék munkása közéletünknek, Madarász Elemér főjegyzőnk búcsúzott ma tőlünk, hogy lelkének világával s szivének erejével a közélet egy más terén szolgálja a közt. Távozása nagy fájdalmat és méltó sajnálkozást kelt. De nem illenék az a tisztelt testület méltóságához, melynek nevében szólani bátorkodom, ha a banális dicsőítés szóvirágait nyújtanám neki a válás e pillanatában. Tiltja ezt individuális érzésem is, mely csak az igazság hangoztatására készt. De meg vagyok győződve t. Uraim arról, hogy a mértéktelen dicséret ellen tiltakoznék magának t. barátunk lényének szerénysége is. Munkája különben sem volt a fórum zajos viadala. Az ő munkája t. közgyűlés a szótalan, a zajtalan cselekvés és a hűséges kötelesség-teljesités kőtörése volt. Mely kőből szobrok nem épülnek ugyan, de koczkái e kőnek erős alapzatát képezik a közelismerésnek. Egy elfogulatlan visszatekintés hivatali működésére meggyőz bennünket arról, hogy a kötelesség- hliek derék csoportjához tartozott. Egy pillantás jegyzőkönyveinkbe pedig fényesen igazolja azt, hogy egész erejével egy férfiúhoz illően töltvén be hivatását, közügyeink lelkes munkása és érzéseinknek hü tolmácsa volt. E jegyzőkönyvek néma lapjain ugyanis nemcsak közigazgatásunk legfontosabb kérdéseinek alapos és lelkiismeretes megoldását találjuk meg, de megtaláljuk ott t. közgyűlés névtelenül bár, de félreTOLNAMÉGYEI KÖZLÖNY (31. sz.) szaladtam fel a szép asszonyhoz és a folyósó bejárójánál egy méltóságos alak állott előttem. A Cherubin. Verem Pistát fogta kezén, az iskolatársamat.* — Jöjjön, édes barátom — szólt ezüst csengésű hangon — én vagyok annak a rossz fiúnak a mamája — és paskolta a Pista arczát. Gyerek észszel azt gondoltam el: milyen jó lenne, ha az én arczomat paskolná. A diáknak eshetik ilyen jól, ha fiatal lányok kacsói czirogatják. Szép, méltóságos alak volt a Pista mamája, kissé telt, de nem aránytalan. Rózsaszínű pongyolában volt és a széles uju csipkék mögül vakító fehér karja kandikált ki. Phidiás vésője ha tudna ilyen karokat faragni! Komikus lehettem a szent csodálattól, mert a delnő nagyot kaczagott (korall-gyönyök csattantak ki, mikor szétvált piczi, vérpiros ajka.) — Nézze csak Náczi, — ugye magát Náczinak hivják — szólt hozzám —a fiam nem tudja megoldani a számtani feladatát, segítsen neki. Hallom, maga nagy mathematikus. Ez nagyon szép dolog. Derék. Áldottam a végzetet, hogy a Newton-fluxió számításaihoz konyitottam, mert igy a szép asszony a vállaimra hajolt és én éreztem meleg leheletét, meleg, formás keze a vállamat érte és én szerettem volna, ha még nehezebb a képlet, hogy tartson ez a véremet bizseregtető érzés soká, hadd legyen közelemben ez az észvesztő asszony. Ebből a körülményből azonban az lett, hogy ked- vencz tárgyamnak, mathesisnak hátat fordítottam és kölismerhetetlenül a ragyogó feliratokban lángoló szavait a lelkesedésnek vagy sajgó fájdalomnak, a szerint, | mint szeretett vármegyénket, a drága hon ez élő ízületét öröm vagy bánat érte az idők folyásában. Egyszóval, t. közgyűlés, Madarász Elemér távozó főjegyzőnk igaz munkával szolgálta meg a bizalmat, melyet Tolnavármegye közönsége neki adott. Jutalmat, fényt és díszt mi nem adhatunk neki viszonzásul. Jutalma a kötelesség hü teljesítésének megnyugtató öntudata. Mi, tisztelt közgyűlés, mint törvényhatóság, mint a társadalom minden rétegeinek egyeteme, mi csak elismerésünket és köszönetünket szavazhatjuk meg annak, ki híven szolgálta ügyünket. Fogadja tehát, t. Uram, Tolnavármenye közönségének elismerését és köszönetét hűséges szolgálataiért és vigye magával uj pályájára, melyen kulturális fejlődésünk egy korszakot alkotó reformjának bevezetésénél (nemzeti életünkbe), az igazi szabad- elvüség és lekiismereti szabadság nemes munkásai közé lépett, elismerésül a múltért és biztatásul a jövőre azon biztosításunknak, hogy Tolnavármegye közönsége nem feled és híven megőrzi a becsületes munka emlékezetét. Isten vezérelje Ont sok sikerrel uj pályáján és éltesse soká erőben és egészségben. Éljen Madarász Elemér! Utána Früh wir th Jenő bizottsági tag a tamásiak nevében, (Madarász tamásii származású) mondott rövid bucsu-beszédet s a megható jelenetet Főispán ur fejezte be, ki ékes szavakkal örökítette meg a távozó főjegyző hervadhatlan érdemeit s indítványozta, hogy maradandó emlékül azok jegyzőkönyvbe iktattassanak. A bizottság egyhangúlag magáévá tette az indítványt s valamiféle nyommasztó érzéstől szabadulva, vígan látott hozzá az alispánválasztáshoz. Főispán ur azon szavait, hogy az alispáni állásra csak egy pályázó van, harsogó „éljen“ követte s az alispán-választás megtörtént. DöryPál átvéve a megye pecsétjét egy jó benyomást keltő beszéd kíséretében foglalta el Simontsits Béla helyét, mely székfoglaló a következőleg hangzott: Nagyméltóságu Főispán ur! Tekintetes törvényhatósági bizottság! Midőn a tekint, törvényhatósági bizottság imént nyilvánított s engem felette megtisztelő bizalmából s előttem mindenkor parancsként jelentkező elhatározásából e helyet, melynek birhatását törvényeink a „vármegye első tisztviselőjévé“ avatták, elfoglalom: 1895. augusztus 4. teményeket Írtam. Persze csak olyan diákos felserkedt és soha meg nem tudott indulat volt az, de emlékszem, hogy az arcza gödröcskéit tizenkét strófás alexandrimusokban énekeltem meg. Hanem fájdalom, ettől Pista nem lett tudósabb. Bizony zordon tanárunk ajkán többször elhangzott az ige : — Még hat ökör se huzza magát ki, Pista. A mit hat ökör nem tudott, egy mosolyával elérte azt a Pista csodaszép mamája. Az esetnek úgy jöttem nyitjára, hogy az osztálytanár leküldött a szertárba, hozzam fel a telluriu- mot. A hogy a lépcsőn lebaktatok, mit kelle látnom ? A tanári szoba előtt a zordon tanár hajlong a Pista mamája előtt. Nekem szinte gyökeret vertek a lábaim. A zordon olyan csókot czuppantott a Pista mamája kezére, hogy még az öreg Minerva is, a gipsz-szobor, asz- szony létére csettentett egyet. Selyem suhogás, tanár csoszogás. A zordon tanár pedig egy nyolczadik gimnazista lelkesedésével mosolygott, a hogy visszaevezett a szertárba. Az’a kölyök ugyan mindenből szekundát érdemelne — motyogott maga elé — de a mamája meg kitűnőt. Szélnek eresztem azt a kölyköt. Később az egyetemen is találkoztam a Pista mamájával, rendszerint olyankor, mikor a Pista ko- lokvált. Ennek a szép asszonynak delejes szemeitől a tanár urak meg lettek hipnotizálva, bámulatos könnyedséggel szaladta át az egyetemi vizsgálatokat
