Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-03-31 / 13. szám
kólák azonban nem változtattak a községi faiskolák fentjelzett általános állapotán. Most azonban, hogy a községi faiskolák állapota javult, elérkezettnek találja az orsz. selyemtenyésztési felügyelőség az időt arra, hogy a gyü- m ö 1 c s é szettel is behatóbban foglal- k o z z zek. E végből az orsz. selyemtenyésztési felügyelőség alkalmazottjai közül többeket Budapestre küldött, az ott ép most megkezdett gyümölcsészeti tanfolyam hallgatására; nevezetesen : Szegzárdról K ó r o d i József központi hivatalnokot és Bán Sándor selyemt. főfelügyelői helyettest, Bajáról Kerner Endre, Ka. posvárról Kovács Lajos és Temesvárról Fáy József selyemt. felügyelői helyetteseket. Az orsz. selyemt. felügyelőség nevezett alkalmazottjait a gyümölcseszetben még tovább képeztetni kívánja oly módón, hogy őket az ország azon vidékeire, hol a gyümölcsészet már magasabb fokon áll, tanulmányútra fogja küldeni; miáltal ezek tágabb szakismeretet nyervén, hivatva lesznek arra, hogy a gyümölcsészet fejlesztése érdekében nemcsak elméleti de különösen gyakorlati utbaigazitások adásával, haszonnal közreműködjenek. 1895. márczius 31. A postamesterek mozgalma. A hazai postamesterek, élükön Réffy Lajos kolozsvári pályaudvari postamesterrel, erélyesen és lelkesen folytatják a nem régen megindított mozgalmat. A mozgalom tarthatatlan helyzetük javítására irányul. Ki tagadná, hogy e mozgalomra nemcsak joguk, de elodázhatatlan szükségük is van. Ők a magyar állami gépezet nagy mozdonyának azon alkatrészei, melyek legalól vannak, tehát a többi alkatrészek mind rájuk nehezednek, még a mozdonyvezető gépészek sem látják őket, mig kenetlenségük miatt fel nem visit- nak s igy éles hangon ki nem kiabálják, hogy bizony ők már nagyon éhesek, mert az őket megillető olajjal másokat kentek meg. Már pedig náluk nélkül a mozdony nem mehet, nélkülök az állam összes gépezete megakad vagy összeesik. Néhai Baross Gábor is elismerte, hogy a postamesterek helyzetén segíteni kell, segített is, de csak ott, ahol a forgalom és jövedelem nagy volt, mert a nagyobb forgalmú postáknál a postamesterek fizetését a jövedéki bevétel 20 százalékában állapította meg. Ez kielégítő lehetett addig, mig a postatakarékpénztár cheqe forgalma életbe nem lépett és fel nem szaporodott annyira, hogy ma már ez az ág képezi a hivatalok legnagyobb forgalmi bevételét és tudvalevőleg a cheque befizetési-lapok által küldött pénzek portómentesek és igy nem emelik a jövedéket, hanem csökkentik, mert különben ezen pénzek mind postautalványnyal vagy pénzeslevélben postadij mellet adattak volna fel. Innen van, hogy a postahivatalok jövedéki bevétele nem emelkedik s ha emelkedik is valamivel, | e jövedéki bevétel nem vehető többé a hivatalok forgalmi mértékének, az nem lehet többé a végzett munka óramutatója, mert a portómentes forgalom több mint a portóköteles. Most tehát a Baross által 20 százalékban megállapított fizetési kulcs nem elég többé a postamester díjazására. A kisebb hivatalokat vezető postamestereken azonban, mint fent említettük, Baross nem segitett. Még ma is 3000 postamester van az országban, kiknek évi fizetésük 150—180 frt. V a n-e hivatalszolga, vagy urasági béres, vagy kocis, kinek nagyobb nem volna a bére? És még e mellett lakást kell saját pénzükön bérelniük, s annak egyik megjelölt szobáját hivatálhelyiségül, minden kárpótlás nélkül, teljesen ingyen átengedniük, a nélkül, hogy a 150—180 forint fizetés mellé valami mellékjövedelem járulna. Igaz, hogy 40 forint évi irodai átalányt is kapnak, de az el is fogy, mert a hivatal minden felszerelését abból kell fedezniök s már fűtésre nem marad semmi. A szállítási utalványok sem képeznek többé jövedelmet, mert erre a postamesteri állások betöltésénél árlejtés tartatik, tudniillik pályázók kötelesek ajánlatot tenni, hogy mennyiért fogják a szállítást a kiirt állomásra teljesíteni. Nagyon természetes, hogy a ki az állomást el akaija nyerni, minél kevesebbet kér, mert tapasztalásból tudja, hogy leginkább azt nevezi ki a miniszter, a ki kevesebbet kér a szállításért. Nincs tehát egyebük, mint legjobb esetben a kézbesítési és fiókdijjal együtt 200 forintjuk. Azt mondják elöljáróik, hogy amennyi a fizetés, annyi a dolog is, de ez az állítás már elévült. A hivatalos órákat be kell tartani. Ott kell lenniök 8—12 óráig, délután I—6-ig. Bizony a postahivatali kezelési ágak mai sokoldalúsága mellett, hivatalaikat pontosan és rendben tartják, az egész hivatalos idő alatt van mit tenniök és azért megérdemlik a fizetés-javítást, a mit már évtizedek óta várnak s amiért mostan kemény mozgalmat indítanak meg. De a postamesterek még mást is kérnek. Tudjuk, hogy nekik nincs megadva az úgynevezett „hivatalnoki jelleg“. Ők amellett, hogy hűségi esküvel és egyéni felelőséggel milliókat kezelnek, s hogy működésűk a kincstári postahivatalbeliekénél teljesen azonos, ma még nem egyebek, mint a kincstár részéről egyoldalú szerződéssel felfogadott magán- vállalkozók, a kiket a postaigazgató minden megoko- lás nélkül bármikor olbocsájthat s e mellett a De- mokles-kard-szerü szerződés mellett ők teljes felelőséggel és kártérítéssel tartoznak nemcsak a maguk személyéért, de minden alkalmazottaikért, a velük egy rangban vagy inkább rangtalanságban levő kiadóikért. Tehát a kincstár sokkal többet követel tőlük, mint a kincstári alkalmazottaktól, pedig e szegény páriáknak még csak nyugdijuk sincs, —- ha TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (13. sz.) megöregszenek, nyomorra vannak kárhoztatva családjaikkal együtt, vagy haláluk után családjuk mehet isten nevében ahova akar, egy garas állami segély nélkül. Hát ezt a mai kor színvonalán mélyen alól álló rabszolga rendszert óhajtanák a postamesterek megszüntetni kérvényezés utján. Szavazatlapok által megválasztott küldötteik össze fognak jönni a fővárosban s ott megállapítják a kérvény pontozatait, mely kérvényt nagy küldöttség fogja a kereskedelmi miniszterhez és az ország- gyűléshez benyújtani. A kérvény főbb pontjai körülbelül a követke- kezők lesznek: 1. A postamester államhivatalnoki jelleggel való felruházása, hogy élethosszig dekrétummal neveztessenek ki, elbocsájthatók csak fegyelmi bíróság által és áthelyezhetek csak saját kérelmükre lehessenek. 2. Állami nyugdijat élvezzenek. 3. Lakásbérben részesüljenek, osztályzatuk szerint. 4. A III. osztályú postamesterek mostani 150—180 forintos fizetési minimuma 300 forintra emeltessék, személyhez kötött 5 évenkinti 50 forintos kárpótlékkal. 5. Az I. és II. osztályú posta és távirdahivata- lokat vezető postamestereknek a jövedéki bevétel 20 százaléka helyett 25 százalék adassék fizetésül. 6. A postakiadók által okozott kárért a postamester csupán a kellő felügyelet és ellenőrzés elmulasztása esetén tétessék felelőssé. 7. A szállítási átalányok mennyisége kilométer szerint rendeleti utón állapíttassák meg. 8. Postamesterré csak képesített kiadók neveztessenek ki. Mindenki el fogja ismerni, hogy a pontozatok kérelmezése a postamesterek részéről teljesen jogosult és legkevésbbé sem túlhajtott—s tekintve, hogy a posta és távirdaintézet költségvetése 1894. évre 5 millió 600 ezer forint tiszta nyereséggel záratott be s a postamesterek jelen kivánatuk teljesítésére alig kell több, másfél milliónál, a jogos és igazságos kérelem teljesítésének mi sem áll útjában. A magyar állam csak saját tekintélyét emeli, és csak erejét növeli, ha 4700 alkalmazottját ily olcsó áron elégültté, és boldoggá teszi! A magyar ipar. Egy idő óta nevezetes fordulat észlelhető a kivándorlásnak nemzetgazdasági szempontból való megítélésében, a mennyiben sok oldalról hangoztatják, hogy helyesnek, okosnak és indokoltnak kell a kivándorlást tartani, a mely az ország munkaerejét idegen országba deportálásával, apasztja. Indokoltnak tartják pedig azért, mert a kivándorolt' egyének közül sokan pénzt küldenek itthon maradt rokonaiknak; első látszatra sok pénz ugyan, de a mely összegek, ____________________ _________________3 go lyó, fúrta be magát a gyorsvonat a zugó éjszakába. Én összefont karokkal álltam a rám tüzszemekkel rohanó halál előtt. Megdermesztett az életunalom. E pillanatban egy rémitő sivitást hallottam, mely azt látszott kétségbeesett erővel odakiáltani a fátum- nak: megállj! A mozdonyvezető észrevette, hogy valaki áll a síneken: megrántotta a vészsipot és ellengőzt adott. De a fátum fülei zárva voltak, — a fátum szive nem könyörült, nem állott meg roliantában, hanem rettenetesen megmutatta hatalmát annak a pogánynak, a ki kérkedve kihívta megsemmisítő erejét, mely ezer halált bir osztani egy perezben. A vonatot nem sikerült rögtön megállítani. Egyszerre olyan életmetsző fájdalmat éreztem, mintha minden világi bűnömet ezzel kellene megbünhődnöm, leyezeklenem. A mozdony ütközője; a halál buzogányos ökle szétzúzta a koponyámat. Ennek a mindenkinél erősebb boxernek nem bírtam riposztot adni. De a halál, miután látta, hogy most már egészen a karjai között vagyok, kegyesebben bánt velem. Szép, puha fűre fektetett, — odadobott ki a mozdony halálos taszítása. A gyep szálai csöndesen zizegték körülöttem a biztató dalt, hogy immárom csak nyugalom várakozik reám. De ezt az altató dalt megzavarta az emberek nyüzsgése, lármája, a kik leszállottak a megállított vonatról és elkezdték keresni az áldozatot: hogy segíthetnénk rajta. Leghamarébb rám talált egy tolvaj, a ki sietett a pénztárczámtól megfosztani. Azután az orvos, a ki sajnálkozva konstatálhatta a beállott halált. Legutól- jára vetődött oda egy rendőrtisztviselő. Föltették a kadaveremet a vonatra és a gyilkos vasszörnyeteg süvöltve ragadta tovább áldozatát. r En már onnan fölülről néztem mit csinálnak a holttestemmel. Hogy indul meg a vizsgálat, kiderítendő, öngyilkosság, vagy baleset forog-e szóban ? Mint bonczolják és állapítják meg az orvosok, hogy ha szerencsétlenség történt is: az nem olyan megrendítő, mert az áldozat halálos betegségben szenvedett : előbb-utóbb elpusztult volna. Igazuk volt: halálos betegségben szenvedtem: ember voltam. Ebbe a betegségbe akkor esik az ember, mikor a világra jön. És azután betegeskedik, mig eljön a hosszú betegség vége: a halál. * Miért lettél öngyilkossá kérdezték tőlem a másvilágon ? Láthatatlan alak ajkairól csengett felém a hang, melyre éreztem, hogy muszáj» válaszolnom. De nem tudtam mit válaszolni, kezemet fejemhez szorítottam. Körülöttem sürü homályos khaosz örvény lett tompa, siketitő zúgással. Ebből a khaoszból lassan kivált a föld képe, melyet elhagytam. Úgy tetszett, mintha a föld minduntalan körülöttem keringene. A túlvilágon voltam, de népi a csillagokat láttam, hanem a földet. Es nem emlékeztem rá, hogy tulajdonképpen miért hagytam el. A körülöttem forgó világ egész csillogó, csábitó kaleidoszkópját tárta elém. A föld szebbnek tűnt fel előttem, mint annak előtte. Virágain több volt a pillangó, napfényében több a repeső madár. Több szerelmes pár sétált a mezőkön, az erdőben, —1 több boldogság hálafohásza szállt az égbe. A bübájak ligete, hüse édes idyllekről suttogott. Nefelejts virágok kelyhéből tündérek szállottak ki és fürödtek, úszkáltak, örömkönyeket siró öreg, mohos sziklabércz kristálypatakjában. Több szín, több elevenség, több költészet volt az életben, mely gazdagon, csábitón virult és illatozott és dalolt és sóhajtozott onnan felém. Hogy tudtam én azt elhagyni ? Csak úgy homályosan emlékeztem rá, hogy a földön találkoztam én egy leánynyal, a kinek azt mondtam: te vagy a menyországom. Mikor az a menyországom elhagyott: azután kerestem föl ezt a másik menyországot. Ebben is csalódtam. Társaságomat csupa merő magamfajtáju öngyilkosok képezték. Azok mind betegei voltak a földnek. Mind látott odalenn valakit, a kit nem vett észre akkor, midőn vaksággal boritotta el szemeit egy rettenetes kór. Az egyik gyászruhás anyát. Másik egy siró gyermeket. Harmadik egy egész kétségbeesett, nyomorban hátrahagyott családot, mely mind egyetlen sir körül zokog és könyeivel vájja annak göröngyeit.
