Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-03-31 / 13. szám
1895. márczius 31. ha milliókra rúgnának is, nemzetgazdaságunkra nézve nem jelentenek hasznot, mert egyrészt arra szolgálnak, hog y az itthonmaradottakat is kivándorlásra késztetik, másrészt azok a kezek, melyek odakünn dolgoznak, itt hiányoznak. E hiány pedig annál nagyobb, ha látjuk, hogy némelyek, kik visszatértek és itthon munkához fognak, úgy, a mint a messze távolban, idegen népek között megtanulták, soha többé vissza nem kivánkoznak már, mert itthon is megtudnánk élni becsületesen, daczára annak, hogy a munkabér nálunk sokkal csekélyebb, mint a tengeren túl. Ebből azt kell következtetni, hogy nem erőszakos rendelkezésekkel tartsuk vissza a kivándorolni akarókat, hanem munkát szerezzünk, a mi által ide köthetjük a haza rögeihez a távozásra hajlandó szegény népet. Hiába zengjük az éhezőknek, hogy a hazaszeretet a legszentebb valami a világon, az agyónsa- nyargatott, minden megélhetési forrástól megfosztott nép gondolkozási irányát a gyomorkérdés szabja meg és nem a hazaszeretet erénye. Ne tagadja ezt senki, mert ez tényleg igy van. Segíteni pedig legújabban úgy akarnak a bajon, hogy az óriási mérveket öltött kivándorlást a házi ipar fejlesztésével igyekeznek meggátolni. Igen ám, csakhogy ezt a mi házi iparunkat először nálunk, azután a külföldön ismernie kellene a fogyasztó közönségnek. Szép az idea, de eddig és egyelőre terméketlen, mert ha nincs keletje a készítményeknek, akkor csakhamar megakad az egész és beáll a munkahiány. Szép az ipar fejlesztésének ideája, de mit ér, ha még ennek is a nagy iparral kell megküzdenie és szembeszállania a külföld hatalmas kohkurrencziá- jával ? Munkát a szegény népnek! Menjünk csak végig nagy gyártelepeinken a munkások fele nem magyar, a munkavezetők, tehát a jobban fizetett munkások három negyedrésze német vagy svájczi. Mi adunk tehát külföldieknek munkát és a mi saját munkakereső hazánkfiait hagyjuk kivándorolni. A vasutépitkezéseknél is igy van. Ezer munkás között alig van 450 magyar ember! íme igy hagyjuk mi megfejteni a mi közgazdaságunk legvitálisabb érdekeit. Fölötte türelmesek vagyunk. Az olcsó vasúti menetdijakat fölhasználják alaposan a bécsi és külföldi utazók, ezek elárasztják az országot ezégeik által rájuk bízott termékeikkel, megrontják a magyar kereskedelmet. És nemcsak itthon, hanem különösen Ausztriában mindenüt. útba áll nekünk az osztrák ipar. De nemcsak itthon és Ausztriában, hanem a külföldön is árt nekünk az osztrák ipar s mindenütt háttérbe vagyunk szorítva. Mily óriási kár volt, hogy Magyarország nem állított ki Chikágóban. Ausztria kiállított fényesen a legjobb eredménynyel. 778 osztrák ezég volt ott képviselve. A kiállított tár4 Hogy ők ezeket nem látták, mikor még a földön voltak. Hogy ők azt hitték: el van tépve minden kötelék, mely őket a világhoz fűzi, midőn a buj- togató kisértésre hallgattak. Olyan kicsinyesnek, oly nevetségesnek tűnt föl mindenki előtt az az indok, mely őket az élet elvesztésére ösztönözte! Szinte ki- kaczagták magukat, hogy ilyen semmiségekért eldobták magukat, mindenüket. Az egyik azért, mert koldusbotra jutott s azután becsületes munka után kellett volna élnie ? A másik, mert hibát követett el ■ s nem iparkodott nevét újra tisztára mosni, de szennyes nevet vésetett a fejfájára, szennyes nevet, melyet utódai megcsókolni restellenek ? Hát nem bűnös, hát nem megbocsájthatlan őrültség volt az ? Es kaczagták önmagukat: de ebben a kaczagásban az önmagát maró gúny kígyója sziszegett. Es folyton zaklatta, üldözte őket egy lians;, eey kérdés, egy vád: Miért hagytátok el a földet? Belátjátok ugyebár, hogy balgatagok voltatok. Aki- az életben .csalódik: az csak az életben nyerhet vigasztalást. Hát miért lettetek öngyilkosokká? . . . * Az éjszaka behunyta csillagszemeit. A vasúti vágányok reszkettek a közelgő vonat menydörgő terhétől. Én pedig távoztam a sinekről; egy ugrásnyira volt az állomás: váltottam egy zónabilétet és utaztam a vasúton — elevenen. gyakból eladtak 3 millió frt árát és 29 műdarabot 30000 írtért. Csak az Egyesült Államokban több, mint fél millió magyar lakik, köztük igen sok vagyonos ember s remélhetőleg a magyar gyártmányoknak ezek révén lehetett volna jó sikert szerezni. Mert panaszkodunk és fájdalommal olvassuk az amerikai főkonzul jelentésében, hogy Ausztria kivitele Amerikába öt év óta emelkedik, mig Magyarországé hanyatló félben van és pedig azért, mert nem vagyunk eléggé élelmesek. Most is sietnek a lapok örvendetes tudomásul adni az országnak, hogy bécsi szabó-nagyezégek le kívánnak jönni Budapestre, magukkal hozva körülbelül 10000 munkás embei’t. A kereskedelmi miniszter pedig jóváhagyólag bólintottba fejével. Nem úgy kell azt tenni; azoknak a haszonra dolgozó ezégek- nek, ha ide jönnek, ha itt meg akarjuk könnyíteni a pozicziójukat, feltételül kellene szabni, hogy legelső ízben magyar munkásokkal kell dolgoztatniok, nem pedig a nyakunkra hozni 10000 munkást — idegent. Meg kellene hagyni mindazoknak a vállalatok, nak, a melyek állami kedvezményben részesülnek, hogy gyáraikban idegen munkást foglalkoztatni nem szabad és arra kell törekedni, hogy az állam meghonosítsa maga, ne idegenek által, a gyáripart, mert meg volna nálunk a szükséges posztulátum: szén, fa- vizerő, olcsó munkaerő. A pénz is olcsó jelenleg. Csak ember hiányzik, a ki nagy konczepczióval bírna, a ki megindítaná az akcziót. Kiszorítani az idegen ipart hazánkból, élelmesebben, vállalkozóbban hozzáfogni a nehéz munkához és ne arra tekinteni, hogy mennyi pénzt küldtek Amerikából a kivándorlottak az itthon maradt rokonoknak. Már e rövid sorokból is látszik, hogy van Magyarországon még elég oly tér, a melyen a reformok nagy munkáját tetterővel meg kellene kezdeni, de mi két év óta folyton azon tusakodunk, hogy ki a liberális és ki a reakezionáris és hagyjuk éhezni az ideákért való ádáz küzdelem idején a szegény népet, a mely hátat fordít hazájának, hol többet ér, úgy látszik, a személyi kultusz, a szép politikai szónoklat a frázis, mint a tevékenység és a munka. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (13. sz.) VIDÉKRŐL. Tisztelt Szerkesztő Ur! Legyen szabad szives engedelmével becses lapja hasábjain megemlékeznem a báttaszéki dalárda e hó 24-én megtartott rendkívüli közgyűléséről. E rendkívüli közgyűlés összehívását első sorban és főképen az elnöki állás megürülése tette szükségessé, miután a dalárdának négy éven volt lelkes elnöke, Szániel János ur eme tisztségéről leköszönt s e lemondást a közgyűlés sajnálattal bár, de a felhozott okok alapján kénytelen volt elfogadni. Szániel János ur elnökségének ideje alatt szivének egész melegével karolta fel a dalárda ügyét; időt, fáradságot, áldozatokat nem kiméivé teljes odaadással küzdött a közöny, a visszavonás ellen s csakis rendkívüli munkálkodásával érhette el azt, hogy a dalárda anyagi ügyeit rendezte, sőt eltávoz- tával az egyesület tekintélyes tőkével rendelkezik. Önzetlen, buzgó működéséért a közgyűlés jegyzőkönyvi köszönetét szavazott s a közgyűlés elismerésének eme jelét a távozó elnökhöz írásban eljuttatni határozta. Az elnök távozásával a tisztikar is beadván lemondását, a tisztujitás következő eredménynyel folyt le: Elnökül egyhangúlag és nagy lelkesedéssel dr. Kovács Bálint lön megválasztva; továbbá szintén egyhangúlag alelnökül Hofmeiszter János, I. karnagynak Rovacsek Pál, II. karnagynak Joó Károly, I. jegyzőnek Tafner Inárd, II. jegyzőnek Janosits Károly, pénztárnokul Jéger József, ellenőrül Bajomi Vilmos, zázlótartónak Szauer József. Örömmel tapasztaltuk a választásoknál a működő tagok ritka egyértelmüsegét és szoros összetartását, mert zálogát láttuk ezen egymáshoz való ragaszkodásban annak, hogy az egyesületnek minden tagja tud és akar lelkesedni azért az ügyért, melynek zászlója alá állt. Szeretjük hinni, hogy e lelkesedés nem szalmaláng, hanem a dalszeretetnek örüktüze s ha e lelkesedés — párosulva szorgalommal és kitartással — el nem hamvad, méltók leszünk az ügyhöz, melynek szolgálatába léptünk! méltók dalárdánk régi nevéhez, melynek fényét megtartani, visszaszerezni szent kötelességünk. Dr. Kovács Bálint urnák a közgyűlésen elmondott beszédében biztosítékot találunk arra nézve, hogy egyletünk vezetése a legjobb kezekbe került. A ki oly hévvel és meggyőzőn tud szólni a dalról, mint az uj elnök, abban a magyar dal szeretete nagyobb, sem hogy annak mőködésére alakult daltársulatot ne egész lelkesedéssel vezetne a dicsőség útjára. Tisztán a működő tagokon tehát a sor, hogy a dalárda nagygyá s erőssé legyen s hiszszük, hogy a dalárda működő tagjainak száma rövid időn belül meg fog szaporodni azon tagokkal, kik az ő régi dicsőségének bajnokai, részesei valánalc s hogy az igy megerősödött dalárda fel emelkedni arra a helyre, mely őt a társadalmi intézmények között méltán megilleti. Báttaszék, 1895- márczius hó 27-én Béla. MEGYEI IRODALMI CSARNOK. T a, v a. s zIrta: Kántor Imre. A föld fagyán a szürke ködgomoly Aranypánczélos tüzhadat takar, A mely az égből földet ostromol S a tél jégvárán rést vág csakhamar • Izzó tőrök hegyével, melyeket Ámor kovácsol fönn a napban, Hátrál a tél, majd futásnak ered S fut, mig elpusztul siratlan. Mint egy hideg leánysziv közönye, Melyet legyőzött egy ifjú kebel Szivében égő lángok özöne; Rohan a tél bús semmiségbe el, S mint ekkor itt, az öröm könyiben Találnak reményt, boldogságot; A tél omló könnyűitől hiven Terem a föld nyiló virágot. A tavasz hoz reményt, virágokat, Földnek és tarlott szivnek egyaránt, Habár a nyár majd épp olyan sokat Ragad magával hadisarcz gyanánt. Kunyhót körülvesz, úgy mint palotát, Lombbal, virágok illatával. Vígan köszöntget az ablakon át S urat, szegényét egyenlőn árnyal A kikelet vidám feltámadás, Melyet ma már oly kevés szív remél, Feltámadás ez, mi lehetne más, A mikor minden uj életre kél ? Virág tarkit behorpadt sírokat, A holtak lelke szellő, illat, Mely vágyat ébreszt, csókra hívogat Örök a lét, mig virág nyilhat. Modern lányok. Irta: TEWWREK ISTVÁN. Ma már nincsenek kis lányok. Ha a modern mamát az a bizonyos gólya babával megajándékozza: a kérdésre: fiu-e vagy lány ? a mama boldogan suttogja, „kisasszony“. Séták alkalmával gyakran hallgatjuk a kiáltást: Kisasszony: kisasszony, az Istenért hova szalad ?! Kisasszony csak nem fog leheverni a fűbe ?! Kisasszony, ugyan kilátta már azt, hogy egy kisasszony kavicsokkal hajigái?! A hangra ráösmerünk, a nevelőnői hang ez, de hol az a vállalkozó kisasszony ? . . . Végre előkerül ugrálva egy hatesztendős leányka, a nevelőnő megfogja karját, s lassú sétára kényszeríti őt, ahogy illő egy kisasz- szonyhoz. S te Szerencseden halandó, ki nem is sejted, hogy már nincsenek kis. lányok, a 12’éves Birikével szemben megengeded magadnak a tréfás kérdést: Mondja csak Birike, mi maga: leány-e vagy fiú ? Birike dühösen elpirul s a szemed közzé röpíti: Se lány, se fiú, én — nagysád vagyok. Érti ? Oh ön, lovagiatlan! Meg is mondom . . . Kinek mondja meg és mit? Ejh, hát Károlynak : a hatodosztályos gimnázistának, aki oly szépen, oly szerelmesen mondogatja! Boriska nagysád, szép a tavasz, de ön még sokkal szebb! És valóban csak kicsibe múlik, csak épp azon, hogy Károly még gimnázista, tehát kicsapnák az intézetből, ha párbajoznék, különben rég halált osztó fegyverével állnál szemközt, oh te jámbor, aki nem tudod, hogy ma már nincsenek kis lányok. Ilyen előzmények után 14 éves lányra úgy kell tekintenünk, mint a ki már elvárja tőlünk, hogy őt
