Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-03-17 / 11. szám
XXIII. évfolyam. ±±. szám. Szegzárd, 1895. márczius 17. KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Az országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központi tanitóegyletnek s a tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének hivatalos értesitője. Előfizetési ár: Egész évre . . 6 frt kr. Félévre ''pWm 3 * — Negyedévre .... i „ 50 Egyes szám a kiadóhivatalban 12 kr. Szerkesztőség: Bezerédj István-utcza 6-ik szám alatt, hová a lap szellemi részét illető közlemények intézendők. Kiadóhivatal: Széchényi utcza 176. sz. alatt, hová az előfizetések, hirdetések és a felszólamlások küldendők. Me gj elen: Hetenkint egyszer, vasárnap. Nyilttérben 3 hasábos petitsor 15 kr. Hirdetések jutányosán számíttatnak. Hiv. hirdetések: 100 szóig ! ! ! 1 frt 87 kr. 100—200 „ . . . 2 | 87 „ 200—300 | . . . 3 „ 87 “ minden további 100 szó 1 írttal több. Márczius 15. Ha Izrael népe ünnepet szentel Egyiptomnak földéről, a rabszolgaságnak helyéről való kiszabadulása emlékére: méltó ioerffal szentelhet ünnepet a magyar nemzet márczius 15-én. Tűnjenek bár évtizedek, avagy századok az enyészet tengerébe; nemzedékről nemzedékre fuladjon az elmúlás szele; bármennyiszer nyer valósulást a tűnő idők során: „az enyészet ősök nyomdokára az esti szellő uj fövényt takar, nem boríthatja feledés leple az 1848. márczius 15-iki eseményeket, nem olthatja ki az emlékezet lobogó fáklyáját az idő rohanó árja, mig csak lesz a honban egyetlen szív, mely a múltak emlékein lelkesülni bir, melynek rejtekében az igaz szeretet helyet talál. Ha a Sirius felkelésétől számították a régi egyiptomiak az évet s ha az előjel gyanánt tekintett a Nílus áradásának közeledése: a márczius 15. a magyar szabadság ébredő napjának jelképe s a haza boldogságának eljöttét hozza emlékünkbe. Ki ne emlékeznék édesen vissza, ha hosszn sötét éj után végtére megjelent a várva várt reggel? Gyötrő álmok nehéz kínjait ha tova űzi boldog ébredés, ily változás képe állandó, nem röppen el. Lehetne-e felednünk ama napot, midőn széttört hontink földén a szolgaság járma; midőn szabadság szellőjének lebbenésére örömdal hangzott föl a szivek húrjain; midőn riadó harsant föl, hangzott a „Talpra magyar“ s mint egy varázsütésre felébredt az alvó nemO J zet: az ébredő hajnalcsillag fénye ragyogta be a Kárpátok bérczeit, a völgyek ölét; midőn embermilliók lettek valóban emberé. Oh, e napot feledni nem lehet, óh, nagy nap, dicső nap, Isten áldott napja. Yajha emlékezeted oly mélyen vésődnék mindnyájunk szivtáblájára, hogy annak lángbetüiből állandó I ihlet szállna meg bennünket. Dicső szabadság! Törd szét most és örökre az egyenetlenség, visszavonás, rosszakarat, ármány, tudatlanság rab bilincseit, átkos jármát. A testvériségnek igazi ismérve, a szeretet ébredjen és lakozzék állandóan mindnyájunk szivében és az irigységnek, meg a gyülölségnek O J O 7 ö o J O még gyökérszállai se maradjanak ott. És ekkor, bár nyelvben, vallásban különbözők lettünk, egygyé forraszt, egyesit hazánk iránti szeretetünk és ennek jólétéért való buzgó fáradozásunk s valósulást nyer közöttünk az egyenlőség eszméje; jog és kötelesség élvezése s teljesítésének ugyanazonossága a különbség válaszfalának ledöntését eredményezi. A' hü kötelességteljesités, fáradhatatlan buzgalomtól nem riadhat vissza ama tudat, hogy a siker, a győzelem nem minden esetben jut osztályrészül, mert igazat kell adnunk azon állításnak, hogy: „Ha minden fáradozás, melyet embertársaink javára forditánk, haszontalan volna, a legnemesebb törekvéseinknek nem lehetne semmi eredménye; ha magasabb vágyaink nem teljesülhetnének s a szép és jó sohasem győzhetne a világon: még akkor is e nyomorult létnek legszebb része azoknak jutott, kik csalódásaikat sirukig megtarták s ha nem győztek is, legalább végső lehel etökig nemes czélokért közdöttek.“ Azok is, kik harezosai valának a márczius 15-iki eseményeknek, csak biztató remény, nem pedig biztos győzelem tudatából merítik a tetterőt, a kitartó buzgalmat. Fordítsuk javunkra a múltból önkényt kínálkozó tanulságokat. Ne engedjük elhamvadni lelkűnkben ama lángot, melynek ereje hatalmasnak bizonyult a múltban s kezességül szolgál a jövőre. Szent örökségünket drága kincsünket okosan használjuk, igazoljuk magunkat sasok ivadékainak annak bizonyságára, hogy „Nem I szül gyáva nyulat Nubia párdueza.“ Törpe lelkek tere mocsár, ingovány . . . Magasztos eszmék megértése s hasznosítása o o nemes lelkek tulajdona . . . Világosság és sötétség, lég és hitvány rög egyenlőkké nem válhatnak. Magasztos eszmékért valóban csak az lelkesülhet, ki képes ama magaslatra felemelkedni, hogy kisérhesse azoknak röptét, megérthesse igaz jelentését. Hulljon le azért minden szemről a rövidlátás hályoga; olvadjon föl minden szívből a szeretetlenség fagypánezéla s legyen márczius 15 most és mindenkoron nemzeti ujjáébredé- sünk magasztos emlékünnepe. Dombi Lajos. TARCZA. Mai gyerekek. I. Szép, nagyon szép álmom vala Az elmúlt éjszaka. Ideálom láttam tisztán, De nem az én szép kis Liszkám, A ki van most épen lisztán. Megnyertem a főnyereményt, Zsebre is vágtam a szegényt. Örömömben vágtatóba Elszaladtam a „Somossy mulatódba. II. Honnan, honnan, szép kis leány ? Finom arezod mórt halavány ? Talán bizony fáj valamid ? Talán a rózsád, az haragszik? Nem haragszik, nem, a szegény, Már nyugszik a sir fenekén, Álmodik ott szép csendesen, Hí, csalogat oda engem. Ölelni vágy merev karja, Ajkam csókolni akarja, Szárnyaszegett tiszta lelke Visszatérne a hült testbe. Ejnye, eszemadta lánya Az embert igy megtréfálja, Majd hogy el nem hiszem neki, Hogy a sirba kiván menni. Nem úgy, nem úgy, édes kincsem, Itt tréfának helye nincsen, Ilyen bájos, kedves lányka Nem való a rut halálba. Feslő rózsa a posványba, Tündöklő érez a rozsdába, Fényes csillag alvilágba Nem való ugye, szép lányka? Nem szólt mit se. Halvány arcza Kigyult ismét lángpirosra. Aztán halkan mondta ajka: Talán szeret engem maga ? Varjas József. A szabadságharcz dalai.*) Irta: HENTALLER LAJOS. A „Tolnaniegyei Közlöny“ eredeti tárczája. Ha a nemzet koszorús költője a „Talpra Magyarénál egyebet nem irt volna, akkor is halhatatlan marad s meg lett volna neve ép úgy örökitve, mint meg van a francziáknál a Marseilaisse költőjének: Rouget de Lislének neve. De Petőfi költeményei között találunk még egy harczi riadót, „Csatadal-“át. Ezt 1849-ben, mielőtt utolsó útjára indult Erdélybe, irta s egy levél kisé*) Hentaller Lajosnak legújabb kötetéből. rétében küldte meg a Debreczenben székelő magyar kormánynak. Levelében hivatkozik a Marseilaisse által okozott hatásra s felhivja Szemere Bertalant, nyomassa ki pár százezer példányban s ossza szét a honvédek közt: Csatadal. Trombita harsog, dob pereg, Kész a csatára a sereg. Előre ! Süvit a golyó, cseng a kard, Ez lelkesiti a magyart. Előre! De Petőfi „Nemzeti dal“-a nem maradt egyedül. Igaz, hogy az utána támadtak nem is közelitik meg, de jellemzik a nép hangulatát s a lelkesültsé- get, a mi országszerte felhangzott. A dalnok ezután a nép érzelmeinek lön tolmácsa s a dalokból a népérzület sugárzik ki, mint sziklák közül a kibugyogó kristálytiszta forrás. Ilyen az alábbi „Nemzeti dal,“ I mely bizonyos tekintetben talán arra volt hivatva, hogy Petőfi költeményének élét vegye. Még ennek szerzője loyalis hazafi s minden valószinüség szerint Tárkányi Béla. Nemzeti dal. — 1848. — Uj erőben felvirulva Fénylik nemzetünk, Gátakon túl, vészeken túl, Nagyok lehetünk. Már bizalmunk a királyban Udvözülten áll.
