Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-03-10 / 10. szám
4 ____________________ TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (10. sz.)________________ 1895. márczms 10. Ne m az a köny az igaz gyöngy, — Higyjétek el nékem — Mit szokásból hullajtanak, Mikor megjő a szabott nap, Utón s útfélen. Nem az a köny az igaz gyöngy, A mely hiúságból, Mint kirakat csillogása Hogy az egész világ lássa Pereg a pillákról. Igaz könnyét a fájdalom, Akaratlan szüli, S e szülött a nap világát Bámuló nép sokaságát Rettegve kerüli. Mint a madár fél a zajtól, Bántja őt a lárma S fájdalmának szent sebeit Miket csupán könnye enyhít, Nem viszi vásárra. Hogyha titkon könnyezőre Véletlenül leltek, Szent fájdalmát ha látjátok Durva kézzel ne bántsátok Azt a szegény lelket, Mert a köny, mit szeme önte Az a gyémánt, az a bánat igaz gyöngye. Balogh István. Egy a sok közül. Irta: KOZLOVSZKY KÁROLY. A kis falu harangjának hangja zúgva, csendülve töltötte be a határt, egy jobblétre szenderültet temettek. Bár közel huszonöt éve élt e faluban Rákosi Hugó, mégis idegen volt, mert senki sem tudta, hogy kicsoda micsoda és hogy honnan jött. A falu vénei még emlékeztek rá, hogy egy nagyon csúnya őszi napon érkezett meg s Volf Izsák, a csárdatulajdonoshoz szállva, pár napig annál is maradt. Ezalatt Izsák egy nem régiben megüresedett házat vett meg az ő neve alatt, az ő számára a községtől készpénzen; oda költözött ekkor a jövevény, egyetlen kézibőröndjével. A bútorokat a közeli városban vette s midőn berendezkedett, teljesen elzárkózott. Csak a levélhordó járt hozzá, postautalványokkal, ő pedig csak Izsákhoz járt néha-néha, de nem a csárdába. A végtisztességen résztvevő gazdák most is Izsákhoz néztek be, a temetésről visszajövet s föltették magukban, hogy kicsalják a zsidótól az idegen titkát. Nem tudtak eleget beszélni a pap gyönyörű beszédéről s az előkelő vendégekről, kik a fővárosból jöttek le egyenesen a temetésre s annak végeztével vissza is mentek rögtön, egy ur kivételével, a ki még most is ott van a Rákosi házában s ki bőkezűségével (egy pár tízest adott Izsáknak, hogy adjon az atyafiaknak bort,) fölkeltette a parasztok rokonszenvét. A csapiáros az ajtóban várta őket, kezeit dörzsölve, mert ilyen jó üzletet, mint ma, már régen nem csinált. Tudta jól, ha oda állít mindegyik elé egy, legrosszabb esetben két liter bort, hát több úgy sem kell nekik, mert oly részegek lesznek attól mind, hogy még az ajtót se találják; úgy kell őket kilódi- tani az utczára, hogy végre-valahára kinn legyenek. Isten hozta kigyelmeteket, i— fogadta most őket, — már megjöttek | — Megjöttünk, a mint látja, felelt neki János gazda, a kinek legtöbb reménye volt arra, hogy a jövő biróválasztáskor ő lesz a nyertes s ezért már most szokott hozzá, hogy a falu helyett ő beszéljen. — No hát forduljanak beljebb. Csak nem állnak itt kinn ebben a gyalázatos időben, mikor benn vár a bor; mert már előre kikészítettem, — hangzott a gondos Izsák szava. — Na akkor már szentül jól van előkészítve arra, hogy könnyen folyjon a torkon le, vágott közbe a kántor, a kinek nein igen tetszett az előkészített bor. De azért mégis csak itta: — Mert hát a szegény ember azt issza, a mi van — mondá nem egyszer. — Komisz idő, szólt Mihály gazda, a szakadó zápor csobogását hallgatva. I Épp olyan, a milyenben jött — felelt Izsák. Szegény ember! Ritkán volt jó napja s még az utolsó útját is ily czudar időben kellett megtennie. — Mondja csak, Izsák, — szólalt meg most János gazda, — magának kell tudni valamit ennek a Rákosinak az életéből, mert maga sokszor beszélt vele. Csak mesélt valamit egyszer!! — Ismertem én azt teljesen, — felelte — de nem beszélhetek, mert lelkemre kötötte, hogy senkinek ne szóljak, a mig él .... — De nem él ám már, most hát beszélhet! . . . . 1 Az igaz, csakhogy minek bolygatnánk föl a múltját I Nincs maguknak abból semmi hasznuk, ha e szerencsétlen ember élettörténetét megismerik. — De nézze csak, Izsák, mégis kiváncsi az ember megtudni az olyannak élettörténetét, a ki huszonöt évig élt közöttünk, a ki olyan titokzatosan jött le Budapestről s a ki nem járt napszámba se, földje nem volt és mégis .élt! . . .- Hát az igaz .... Mert én is kiváncsi voltam, többször is megkérdeztem, mig meg tudtam. Ha olyan nagyon kizáncsiak rá, hát elmondom, a hogy ő mondta. Figyeljenek: A mint tudják, én vásároltam neki mindent s igy sokszor jutottam közel hozzá. Beszédközben többször is rátértem, hogy mondaná el, mért vonul úgy el a világtól s jött ebbe a, kis faluba, mikor sokkal műveltebb, mint mi vagyunk. Sose akart semmit se elárulni. Egyszer azonban, egy pénteki napon, mikor • megint elmentem hozzá, nagyon komolynak találtam. Tűnődtem, hogy mért oly komoly? Talán nem kapott pénzt. Elseje volt és nem láttam a levélhordót megfordulni nála. Nem is emlitettem a múltját s ő egyszerre beszélni kezdett.- Hallja-e Izsák S szólt — maga már többször kérdezte tőlem a múltomat, figyeljen hát ide, elmondom, mert ma rám nézve nagyon szomorú nap van. Ma tiz éve annak, hogy engem Budapesten a Nemzeti színházban kifütyültek a „Mostoha anya“ czimü drámámért. Most tudja, én iró voltam, illetve akartam lenni. Még iskolába járva is arra vágyódtam már, íróvá lenni! Kisebb tárczákat írtam is már a napilapok számára, a miket azonban soha se közöltek. Sőt nem is feleltek, ha küldtem egyet, vagy ha adtak választ, azok gyalázatosán rosszak voltak. Teletömött papírkosarat emlegettek, meg időrablást. Igaz, hogy e kudarczok bántottak, de én azért tovább is írtam. Mert hisz hires ember akartam lenni, azzá pedig nem lehet az ember nehéz küzdés nélkül. Es küzdöttem, de hiába. Mikor a matúrához közel voltam, azt hiszem, az utolsó előtti évben, megint tárczákat írtam egy kollegámmal versenyezve, ki ugyanoda törekedett, a hova én, csak nagyobb sikerrel. Mert az ő tárczáit egymásután közölték a lapok s az enyéimmel még mindig tüzet raktak. Ekkor elhatároztam, hogy mivel a kis dolgokban nincs szerencsém, próbálok nagyot: s egy színmű írásához fogtam. Tanulmányaimat elhanyagoltam miatta; gyászos következménye lett; de az én színmüvem elkészült azért. „Csonka hős“ czimet adtam neki s büszkén vittem a Nemzeti Színház titkári hivatalába s adtam be. Sok havi várás után megjött végre a válasz, melyben azt írták, hogy müvem nem használható, mert sok benne a hiba, melyben a szerző a stilisztika, helyesírás, ízlés és társadalomtan ellen vét. Azonban ez nem tartóztatott vissza attól, hogy egy második darabot, most már drámát, ne írjak. Ezt, bár gyönge volt, hosszas rimánkodásomra elfogadták s ki is tűzték az előadás napját. Hogy repesett a szivem örömömben, mikor az oszlopokon ott olvashattam a színház jelentését: 189 . | február 3. Bérlet szünet. El ő s z Ór: MOSTOHA ANYA. Dráma három felvonásban. Irta: Rákosi Hugó. Türelmetlenül vártam az estét s már előre örültem a diadalnak, mit kollegám fölött aratok majd. Végre kikölcsönzött frakkban beállítottam a színházba az előadás kezdetén. Ekkor elhülve tapasztaltam, hogy egyetlen taps nélkül már a második föl vonásig jutottak. Ennek folyása alatt azonban egyszerre csak egy éles fütty halatszott az egyik páholyból. Egy fiatal urnák nem tetszett a darab. Nyomban megkezdődtek a nemtetszés hangos nyilvánításai. Iszonyatos lárma keletkezett : A közönség fütyült, lábbal dobogott, a karzat leszakadással fenyegetett. Szörnyű botrány! A függönyt le kellett ereszteni I a rendőrtisztviselő a függöny elé állva, távozásra szólította fel a közönséget. De csak annál na. gyobb zaj támadt. Elkeseredve ézen hallatlan kudar- czon, én is felléptem a színpad elé s szidkozódni káromkodni kezdtem. Amint ott hadonáztam, kézzel-lábbal deklamál- tam, hirtelen egy narancs érte arczomat. Tántorogva szédülve léptem le s máig sem tudom, hogy értem haza. Elkeseredésemben ide jöttem s most abból élek a mit volt barátaim küldnek nekem. Mert sajnálnak és segítenek rajtam. Vissza akartam ugyan térni még a fővárosba, de most már úgy ide szoktam, hogy képtelen vagyok elmenni innen. Itt is fogok meghalni. — Eddig mondta a szerencsétlen ember és igaza is volt: itt halt meg s ugyanoly csúf időben ment ki e faluból, a milyenben megérkezett. Csönd volt a szobában Izsák beszéde alatt: de a végén nagyon sajnálkoztak a pityókos atyafiak a szerencsétlen ur fölött. De János gazda megint megszólalt, kérdezvén hogy ki az az ur, a ki most ott van a lakásában ? — Ez az ő kollegája, a ki sokat tett érte, mert kivitte, hogy be ne poroljék a botrány miatt. Ő fizette maguknak a bort is és azt hiszem maguk se ellenzik ha azt mondom, hogy az isten éltesse soká! Es hosszú ideig nem hallatszott ki más az utczára, mint borízű hangú „éljen“-ek. A hazáért mindent. 15) Irta: Aggteleki (Ullein) Ferencz. (Folytatás.) Vilmát és Gizellát az ő kis szobájokban találta. Még ily nehéz lélekkel soha sem lön e küszöb átlépve!;)^ Vilma a báli ruhákon dolgozott, Gizella pedig, ki a konyhából szaladt be egy pillanatra, fehér kötényesen, menyecskésen bekötött fejjel, a dolgozó asztal előtt állt! Kellemes ellentéte volt ezen egyszerű megnyugvási pontja ama nem mindennapi szépségnek, melynek szemléleténél kifárad a szem ! — S a képnek ezen színezetten kerete csak fokozta, magának a képnek hatását! Endre tényleg visszahökkent azon gondolatnál, hogy ennyi bájt, ennyi ünnepiséget, ily kincset feláldozand! — E megjelenése hangos tagadása volt a szinészkedő tehetségnek, ama roppant lelkierőnek, a melylyel emésztő indulatokat eltitkolni lehet! — Halvány arcza, szemének bágyadt sugara, a hanghordozás, minden, de minden az ő lelkiállapotának árulója volt. És a Pálfay leányok nem kutathattak ezen hangulat forrása után! Gizella nem tudta ijedségét eltitkolni, s nem kis zavarral fogadta Endrét. A leányok tekintete felrezzenté őt, s minden erejét összeszedte, hogy a külső megjelenést is a lélek szolgálatába vegye, hogy azzal is hazudjék! Az ő ajakán annyira megszokott ironikus mosoly ismét ott látható. Kínálás nélkül foglal helyet, s engedelem nélkül gyújt rá szivarra, tán, hogy a lélek viharát rejtse annak füstjébe! E modora különben megszokott volt e körben. Vilma mindig aggódva nézte e viszonyt, az ő komoly lelke sohasem rokonszenvezett Endrével, s mély előrelátása e viszonynak fájó hátterét szemlélte a titokzatos jövőben. De azért nem szólt nővérének, nem volt képes a szív ábrándvirágait megtépni, az ébredő hajadon beléletét himporától megfosztani. Úgy gondolkodott, hogy a csalódás mindig jókor jön arra, hogy fájdalmat okozzon, hogy kiábrándítson. Ellenben Gizella érdekességet, egy benső szenvedésnek rosszul elrejtett kendőzését látott, szemlélt e nem természetes modorban. Vilmát a hideg megfontolás, a külső viselet vezérelte, amidőn véleményt táplált; Gizellát pedig ama sajátos érzék, mely a szerelmesek tulajdona, amelylyel megérzi, vájjon szeretve van-e? 0 érezte, hogy Endre szereti őt, s ez elég volt neki! Az a habozás, az a nyugtalanság, a rosznak ama erőltetett látszata, amely e körben való mulatozása alatt átvonult modorán és külső viseletén, ez mind egy mély titok befátyolozásának tekintetett Gizella által! S ő úgy érezte, hogy ezen titok nagyon fáj Endrének, s hogy ama titok szálai őt is hálójukba fonták. Kétszeres ok, hogy Endrét, még jobban szeresse ! Endre észrevette, hogy tekintetéből olvasni akarnak, s nehogy egy alkalmatlan kérdéssel nehezítsék szerepét: maga vette fel a társalgás fonalát. — Hát csakugyan? mondá különös hanglejtéssel — a múltkor azt hivém, hogy csak mese az egész és ime, a Pálfay leányok varrnak! — Lám, lám, ki hitte volna! A leányok egymásra tekintenek, s mintha mondanák, na, ez is rosszat álmodhatott az éjjel! Gizella
