Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1895-03-10 / 10. szám

2

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (10. sz.)

1895. márczius 10.

meg munkatársával hasznának részét, ha ő is részt huzna a haszonból. De ez a fonák helyzet iparunk terén, melyet a munkaadóval szembehelyezkedő' propaganda nem vesz figyelembe;. Mig az anyag drágul, a munkaerő' tetemes: forditott arányban lefelé halad az ár, mit a fogyasztó a készítményért fizet.

De a tavasz viszonylag ezen is fog segíteni.

Midó'n a tavasz érkezését óhajtjuk, eló't- tünk lebeg egy rémes gondolat, az árvíz réme, mert most már úgyszólván lehetetlennek tartjuk, hogy hegyeinkről az öles hó leolvadjon nagyobb veszedelem nélkül és hogy miképen fogjuk eme permanes veszedelmünket kikerülni ? th.

Vége a legendáknak, kezdődik a történetirás.

Ámor az emberek legegyszerűbb költészete, ez a legbölcsebb mester. Mert ilyen közel vannak egymáshoz, nem tudnak élesen elválni, hanem egyik a másikat áthatva, kiegésziti. A legenda költői mit ad a históriának, s viszont az események anyagot teremtenek a költészet számára. Csodálatos igazság, hogy a nemzetek életének egyes korszakaiban csak a legenda fölemelő költészete által válhatik igazzá a történetirás ; és csodálatos igazság, hogy e költészet csupán a legnagyobb alakokat övezi, csupán a peripeti- kus korok hőseit emeli ki a rendszeres történetirás hatalma alól.

Csodálatos, hogy lelkűnkben mély, végtelenül ingó-érzések uralkodnak. Mintha nem tudnák elhinni, hogy megtörtént, a mit annyira óhajtottunk. Mintha még mindig kétkednénk abban, hogy alkotmányosságunk megszületett és él.

A legutolsó peripetikus kor hőseinek legtöbbje elhagyva a földet, letért a halhatatlanságba. Minden ilyen hírre két forrásból folynak könyeink: a keserű halálért egy felől, mely jön és elvisz mindent és az elmúlástól, melynek halál a neve, mindig megremeg az emberi név és ha olyanra tette kezét, a ki cselekedeteitől nagy lett köztünk és drága a szivünknek: százszoros a bánat, mely fejünkre borul érette. De a másik forrás, melyből könyünk lepereg, a hála és köszönet ki nem apadó forrása. A Gondviselésre nem nézhetünk ma szemrehányó tekintettel, mert a gondviselés szólt és a magyar él!

A jogok és kötelességek égbekiáltóan igazságtalan elosztása, a munka és jutalom közti aránytalanság nálunk is már régóta, minden keserű érzésnek volt kutforrása 1848. előtt. Állandó proletárok lézengtek az országban a máról holnapra élődő zsellérek és napszámosokban.

Elég nyomor és elég érdemtelen gazdagság volt együtt, hogy az ellentétek kiegyenlítésének óhaja mély gyökeret veijen a kedélyekben. A kommunizmusi vágyak, a történelem tanúsága szerint, a társadalmi fejlődés e stádiumában különben is kifejlődvén minden népnél, csak alkalomra vártak, hogy kitörjenek. Ez alkalom nálunk is megjött 1848-czal. De az első forrongások politikai jellegűek voltak, s az országgyűlés székhelyén, Pozsonyban és Budapesten mutatkoztak.

Márczius 3-án Kossuth a képviselőházban egy hatalmas beszédet mondott: felelős magyar minisztériumot, az örökös tartományok részére pedig alkotmányos intézményeket sürgetett. Ezzel pedig megadta a halálos döfést a régi rendszernek.

Bécsben egész határozottan állították, hogy a magyarok Rákoson a köztársaságot kiáltották ki. Ez a beszéd, melyben Ferencz császár és Metternich egész rendszerét a legélesebb bírálat alá vette, mindenütt óriási hatást keltett. Bécsben a vendéglőkben nyilvánosan ismertették és bonczolgatták egyes tételeit.

A februári forradalom hosszan, mint egy villámszikra futott végig a nemzetek és népek idegein, megborzongatva Európa testét. Németország egyik végétől a másikig hullámzott, mindenütt parlamentet, szabadsajtot, esküdtszéket követelt a nép. Poroszország és Bajorország meghajtották fejüket a fegyveres alattvalók előtt.

Az osztrák császárság is fenekestül fölfordult. Fenyegetőztek, követeltek és talpra álltak mindenütt: az egész birodalmat befútta a nagy kataklizma szele. Matematikai pontossággal következett be azon rövidlátó politika utolsó felvonása, melylyel lei gázhatni vélték az eddig uralt nemzeteket.

Bécsben kitört a forradalom.

Márczius 13-án kővel dobálták meg Albrecht királyi herczeget, s mert lövetni mert a népre, ezer és ezer ajak esküdött némán boszut ellene. A régóta fölhalmazott, hallatlan erőfeszítéssel egybehordott sok gyúanyag végre is fölrobbant a párisi forradalom szikrájától és lángba borította a Habsburgok trónját, de főképen minden birodalmát. Rothadtnak találták a régi rendszer szervezetét mindenütt. A közvéleményt szörnyű pánik ragadta meg, látva a katasztrófa tátongó örvényét maga előtt. Megrendült a bizalom Ausztria állami hiteléhez: az állam és bankjegyeket készek voltak egy czigarettáért elvesztegetni, csakhogy szabaduljanak tőlük.

Kossuth beszédét újra meg újra felolvasták, s ez végkép fanatizálta a forrongó tömeget. Valahányszor e helyhez értek: „a bécsi rendszer csontkamrájából sorvasztó szél fuj ránk, mely megdermeszti idegeinket“, tízezer torok rivalgta: „újra, újra!“ s a

tömeg lelkesedése tetőpontját érte. 14-e reggelén látott napvilágot az a hivatalos tudósítás, hogy Metternich kanczellár hivatalát 0 Felsége kezeibe tette le.“ Beteljesült hát végre a népek imája; az európai szin- pad kifütyült komédiása bátyus zsidónak öltözve, mások szerint paraszt ruhában; vagy ruhaszállító-kocsiban bujkálva menekült a nép haragja elől. Es midőn délben a császár körülkocsizott a városban; a nép, ragaszkodása jeléül, ki akarta fogni lovait a kocsijából és saját karjaival szerette volna hordozni.

Pozsonyban kétség és aggodalom közt virradt föl márczius 14-ke. Az előbbi nap estéjén érkezett meg Bécsből a nádor, hova a főrendiház minden al- elnöke és elnök-helyettese^ azért szökött volt, hogy a folirati javaslat gyors letárgyalását megakadályozzák. A Bécsből jövő forradalmi hírek azonban egyetlen éj alatt megváltoztatták a helyzetet. 14-én délelőtt Kossuth meghatva mondta el a forradalomról nyert értesüléseit és tudatta Metternich bukását. Midőn pedig a nádorhoz küldött bizottság azzal tért vissza, hogy a főrendek nemcsak ülést fognak tartani, de a javaslatot el is fogadják, megelégedetten hagyták el termeiket. Csak Széchényi előrelátó, mély lelkében támadt aggodalom e nagy események végsikere iránt. De Kossuth elkeseredett és szenvedélyes támadást intézett ellene e miatt. És mert Kossuth ekkor már mindenható volt a közvélemény előtt, az országgyűlés diktátora, neki, benne hittek tehát. A rendek a délutáni ülésben csakugyan elfogadták a fölirati javaslatot és maguk kívánták, hogy egy országos küldöttség vigye azt a Felség színe elé. Rögtön meg is választották e küldöttséget a két tábla tagjai közül, s másnap, 15-én reggel indultak hajón Bécsbe. Az indulás előtti estén azonban a polgárság fáklyászenével tisztelte meg Kossuthot.

Budapesten pedig az ifjúság vezérei: Petőfi, Jókai, Vasvári, megfogalmazták a tizenkét pontot, s ezek tárgyalására 12-én az ellenzéki körben népgyü- lést tartottak. Azonkívül egy reformlakoma költségeinek fedezésére aláírási ivet is nyitottak. A peticziók országgyűlés elé terjesztését ez a népgyülés leszavazta, mert a jelenlevő ellenzéki képviselők időelőttinek, a körülményekhez nem alkalmasnak találták. Egy újabb népgyülésen, 14-én mindazonáltal azt határozták, hogy ha már a teljés országgyűlés elé nem, de az országos ellenzéki választmány élé fogják terjeszteni.

Megérkezett a bécsi forradalom hire. 15-én nem- zetiszin zászló alatt csoportosult az ifjúság, élén Petőfi és Jókaival, s a „Talpra magyar“ hatása alatt diadalmenetben vonult végig az utczákon. Útközben csatlakozott hozzájuk az egyetemi hallgatók csapata és számos polgár is. A tömeg végre megáit a Länderer nyomdája előtt, — hangosan követelte a 12 pont és a „Talpra magyar“ kinyomását. A nyomtat vány ok elkészültéig pedig sok lelkesítő beszéd haúgBoldogságot, üdvöt, gyönyört olvas ki a villogó tekintetből, de azok a könnyek mintha arra figyelmeztetnék, hogy neki az a boldogság tiltva van.

Hiába ver olyan lázasan annak a szép asszonynak a szive, hiába suhan ki ajkán az a sóvárgó, mámoros lélekzet, az öleléshez, csókhoz neki nincsen jussa.

— Talán az urad vett észre valamit, Julcsa? — kérdezi az asszonytól s közelebb hajol hozzá, hogy a szabadon lebegő haj néhány fürtje oda csapódik hevüit arczához s felingerli a vérét.

— Úgy van, az uram. Tud mindent, elárulták viszonyunkat az irigyek s tagadásomra azt felelte, hogy jól van, nem hisz el semmit, de ezentúl ébren tartja a szemét, utánunk vigyáz s ha észre vesz valamit, akkor az Isten irgalmazzon.

A legény szerelemmel vágyó boldogsággal nézte a szép asszonyt.

— Aztán te még is eljöttél hozzám, nem féltél az éjszaka sötétjétől, nem az urad haragjától, csak a szivedre hallgattál, a mely megsúgta, hogy én várlak a szomorú fűz alatt.

— Igen eljöttem búcsúzni.

— Hogy azután ne lássalak többet ugyebár soha ?

— Sohasem! — tördelte zokogó hangon a szép asszony s ráborult a legény széles mellére, a ki átkarolta erősen izmos karjaival.

Ez alatt pedig a rónasági dűlő felől egy sötét árny közeledett a szerelmesek felé.

Hosszú vastag gamót szorongatott a hóna alatt s mintha meg akarná lopni az éjét, mindig az úszó fellegek által vetett homályban haladt nesztelenül. Kezeit odaszoritotta vergődő szivéhez, hogy elfojtsa annak lázas dobogását, nehogy elárulója lehessen

csak egy szisszenés is annak a sötét elhatározásnak, mely lelkében megérett.

Nem is vette észre senki, mikor odaért a fához s meglapult az ér omladozó partján.

Pista, a szerelmetes juhász, éppen forró csókkal halmozta el a Tímár feleségét s beszélt hozzá a tiltott és fájó szerelem bánatos hangján.

— Jöjj és menjünk innen, hagyjuk ezt a tájat, megélünk mi máshol!

— S az uram ?

— Itt van, rátok lesett! — hangzott egy durva, elkeseredett férfihang a partról s a másik pillanatban ott állott előttük Timár János, a rászedett férj, a megcsalt parasztgazda.

A szép asszony arcza olyan lett, mint a halál s kiszakítva magát a legény karjaiból, elkezdett szaladni a sötétben, kibontott, repülő hajjal, kétségbeesett sikoltozással.

Pista pedig feltápászkodott, kezébe vette ő is a gamóját s hidegen, megilletődés nélkül mondta :

— No hát itt vagyok, János!

r

Es azután szembe állottak egymással, megkezdették a harczot. A nehéz botok visítva hullottak alá, csak néma puffogásuk hallatszott s egy nyögés, mikor a Pista gyerek lehullott a földre, megöntözni kiomló vérével a szikkadt pázsitot.

Azután csend lett.

Timár betakarta szűrével az elalélt legényt s nyugodtan ballagott a tanyára.

Hanem másnap nem volt, a ki a selymes birkákat kiverje a szikre, Pista csak déltájban verődött be az akiokhoz s az öreg számadó kérdezősködésére haragosan felelte:

— Ha tudni akar valamit, kérdezze meg kint a szomorú fűzfától, majd beszél a kendnek.

Mintha az öreg a nélkül is nem tudott volna mindent . . : Bibó Lajos.

.A.pxilis'ba.xi»

Lirai epizód 3 felvonásban.

Irta: H e i s z J. Béla.

(Folytatás és vége.) • ■

G i z a. Hol maradnak ily soká ?. Talán csak nem szöktek el ? (Dezsőhöz.) Nézze, hogy térdel Károly a Boris előtt!

Dezső. (Félre.) Nem néznek ide, utánozzuk őket. (Gizához.) Én is letérdelek ön előtt.

Dezső. (Gizához.) A mint látni tetszik, térdelek (megkapja s csókolja a kezét) s csókolom a kezét.

G i z a. Jaj! (halkan sikolt. Dezsőhöz.) Meg van őrülve?

Dezső. (Gizához.) Cseppet sem, csak szeretem önt. Régen lesek már egy oly alkalomra.

G i z a. (Dezsőhöz.) De keljen fel. Hátha újra ide nézitek, vagy a többiek térnek vissza.

Dezső. (Gizához.) Nem bánom! Nem kelek fel innen, mig meg nem vallja, hogy viszontszeret, vagy mig legalább bizonyítékát nem adja ennek.

G i z a. (Dezsőhöz.) Hogyan tegyem ezt ?

Dezső. (Gizához.) Adjon egy találkát .

Giza. (Félre.) Ez a szegény fiú nagyon szerelmes lehet belém. Ha minden udvarlómnak találkát kéne adnom, akkor ugyan ebédre sem maradna időm. De most kivételt teszek. Minden elvem daczáiía is találkát adok neki, miután oly igen-nagyon szeret. (Dezsőhöz.) Ám jó. Jöjjön holnap délután a templom-