Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-02-24 / 8. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (8. sz.) 1895. február 24, A vidéki pénzintézetekről. / Evekkel ezelőtt nemcsak a szaklapokban, de a napilapokban is nagyon szellőztették a takarékpénztárak reformját, de különösen a vidéki pénzintézeteket akarták agyonreformálni. Sokat gyüléseztek szakemberek és laikusok, sok tintát fogyasztottak s nagy volt a tollharcz e fontos kérdés miatt, de végre is eredményt nem bírtak felmutatni, maradt minden a réginél — a takarékpénztárak megtartva eddig féltékenyen megőrzött autonómiájukat tovább teljesitik közgazdaságilag fontos és humánus feladatukat. Pedig nem lehet eltagadni akkortájban e mozgalomnak volt oka, mert a sok vidéki pénzintézet bukása volt kiinduló pontja az akkori áramlatnak. És midőn nemsokára reá a fővárosban is bekövetkezett a katasztrófa a mikor ugyanis az „Első hazai takarékpénztárnál“ „megesett“ a milliós sikkasztás, no akkor plane megmozdult a nagy sajtó-apparatus s a theoretikusok persze rögtön egy kaptafára akarták ütni az összes magyarországi pénzintézeteket. Csakhogy a praktikus gondolkodók egész máskép fogták fel a dolgot, a mennyiben a különféle helyen és viszonyok között működő pénzintézeteket nem lehet egy kalap alá vonni. A praktikusan gundolkodó, főleg pedig az, ki évek hosszú során át pénzintézetekben tényleg akár mily minőségben működött s a pénzintézeti intézmény mélyébe beletekintett, azt tanulmánya tárgyává tette, egész más képet lát, mint az e tárgyban felületesen gondolkodó theoretikus. Nem az intézményben, hanem egyedül csak az emberekben kell a hibát keresnünk. Mert az embereket manapság az önzés utálatos szenvedélye, a kupzsiság szelleme, az uralkodni vágyás dämonja uralja. Ezek folytán több vidéki pénzintézetnél a nyerészkedés, gschaftelés, s a sáp léptek előtérbe. Több vezérigazgatónál, vezértitkárnál, igazgatósági tagnál, hivatalnoknál a gyors meggazdagodás „rózsás álmai“! voltak a főfaktorok, melyek a pénzintézetek egészséges fejlődésöket részben megakasztották s legtöbbnyire azok bukását előmozdították.-------Ilyen szellem so k vidéki pénzintézetben máig is megvan s sokan nem bírnak tőle szabadulni. Ezen szellemtől kellene megszabadítani az intézeteket, mert még sok vidéki pénzintézetnél a régihez való szívós ragaszkodás, a „klikk“, egyes „neves“ család befolyása s a legtöbb esetben a vezérlő és az intézetet igazgató közegek vitték a tönk szélére az intézeteket. Azon számtalan mód közül, melyek a vidéki pénzintézeteket e kártékony és veszedelmes szellemtől némikép megóvná: az intézet közegeinek megválasztása körüli lehető elővigyázat volna, mely a pénzintézetek szilárd alapon való fennállásukat biztosítaná. A választásoknál követi el a legtöbb pénzintézet a kardinális hibát. Valóban bámulatos felfogása legtöbb vidéki pénzintézetnek, hogy például a vezető igazgatói állás betöltésénél legtöbbször ignorálják a tágértelem-ben vett szakképzettséget. Azért mondom tágértelemben vett szakképzettséget, mert nem feltétlenül szükséges, hogy egy intézet élén álló egyén szakiskolákat végzett légyen, hanem bírjon legalább annyi általános üzleti szellemmel s routinnal, mely az illető pénzintézet becsületes, jó és" helyes vezetéséhez elkerülhetle- nül szükséges. Ilyeneket legelső sorban egy évek hosszú során át fenálló pénzintézet kipróbált igazgatósági v. felügyelő-bizottsági tagjaiból lehet választani, vagy a már meglévő aligazgatót az igazgatói székbe ültetni. A munkát elvégzik majd az arra hivatott és szakképzett intézeti hivatalnokok, kiknek érdekükben.állván az intézet „előnyét“ annál is inkább előmozdítani, mert hisz az a hivatásuk, magyarán mondva kenyérkeresetük. Az ilyen „kipróbált“ hivatalnokból is lesz legtöbbször megfelelő szakképzett igazgató. Ha alapjában taglaljuk a dolgot egy bizonyos (10., 20., 30.) évig egy intézetnél becsülettel működő hozzáfér- h e 11 e n tisztviselő, ha az igazgatói székbe ültettet- nék az illető intézetnek semmi esetre nem hátrányára, de határozottan előnyére volna. Ha pedig azt vélik a t. részvényesek, hogy egy hivatalnoknak egyszerre nagy ugrás az igazgatói szék, válasszák be előbb az igazgatótanácsba, a hol tulajdonképpen méltó helye volna, mert egy tisztviselő nemcsak száraz gép legyen, hanem az intézet érdekeinek s hozott határozatainak végrehajtója. Igazgatótanácsossá való megválasztása által az illető tisztviselő megjutalmazva, kitüntetve érezvén magát, ámbiciója, munkakedve s önérzete csak fokoztatnók s az intézetnek díszére s becsületére válnék. Pardon! most veszem csak észre, hogy mily érzékeny hurt pendítettem meg, mert hisz ez majdnem lehetetlenség, hogy egy ügyvéd, orvos, földbirtokos vagy más „neves“ egyén mellőzésével — egy simplex hivatalnokot válasszanak meg igazgatónak v. igazgatósági tagnak. — Ámbár tagadhatlan, hogy a részvényesek túlnyomó része nagyon jól tudják, mikép az a „bizonyos“ hivatalnok derekasan megállná helyét, de a vidéki pénzintézeteknél még nem tudnak azon eszmével megbarátkozni, hogy az intézet valamely hivatalnokát igazgatósági taggá vagy plane igazgatóvá előléptetnék. No de hogy is lehet ilyet elképzelni, hogy az a hivatalnok, ki évek hosszú során át az igazgatóságnak alárendeltje volt, most egyszerre vele egy rangú sőt még több „vezető factor“ legyen. Pedig ha ezek a „jó urak“ meggondolnák, hogy az „Osztrák-magyar bank“ milliókat forgató fiók- intézeteit egy-egy főnöki czimmel felruházott hivatalnok vezeti, más véleményben volnának. A tapasztalás ugyanis eddig azt mutatta, hogy az az úgynevezett „pénz-baczillusokat“ a beteg-intézet testében előbb fedezté fel s nem a puszta véletlen vezette reá a sikkasztásokra, hanem azokat még elég korán észrevéve azokat csirájában elfojtotta. Azt is elég sajnosán és keserűen tapasztalhattuk, hogy az előkelő hangzású név, fedhetlenjellem, tisztesség, becsület nincs mindig, a vagyonnal és függetlenséggel összenőve, mert azok a j ó vezérigazgató urak egy intézet bukásánál, még egyetlen egy esetben sem vallották be, hogy az ő könnyelmüségök, együgyisé- gök, vagy tudatlasságok okozta az illető intézet bukását, de az még plane elő nem fordult, hogy az elveszett pénzt megtérítették volna, hanem legtöbb esetben ép bőrrel megmenekedtek, s igy í’ende- sen a részvényesek de leginkább a betevők vesztették el véres verejtékkel összegyűjtött filléreiket. Angliában hozták divatba, hogy a pénzintézetek élére mindig előkelő hangzású neveket kerestek pedig Anglia már maga is reájött tévedésére, mert nevet nem, hanem munkaerőt kell keresni. Fedhetlen jellem, tisztesség, becsület, hozzá- férhetlenség, anyagi függetlenség, ezek azon tulajdonságok, melylyel egy intézet élén álló egyén első sorban bírjon. Az intézet kötelékén kívül álló akármily rangú és állású egyénektől az intézet óvakodjék, mert azok rendszerint ezen állást mellékfoglalkozásként tekintvén, nem intézetet vezetni, hanem csak dirigálni tudnak. A vidéki pénzintézetek tehát nagyon helyesen cselekednének, hogy alkalomadtán oly közegeket választanának, kik a fent említett jeles tulajdonságukon kívül egy kis kereskedelmi routinnal is bírnának. A főváros kezd már jó példával elöljárni, de mikor ébred fel a vidék ? Brandeisz Ferencz. A társadalom szive. Te sokat kigunyolt, satirikus emberektől megcsipkedett, czinikus szívtelenektől megócsárolt nőegyesületek és mindennemű humanitárius közjótékonyságok én a ti dicséretetekre fogom a tollat. Alkotmányos szabad államokban a törvényhozás működése mellett, csaknem egyenlően fontos tekintet, hogy a társadalmi működés miként néz szét eszközök után ) melyek a humanismus czéljaihoz vezetnek. Sőt ez még fontosabb, a mennyiben igen sok törvény a végrehajtásban gunynyá változik, de a mit a szocziális közszellem óriás karja ápolásba vesz, az nem papírra irt törvény, melynek némelyike az élet szükségeiből merített követelése a kornak. A társadalomnak, mely már a czivilizáczió gyors vonatára fölkapott, temérdek teendőt kell teljesítenie és azokat úgy intézni, hogy önzés és balhéiét és szerencsétlenség szírijein hajótörést ne szenvedjenek. Minálunk is — talán elmaradottságunk ösztönző érzetében, — hatalmas kezd, fájdalom csak kezd, lenni minden téren a cselekvés buzgalma. A társulási szellem az emberi önzésből materiális czélokért ma napság gyorsan gyűjti a hivatott erőket. Ez az egyesülési kedv kétségkívül a nemzeti közvagyonosodásra hatalmas motor és mint ilyen elsőrendű tekintetet érdemel ebben a materiális korban. Hanem az emberszeretet költői románcza kevéssé csillog át rajta. Már pedig az anyagias előrehaladás vagy nem, de bezzeg bújnám én a könyvet, a mit deákok „biflázásnak“ neveznek. Alig vártam már az úgynevezett boldogasszony napját, (különben magam sem tudom, hogy mily ünnep volt közeledőben) ugyanis tervezve volt egy úszási — pardon, ezer bocsánat — egy korcsolyázási verseny lett volna, a melyre hát a szép lányok is mindnyájan meg lettek hiva. Oda persze nekem is el kellett mennem, mert, mint háziasszonyom mondá, nélkülem az meg sem történhet. Végre elérkezett a nap, melyet annyira vártam s a melyhez fűztem reményem, hogy véle, az „enyémmel“ megismerkedjem. Csakhamar felkészültem s korcsolyáimmal kezemben kiindultam a tóra, a melynek partján most oly jól esik, magamat érzelgésnek átadva, könyökölni. Mire kiértem, már ott voltak a deákok. Min- deniknek meg volt a maga párja. Minden lánynyal volt egy férfi. (?) Egy lökéssel — diák nyelven, jó magyarul svunggal utána siklottam, de ő ezt észrevéve, igyekezett előlem is, mint mindenkitől, eltűnni s gyönyörű lépésekkel siklott tova. Sokáig kergettük igy egymást, végre ő megállóit i lihegve várta, mig odaérek. Rendkívül zavart voltam. Alig tudtam egy pár szót elmorogni. Kedves Nagysád! — szóltam hozzá csaknem dadogva — engedje meg, hogy lovagjának ajánljam magamat. Vártam, hogy elutasít s örültem volna, ha csak oly szárazon vihettem volna el a dolgot. De ime! Elmosolyogta magát s karját enyémbe fűzte. Ezer köszönet — dadogtam s megkezdettük lassú tempóban a korcsolyázást. Egyedüli vágyam volt, hogy beérkezzem s reményemet táplálta azon tudat, hogy hiszen már tavaly is én voltam a nyertes, hát tán most sem jutok hátra. Különben megjegyzem, hogy már hetek óta treníroztam magamat. A verseny megkezdődött. Eleinte hátul maradtam, a mint meghallottam a többi buzditók közül az ő hangját, elkezdettem dolgozni s még nagy előnynyel jöttem be. A győzőt jutalom illeti. Vélem is az történt. Felemeltek vállaikra s éljen zugások között vittek végig az elég hosszú pályán. E nagy zajban csak az ő hangját véltem hallani, csak őt láttam, mint lobogtatja picziny kezében piros kendőjét. Végre megszabadultam a hurczolástól. Megkaptam az érmet és siettem hozzá. Mily büszke voltam. Hogy:,irigyelték az ő barátnői, hogy irigyelték az én barátaim e kettősdiadalt. Ezután következett a táncz. Késő éjjel mentünk csak haza. Elkísértem őt. Fogadást tettünk, hogy csak egymásé leszünk. Elváltunk s forró csókot nyomott ajkamra. Forrót, mely még most is égeti ajkamat. Ugy-e elképzelik kedves olvasóim, hogy mily öröm lakta szivemet, midőn beteljesülni láttam egyedüli vágyam, midőn szerelmem visszhangra talált ? Elképzelhetlen ama nagy fájdalom, melyet éreztem, midőn megtudtam, hogy ő az éjjeli mulatságon meghűlt s most agyvelő-gyulladásban szenved. Képzeljék csak! En, a ki a vallással egy cseppet sem törődtem, most buzgón imádkoztam éjjelnappal s tanulótársaim csodálatára még az iskola után is, valamint az iskola előtt a templomba mentem, könyörögni életéért. De más volt írva a sors könyvében. Negyed napra rá valaki erős kopogással vert fel merengésemből. — Szabad! — mondtam s az ő kocsissuk lépett be, kérve, hogy siessek az Isten szerelmére, mert a kisasszony haldoklik s csak engem kíván látni. Rohantam egyenest hozzájuk. A szoba sötétes volt s a téli nap utolsó sugarát^bocsájtá be a szoba ablakain. Ott feküdt ő. Sápadt volt. Hogy megváltozott e négy nap alatt. Alig ismertem meg. Csaknem magamon kivül borultam ágyára. — Aranka! — kiálték - ne hagyj itt kedvesem! Ne menj el, édes! Hisz megfogadtad, hogy az enyém leszel. Rám emelte szemét s nyakamat átkarolta, csókot hintett ajkamra. — Szeretlek! — sugá s meghalt. E közben a nap már régen lenyugodott a tavat párkányozó hegy mögé. S én inogva hagytam oda a halottas házat. Kimentem a tópartra hajadon fővel, leültem egy kődarabra s fejem tenyerembe hajtva zokogtam. — Elhagyott! — súgtam. — Elvitte őt az Isten. Jobban tetszett neki . . .
