Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-02-17 / 7. szám
4 A bálok divatja leszorította, tönkretette azokat a szü- kebb körű mulatságokat, amiken nem volt drága ruha, nem volt fény, de annál több volt a kedély, a magyaros, kitörő vidámság, a nemzeti erényt képező vendégszeretet. És ezek a bálok ugyan miből állanak I Összesereglik egy csomó ember, a ki egymást jórészt nem ismeri. Nézi hát fürkészve, idegenül s nem lát mást, mint a toillettet, a miben az egyéniség elvész. Ha a jószerencse a tolongásban odavezérel egy-egy tánczost, hát akkor folyik a táncz; végtelen szédületes, fárasztó, kábító ez az örökös forgás estétől reggelig, — de hát mi mást lehet csinálni ? A szünóra igaz, hogy egy kicsit megszakítja a versenyforgást és alkalmat ád, hogy a megtépett, lerongyolt ruhák rendbe hozassanak; de hát mulatság az a tolongásban, szivarfüstben elköltött vacsora, a miközben élet-lialálharcz folyik egy-egy tál ételért; vagy amott a czukrászdában unalmas elhagyatottság- ban felkanalozott fagylalt, a mikor minden tekintet a mulattató gavallért nyomozza, minden sóhajtás egy- szermind az j elégületlenség, a fáradtság, az unalom megnyilatkozása? Hajh! régente nem kellett a gavallérokat pezsgős vacsorákkal odaédesgetni a leányok közé, megvolt a magas, az ideális értékük. Nem ide tartozik annak vitatása, hogy meg van-e még ma is, vagy ha nincs, hát miért nincs? No és aztán, ha már mamák és leányok különféle okokból előbb nem hagyják el a báltermet, mint a kocsi előkerül, nagyra vannak vele, hogy olyankésőn vagy olyan korán volt, hogy az utczán már megjelent egypár tejes kocsi, vagy a gázlángok közül is csak minden második lámpa pislogott. Hagyján, hiszen nemcsak bálok vannak a mi világunkban, vannak soiréek, picknickek, házi mulatságok is szép számban. Rágalom volna azt mondani, hogy ez a mai társadalmunk sem törekszik mulatni, sőt mentői többet, mindig csak mulatni akar, ha mindjárt nem is a mulatság kedvéért, de azért, hogy megmutassa, hogy bir, tud, akar mulatni és illetőleg mulatságot rendezni. Nos ezek az összejövetelek is olyan más színűek és izüek, mint a hajdaniak voltak. Ha a meghívottak nem kinoztatnak agyon különféle ének és zongora-előadásokkal, akkor bizonyosan részük van a hypnotizálás minden észbontó produkczióiban (ez utóbbit ugyan rövid néhány hóval ezelőtt Hyeronimy volt belügyminiszter betiltotta). Ki tagadhatja, hogy a' természetben rejlő titkos erők hatása velünk egykori. Csak ezeknek a megnyilatkozási módja képezi az újabb tudományok vívmányát. Hajdanta egy szempár nézésében, egy kis kéznek delejes érintésében több erő honolt, mint ma a bűvész vesszejének és agyafúrtságának összegében. ^ ^ f: $ Mindig bizonyos szánalommal nézem azokat a fiatal leányokat, akik az élet vágyával szivükben röppennek ki a gyermekszobából s olyan tele re-. Gr i z a. És a felesége oldalán ? . . . Dezső. Ön lesz a feleségem! Gr i z a. Először is nem tudja, elfogadnám-e férjül önt. Aztán meg mondtam már, nem jó túlozni. Dezső. Ha becsületszavamat adnám rá ? Gr i z a. Megszegné becsületszavát is. Nem az első eset lenne. Mert tegyük fel, hogy én elfogadnám a felajánlott „állást“, de ebben az esetben, meg vagyok győződve róla, ön nem venne el! Dezső. Ön kegyetlen . . . Griza. Nem, csak igazságos. Ötödik jelenet. Katicza, Boris. Griza. És ti már visszajöttetek? Nem mentetek a többivel ? Boris. Ugyan kérlek, érdemes is azzal az Irénnel menni! Örökké veszekszik Károlylyal, mert az nem foglalkozik vele folyton. Dezső. Azt pedig rosszul teszi a Károly. Ha egy lány kér ilyesmiket, legjobb azt megadni. És még hozzá Irén szép lány! Gr i z a. Ah, hát már belé is szerelmes ? ő is megtetszett ? Rendkívül tág szive lehet! Boris. Micsoda „is“t használsz te? Nemde, Dezső, ön csak Katiczát szereti? Dezső. (Mosolyog.) Katicza. (Félre.) Milyen furcsa ember is ez! A helyett, hogy örülne, hogy szerelmet mutatok iránta, holott valójában nem szeretem, még talán fitymál is! Avagy észrevette volna, hogy szerelmem csak talmi ? (Fenn.) Nem igaz, Boriska. Ha Dezső igazán szei’etne, ménynyel, szivszorongással lépnek a társadalmi érintkezés sikamlós parkettjére. Vájjon mi válik osztályrészükké a forrongó lázas tömegben, a mely a legszentebb érzelmeket is lábbal tapodni, kész önző érdekek hajhászata közben? Természetes, hogy a báltermek tropikus hőségében, az érintkezés sokféle alkalmával reájuk nézve is bekövetkezik az az idő, mikor minden gondolatuk azt parancsolja, hogy szeretni kell. A régi idők egészséges eszejárása könnyen megoldotta azt a kérdést. A szerelmes párok szépen összekeltek s vállvetett munkálkodással, egyetértve, gyöngéden támogatva egymást küzdötték végig az életet, amelyen keresztül elég volt éltet, üdvöt adó melegítőnek az a láng, a melyet Shakespeare igy énekelt meg: Egy pillanat s a két lélekrokon lm összefűzve gyémánt lánczokon. Ma már a szerelem is szertartásosabb, meggon- doltabb, halaványabb. Költők hirdetik, hogy a boldogság ott rejlik a magányban; irók csak azt rebesgetik, hogy aki szeretni akar, hagyja itt ezt a rossz, ezt az irigy, haszonleső társadalmat és vonuljon el valami senkitől nem lakott szigetre, ott megőrizheti érzelmeinek tisztaságát, ott szerethet csak igazán, zavartalanul, mindörökké! Es a fiatalságban megérlelődik a vágy egy magányos sziget után, a mely gazdagságával, illatos ligeteivel szeretni hiv. Voltaképen beteges képzelgés ez, de része van benne a modern szerelem ama jellemző felfogásának is, a mely kész lemondani a világ minden öröméről szerelméért; a meddig t. i. meg- nem unja. A szerelmes hát erős, bátor, de nem keresi a munkát, a mivel érdemessé tenné magát szerelme tárgyára. A bálok, házi mulatságok fiatalsága természetszerűleg magával viszi azokat a benyomásokat, amiket a táncz hevében gyakorolt egymásra. A leány alig több 18 évesnél, telve ama zagyva ismeretekkel, amiket az intézetből hozott; a legény-jogász. Meglátták egymást s édes sejtés költözött szivökbe. Úgy érzik, hogy nem lehetnek egymás nélkül. De hát a leányka neve nincs a telekkönyvben s az urfi is jobb szeret billiárdozni, semhogy a vizsgákat hamarosan letenné. Megszületik hát mindkettőjük szivében az olt- hatlan szornj egy elhagyatott sziget után, ahol csak ketten volnának szerelmükkel, a mely szerintük örökké lángoló lenne. A munkakerülő epekedésnek ez a mindjobban terjedő káros elfajulása az Amintas időszakát juttatja a szemlélő emlékezetébe., D’Urfé Honoré mesteri keze finom gunynyal rajzolta le azokat a jóllakott fran- cziákat, akik a preczieusök unott tömegéből odame-. nekültek a pásztorélet naiv légkörébe s egy félszázadon keresztül ott keresték az igazi szerelmet és az igazi boldogságot a pázsiton, mezőn, erdőn, erdőn egyedül. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (7. sz.) nem igy viselkednék ! Jöttömkor is csak kényszerűségből csókolt meg. Dezső. Oh, Katicza . . . Gr i z a. Ti is keresitek ? . . . Talán féltékenyke- del rá? Katicza. Féltékeny? . . . Igaz, hisz most veled egyedül hagytam itt! Hogy én ezt észre nem vettem! Veled, négy szem közt! . . . (Félre.) Bizony, Dezsökém, hűtlen vagy már hozzám, hiába titkolod! Griza. Tehát föltételezesz valamit? Katicza. Mindenesetre gyanítom a történteket... Hatodik jelenet. Németh Mariska, Tamás Endre. Katicza. De már itt vannak. Hallgassunk erről. (Félre.) Nem kell mindenkinek mindent tudni. G i z a. Hol az ördögben maradtatok ti oly soká ? Dezső. (Kezet fog Endre és Mariskával.) Boris (és Mariska csókolódznak.) Endre. Mariska vonakodott idejönni. El akarta tagadni, hogy az önök hangja hatol innen ki, aztán meg akarta kerülni ezt az egész fás részt s elölről akart ide jönni. G i z a. (Mariskától.) Igaz ? Mariska. Igaz. G i z a. Miért félsz úgy a sűrűségektől ? Mariska (Dezsőtől.) Miképen kerülnek ide ? Dezső. Egész véletlenül találkoztunk ma itt. Mariska (Boristól.) Nem valami titkolni akart találka, melynél mi fölöslegesek vagyunk. Boris. Semmi esetre sem! Dezső: (Félre.) De hátha mégis ?! (Folyt, köv.) Az urfi évék múlva is adós marad a vizsgálattal- s mikor a leány szülei nógatására odaadja kezét egy nem olyan szép, nem oly iQu kérőnek, azzal a zsibbasztó érzelemmel áll az oltár elé, hogy a tündérsziget számára elmerült ... az ifjú levente pedig keres magának más szigetlakót, akivel esetleg szintén átevez egy ilyen vágyakozó turnust, a melynek az érthetetlen örömei a kor beteges képzelgéseiben keresendők. Édes Istenem! és még hány alakban van meg közöttük a tündérsziget mesés alakja. Fiatal házasok között az asszonyka nem találja meg férjében azt a minden szeszélyt eltűrő bárányt, akinek sejtette, kész elvándorolni az első jelentkezővel a kis szigetre, a hol az . udvarló csalfa esküvései mind készpénzzé lesznek. És a tündérsziget sűrűn felmerül, hogy még sűrűbben tűnjék újra vissza; pedig hát ugyan mi lenne belőlünk, hogyha mindenki mindjárt elzarándokolna egy-egy ilyen szigetre, ki végezné a társadalom munkáját, ha abból mindenki kihúzná magát? Szerencse, hegy ezek a szigetek nem birnak elég geológiai jogosultsággal, hogy a hullámzó élet tengerén soká fennmaradhassanak. A hazáért mindent. 13) Irta: Aggteleki (Ullein) Ferencz. (Folytatás.) — Ha az a bátor Pálfay nem titkolja e bizalmas körben, hogy szegény, ám legyen bátorsága arra is, hogy egy szélesebb körben sem csináljon titkot fényes nevéből! — Mondá ünnepi méltósággal Pál- fayné. — Nem értelek feleségem — mondá bámulva Pálfay — ismered helyzetünket, tudod, hogy a mindennapiért küzdünk s még védelmezed ezen áldatlan ügyet. Eléggé fáj nekem, hogy szegény gyermekeimet e falak közé kell temetnem, s mondhatom, hogy e fájdalomhoz kedvezőtlen időben jött e mérgezett tőr. Ezen szavaktól rettegett Csongrádyné. Most már tudjuk, hogy miért hagyta el oly nehezen ajkát a szó. Ő is két ellentétes érzelemmel vesződött. Szerette volna, ha a lányok mulatnak s tán szerencséjük is akad; :— másrészt meg félt, Pálfay szivében fájó sebet érinteni. Mily örömmel vállalta volna magára az egész költséget! 0, de azt nem volt szabad tennie! Már bánni kezdte, hogy magáévá tette az ügyet; de fél útról vissza nem térhetett, s ha már vágyat keltett a szegény teremtések szivében: hát keresztül hajtja a dolgot, ha addig él is. Jól tudta ő, hogy a győzelem alanya a bátorság. Ő is e módszerrel élt, s ugyancsak a felsőbb hangon kezdte a szót. — Hát aztán mitől ijed meg úgy Pálfay uram ? Talán biz a petrezselyem-szagtól ? Hát azután elgondolja, hogy ilyen leányok ülve maradnak ? Öreg asz- szony vagyok — mondá, csípőre rakva kezeit — de ha kicsipek, hát kétszer sem mondom, hogy nem lennék kapós! Hát ilyen tündérek! Ugy-e apjukom! — Ugy-ugy feleség — bizonyitá Csongrády — te biz elhiteted az emberrel, hogy a fekete fehér. — Hogy mitől félek ? — kérdi kedves Csongrádyné asszony. — Hát képzelje magát az én helyzetembe. Egykor dúsgazdag voltam. Fény és pompa környezett. Ma már egy bukott nagyság. E tudat mindennapi barátom: tehát megszoktam. De csak magamba rejtegetve. Nincs erőm és kitartásom, ahhoz, hogy bukásomban még mások szánalmának, vagy gunyjának is kitegyem magamat!. Nem tudom nevemhez és múltamhoz képest ruházni gyermekeimet. Ha szegények is, — e tudat keserűségéhez ne csepegtessük tán még a mellőztetés ürmét is. Bocsássa meg őszinteségemet, de meg kell vallanom, hogy buzgóságával több fájdalmat okozott, mint a mennyi örömet a bál netáni élvei nyújthattak volna gyermekeimnek. Oly vágyat ébresztett fel szivükben, a melyről csak fájdalommal tudnak lemondani; pedig a fájdalomból már elég kijutott szegényeknek. E szavak mindenkit lehűtöttek, senkinek sem volt bátorsága szólani. Csak Vilma, e nemes s bátor hölgy emelte fel atyjára könytől fátyolozott szemeit, — ő szakitá meg az ünnepi csendet. — Kedves atyám — mondá reszketve -— gyer" mekei fájdalmát emlegeti) pedig szemeinkben soha könyet, ajkunkon sóhajt fakadni soha nem látott, nem hallott. Mi a boldogtalanság érzetét nem ismerjük, mert vágyainkat hatalomra vergődni soha nem hagyjuk. Most is örömmel mennénk a mulatságra is; de 1895. február 17.
