Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-02-17 / 7. szám
18&5. február 17. 5 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (7. sz.) kétszeres örömünkre szolgál, ha e vágyunkat áldozatul hozhatjuk a parancsoló helyzetnek, vagy az atyai akaratnak. Pálfay a szegyen pírját erezte arczába szökelni. íme egy nő, aki lélekben legyőzi a férfiú erejét! Csak nehezen tudta konyeit eltitkolni. Az ő leánya, e fiatal, eleteros, üde kedelyü hölgy, minden duzzo- gás, a fájdalom legkisebb látszata nélkül le tud mondani egy^ bálról ? Nem csekély áldozat egy fiatal leánytól | És o teljesen nyugodt! Ez a szegény teremtés, aki ifjú eletet folytonos nélkülözések, önmegta- gadas közt tölti el: egy nehezen kínálkozó élvezetről is lemond atyja kedvéért. És ez jobban fájt Pálfay- 1 nak, mintha keserűséggel találkozott volna. Kepes-e ezen áldozatot elfogadni leányától ? Nem | tudott ellenállni ama benső vonattatásnak, mely őt leányához vezette, hogy megcsókolja annak homlokát. E csók a meghódolás csókja volt, — a lélek le- alázódása a lélek fensége előtt. Homlokon csókolta, mintha leányának szellemét akarta volna megcsókolni. — Kedves leányom — mondá meghatottan Pálfay — a leány ne legyen erősebb az atyánál! Az én engedelmem kész; de mégis értsük meg egymást. Mert erősen hiszem, hogy nem kevésbé vagy büszke nevedre, mint én s hogy könnyelműen nem teszed koczkára azt, a miért én mindenemet, még titeket is feláldoztalak. Nem szabad felednetek, hogy e bál fényes le- end, s hogy mindenki azon fog iparkodni, hogy minél méltóbban jelenjék meg. Mi nem utánozhatjuk őket fényben, s vájjon e nagy különbözet nem leend-e károtokra ? — Meggondolta-e ezt ön is Béla barátom. — — Nem tagadom uram, — válaszolá Béla — hogy én is számoltam e körülménynyel s a számadás kedvező eredményre vezetett. — Nos? — kérdé kíváncsian Endre, ki eddig nem vegyült a társalgásba. — Nos! — válaszolt Béla mosolyogva — bogy egy képletes hasonlattal éljek — a virágok királynéját, a rózsát letörjük s legfeljebb egy égető szúrással nyerjük el; — mig a nefelejcsért sokszor nagy utat megteszünk, veszélyes helyeket megmászunk, s nem ritkán nagy fáradság árán jutunk csak egy szálacska birtokába is. A rózsa díszes kertekben kaczérkodik velünk, s e kihívó tündért könnyű lélekkel leszakítjuk, mig a szerényen elbuvó nefelejcset remegő kézzel érintjük, mintha félnénk a szentségtöréstől. Ha egy csokorba kötjük a két virágot: a rózsa illatánál elkábulunk; a nefelejcs ünnepi egyszerűségénél megnyugszunk. S amig a rózsán szemünket itta- sitjuk, addig a szendeség virágánál a lélek emelke- dettebb hangulatba jő! A rózsa egy rövidke élet dicsősége után elhullattja pompázó lepleit, s a széthulló dicsőséggel eloszlik illúziónk is, — mig a szende nefelejcs, ünnepi és kegyenczünk marad még haldoklásában is. — Költői lélek! — Mondá maró gunynyal Endre. E megjegyzés mindenkit boszantott, de ő azt nem vette tudomásul. Béla elvörösödött. — A költői lelkeknek egyik előnyös tulajdona — válaszolt komoly méltósággal Béla — hogy a köznapi kicsinységek fölé tudnak emelkedni. Különben legyek én inkább költői kedély, mint egy kihűlt láva, a mely egykor virányokat perzselt fel, s utóbb maga is elhamvadt! — Igaza van Horváth ur! — Mondá Pálfayné. A költői lélek isteni szikrát tételez fel, s aki a költői lelket meg tudja érteni merész röptében, az vele emelkedik; mig ellenben a lelkesülni nem tudó kedély vagy az anyag szolgálatában áll, s a salak hü kísérője az életben, vagy pedig egy önmagával meg- hasonlott valami, ki terhe önmagának. Endre az ajkába harapott és nem tudott mentségére egy szóba sem kapaszkodni. Pálfay hiúságának tetszett az, amit Béla a hasonlatból levont. Ép úgy fájt neki Endre gunyja. — Látod kedves Vilma — mondá tompán — még el sem mentél, máris iróniával találkozol. — S azt hiszi kedves atyám, — válaszolt királynői méltósággal Vilma — hogy e gunyor legkevésbé is bánt ? — Endre jó barátja a mi házunknak — s e jó barát bizonyára nem akart sértő lenni. S ha mégis: ám legyek én a szerény nefelejcs, a mely ily nagyságok előtt meghajol. — Úgy-úgy galambom csak szapulja meg e széllel tapaczirozott urfit, — mert biz ez egyesbe szokott járni, s mihelyt mást is érez maga mellett, mindjárt nyerít. — mondá egy szuszra Csongrá- dyné! — Ah anyám hagyjon fel e prózai hasonlattal! — Hallod anyjukom? — mondá nevetve Cson- grády — már nem tetszik neki a próza. Mily hamar átváltozik a mákvirág költői kedélylyé! Csak lantot a kezébe, mig el nem hagyja az ihlet.- Béke legyen velünk — mondá engesztelőleg Pálfay. — Azt hiszem van okunk úgy venni a dolgot, mintha Endre öcsém egy szót sem szólt volna. Hisz — folytató Vilma felé fordulva — semmi ékszerünk sincs! — Nem is óhajtok pénzen vásárolt fénynyel tündökölni. — Válaszolt szeliden Vilma. — E tan, lelked magasztosságát árulja el gyermekem, de hisz tapasztalhatod, hogy az emberek nagy többsége nem tud e tan magaslatáig emelkedni. — Az nem az én szégyenem kedves atyám. — Igazad van gyermekem, de ne feledd, hogy a közvélemény, a közfelfogás a legnagyobb hatalom, s aki annak nem hódol, ép oly szerencsétlen, mint a ki jobb meggyőződése ellenére az áramlattól elragadtatni hagyja magát. — Úgy engedje meg drága atyám, hogy a két szerecsétlenség közül az enyhébbet választhassam. A csalódás perezében maradjon meg vigasztaló barátomul az öntudat, hogy a köznapi felfogások nem tudtak imponálni nekem. — És aztán miféle ékszert aggatnál arra a szegény leányra ? — Mondá elragadtatva Csongrády. — Akinek úgy helyén áll a szive, mint ennek az angyalnak, kár volna ott valami czifrasággal csufo- lódni! Az én képem. (Vége.) Könyv van a kezében, melyet mohón olvas. Egyszerre csak megáll . . . egy szóra. néz mereven, mintha tekintete oda vón’ szegezve. — „Meghalt“ . . , nézte azt a szót s kitudja látja-e ? Lelki szemeivel a virágos sirhantokon barangol, hol annyi bu és ember van eltemetve. Gondolatai itt is megakadnak mint unnál a szónál . . A sok virágos hant között áll egy kopár, rideg sirhant, melynek friss hantjain csak a Katarina bogár motoszkál. A sir oly közel fekszik a Bárdonyi kriptához, mintha be akarna futni a többi koporsó közé. Miért oly közel ? A kripta ajtaján egy halálfej van kifaragva, mely vigyorgó fogaival és lángoló tüzszemeivel ijesztgeti az éjjeli látogatót. Minden este kivilágítják a kriptát, azért látszik a halálfej szeme villogni. A sirásó ott fekszik a kopár síron, s makra pipájából bodor füstöt ereget, mely után bámulva tekint, mintha olvasna belőle. A halálfej mérgesen vicsorítja fogait, hogy ez a botor halandó az ő lángszemeivel mer daczolni. „ Megbánj a még! “ A sirásó ugvlátszik nem sokat törődik a fogvi- csorgatással s nem hallja a halálfej fenyegetését, hanem csendesen szunnyadozni kezd, mintha anyja ölében nyugodnék feje. Ha ha ha! anyja ölében . . . Álmodni kezd s nem hallja a halálfej fenyegetéseit. . . . Ott áll a pillangós függöny előtt s nézi a könyvnek lapjait . . . nem is a lapjait, csak azt az egy szót >-^ „meghalt“. Azután jönnek vérszomjas emberek, ordítozó hyénák, kiteszik őt az udvarra . . . azután hallja a kikiáltó kalapácsütéseit . . . olvasgatja . . . egy, kettő , . . azután elcsendesedtek. Majd egy rikácsoló hang, melyet már valahol hallott, kiabál valamit. Megint csend. A kikiáltó ismét, ismét hallgatja kalapács ütéseit egy . . . kettő . . három. Beverték az utolsó szöget a koporsóba, melybe őt élve eltemették. A hyénák lassanként eltávoztak, ő meg csak ott állt az ablakba s felnéz arra az ablakra, mely előtt ő csak nemrég állott. Egy ripacsos, barnássárga szakállu ember áll most ott s kikönyökölve nézi az udvar kövezetét. Egykedvűen, mintha mindig itt lakott volna. Látta már ő valahol ezt az arezot . . . igen, igen; Rég lehetett az már! A ripacsos most hirtelen elhagyja az ablakot s bemegy a szobába, majd ismét visszatér egy képpel, kidobja az ablakon az udvarba s ismét bámul a levegőbe. Sötétség lett. Azt álmodja, hogy mélyen alszik s álmodik. Az angol parkban futkos egy kis gyermek, utána egy öreg ur. A kicsike elbotlik, az öreg felemeli s megcsókolja. Az öreg ur nagyon dühös. Egy férfi rohan ki a szobából, utána pedig egy asszony, gyermekkel a karján. Meghalt. Igen, annak a gyermeknek az apja meghalt; az asszony egyedül maradt. A nap felkelt már, midő kimerítő álmából felébredt. A feje alatt levő képet megcsókolja. „Jó reggelt édes anyám“. Nemsokára munkája után látott. Egy uj sirt ment ásni. Jöttek már az emberek a halottal. A pap imádkozik, a kántor énekel, az emberek sírnak. Keresztbe teszi az ásót és kapát a siron s arra helyezik el a koporsót. Aztán leeresztik a kötélen. En is ott voltam a halottkisérők között. Midőn megpillantottam a sirásót, ki bárgyú szemeivel bambán nézi a siró embereket, különös rokonszenvet éreztem iránta. Látszott rajta, hogy szerencsétlen volt. Talán azért is rokonszenveztem vele. Befejezte már munkáját. En halkan odaléptem hozzá s megérintettem karját. — Nem mondaná meg, hogyan hivják kendet? — kérdezém én, nyomatékül egy ezüst forintost nyomva a kezébe. — Bárdonyi! — volt a lakonikus felelet. Most már tudtam, hányadán állok. Elhittam egy korcsmába, hol elmondotta szomorú sorsát. Az a barnaszakállu ember, ki az anyja képét kidobta az ablakon, volt az okozója szerencsétlenségének. Az árulta be apját az öreg Bárdonyinak, hogy unokaöcscse máshol tölti az éjszakákat s hogy már tetemes adósságai vannak, melyek nemsokára tönkre juttatják. Igaza volt. A sárgaszakállu ember azt tanácsolta, hogy váljon el az asszony férjétől . . . azután . . . Az öreg beleegyezett, de a fiatalok nem. Elmondotta azután, hogy miként barangolt az árverés után a sirok közt, hol reggel a sirásó meglátta őt s miután rongyos és éhes volt, magához vitte őt. Halála után ő lett az örököse. Az apai átok beteljesült, halálfej beváltotta fenyegetését. A szegény ember nemsokára meghalt, rám hagyva egész vagyonát ... az anyja képét. ____________TÖVISEK.____________ Sz ínészet. Fekete B. színtársulata már pár hét óta működik városunkban és pedig — mondhatjuk — nemcsak nagyszámú tagokkal, hanem igazán jeles, sőt kitűnő erőkkel. Ügy a drámai, mint az operette- előadások lehetőleg a legjobbak azok között, a miket provincziális színpadokon láttunk. Mindamellett a közönség érdeklődése a jó és érdemes társulat iránt a zérus fokra szállott s Fekete ur — ha tovább is igy megy a sor — elmondhatja: „Schwarcz lettem Szegzárdon! — Nem híjába, hogy mindig havaz, megszűnés nélkül de csakugyan „Befújta az utat a hó!“ úgy a kenyérhez, mint a dicsőséghez“. Gondoltuk, hogy a báli mulatságok által kimerített kasszánk szomorúan leverő korszakában igy lesz, — de azért még se hittük, hogy pénzünket, kedvünket annyira megette volna már a filloxera, hogy még ilyen igazán jeles színtársulat is éhen haljon nálunk, köztünk! Legyünk szívesen t. olvasó-közönség egy kissé felmelegedni ebben a hideg, s folytonosan havazó fehér időben Fekete ur és társulata iránt, hogy jöjjön a sok havazás után a szinészet, az igazgató pártfogó - lása — schwarcz auf weisz! — tessék elhinni: megérdemlik e pártfogolást! Én ugyan még nem voltam színházban egy- Szernél többet, — akkor is csak egy felvonást néztem meg s otthagytam az előadást; no de, mint a vers mondja — „én magyar nemes vagyok!“ én is elmondhatom — „én szabad-jegyes vagyok!“ S valamint a büszke szittya-faj, a gazdag magyar nemes — lenne tán különben olyan éhes, mint a.................filloxera, — mégis rangján alulinak tartaná egy nagy ebéd végig evését: én is ilyenformán vagyok a szabadj egygyel. Nem akarom egészen lenézni, átélvezni az árát, inkább engedem magamat epesztetni müvészet-szomjam által. Tehát külömb akarok lenni az éhes, de azért affektáló magyar nemesnél, mágnásnál, mert ő rangjánál fogva nem akar jóllakni, holott éhes; én pedig — a szabadjegy adó-
