Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-02-17 / 7. szám
1895. február 17. 3 Mindazonáltal nem vagyunk minden biztató tünet nélkül. Valamelyes áramlat érezhető, mintha a vidék fel volna razva almaiból. Nagyváradon, Aradon vízvezeték készül, Érsekújváron, Hódmezővásárhelyen,. Csabán dohánygyár felállítását tervezi az állam. Szatmart, Pécsett állandó színházat építenek. A villanyvilágítás ügyében minden városban van immár akczio, a mindent konczentráló törekvéseket az állami kormányzás sem vallja programul és így a provinczi- ális városok fejlesztésé jut feladatul. Az uj közigazgatási reform sokat fog lendíteni e téren. A jo közigazgatás sine qua nonja jó területbeli elhelyezés lévén, a megyék okvetetlen kifognak kerekittetni es igy azon városok néznek a fejlődés reményei felé, a melyeknek geográfiái fekvése predesztinálja megyei és járási központokul. Hihető, hogy a kormány e tekintetben túl fogja magát tenni a megindítandó deputácziózusokon és nem lesz meg az az anomália, hogy csak egyet említsünk, mig Pest-pilis- solt-kis-kun megyének 12-605 km. területe van, Csa- nád megyének területe 1618 km. Es azonban egy ge- geografiai csoportosítás, mely a városok fejlődésére hasznos lesz, de a magyar városok fejlődését ne ily kínálkozó alkalmakkal áhitsuk. Hát mivel? Azzal, hogy óhajtsunk egy magyar középosztályt, mely szívós akarattal önmaga erejére támaszkodik, melynek a kilátásban levő alkalom kedvezően felhasználandó körülipény, nem pedig a példabeszéd sült galambja, melyért, hogy a költővel szóljunk: buzgó imádság epedett városunk polgárainak ajakán. B e k- s i t s Gusztáv a magyar zsurnalisztika atyamesterének legnagyobb agitátiót lehelő czikkei a magyar városok jóvoltáért írattak, mert bölcsen belátta ezt a szingaz- dagon iró publiczista, hogy a magyar faj szupremá- cziója nem is képzelhető el másként, mintha magyar városainkat nagygyá tesszük, fejlesztjük. Olvassuk és okuljunk tehát a fővárosi sajtó lenézett „Vidék“ rovatából. VIDÉKRŐL. ______ Ti sztelt szerkesztő ur! Becses lapja utolsó számai valamelyikében olvastuk, hogy már Szegzárd társadalmi élete ellen is panasz van. Mit szóljunk akkor mi paksiak, kik eddig sóvárogva tekintettünk fel Szegzárdra, Dunaföldvárra s más vidéki városokra, mint e tekintetben utánzásra méltó mintákra. Mert hogy Paks társadalmi téren is messze hátul kullog, azt tudja mindenki a ki életében csak egyszer fordult is meg nálunk. Nem csak a felekezetiség emelt chinai falat az egyes lakosok között, hanem még a vagyon s egyéb érdekek is. Ezen viszonyokból kifolyólag azután lehetetlen pezsgő társadalmi élet kifejlődése és a létező társadalmi egyesületek is ily alapokon létesültek. így történt, hogy van Pakson (uri-)kaszinó, zsidó-kör, hivatalosan: kereskedelmi-csarnok, keresztyén-olvasóKÖZLÖNY (7. sz.) kör, kath. legényegylet és legújabban alakult egy protestáns ifjúsági egylet stb. Tessék most még ehhez hozzá venni, hogy szintén válaszfalat képez az egyesek között az, ha nehány száz, vagy ezer írttal több vagy kevesebbje van-e egyiknek, vagy másiknak és bizonyára kitetszik, mily gyönyörűséges állapotok ezek s elképzelhető, milyen lehet e viszonyok között a tár- | sadalmi élet. A jobb gondolkodásúak sikertelenül törekedtek eddig változtatni e viszonyokon; a legbuzgóbb igyekezet is hajótörést szenvedett a létező szirtek valamelyikén, bár nem lehetne mondani, hogy városunk lakosai nem látnák át ezen viszás állapotok tarthat- lanságát, sőt ellenkezőleg általánosabb a jobbrafordu- lás iránti óhaj, mint ezt első tekintetre gondolnók. Hogy pedig ennek daczára sem változtak meg eddig e viszás állapotok, ennek okát abban látjuk, hogy épen azok, kik vezérszerepre volnának hivatva, vagy közönyösek, vagy pedig ha egyik-másik kezdeményez is valamely üdvös mozgalmat, nem annak támogatá- sái’a, hanem épen meghiúsítására használják fel be' folyásukat. Újabb időben is megindult egy ily örvendetes mozgalom s ez az a mi ez alkalommal kezembe adja a tollat, a mennyiben arról van szó, hogy a városunkban fennálló két egylet, a kereskedelmi-csarnok és az olvasókör összeolvasztassék és igy egy nagy egyletté tümörittessék, mely azután nagyobb erővel fogja a társaséletet fejleszteni és a mivelődést előmozdítani, kivált, ha azután minden oldalról a kellő támogatásban is részesül. Úgy hallatszik, hogy e mozgalom élén a helybeli állami polgári iskola tanférfiai állanak, s csakugyan jobb kezekben nem is lehetne ily ügy, mert a polgári iskola tanerői, mint uj emberek városunkban és mint az intellegenczia oly tagjai, kik épen a polg. iskola által egyenlő összeköttetésben állanak városunk minden rendű, rangú és minden kasztbeli lakosaival, első sorban vannak hivatva a létező ellentéteket kiegyenlítve egészséges társadalmi élet megteremtésében közreműködni. ítészünkről üdvözöljük a kezdeményezőket és legjobb sikert kívánjuk e mozgalomnak, egyúttal reményijük, hogy városunk közönsége, első sorban pedig annak vezérférfiai a maguk részéről is mindent megfognak tenni, hogy ez ügy társadalmunk javára a legjobb és legszebb megoldást nyerjen. Igénytelen soraimnak szives közléséért pedig köszönetét mondva, maradtam tek. szerkesztő urnák alázatos szolgája Paksi. MEGYEI IRODALMI CSARNOK. A régi és mostani farsang. Irta: WODIÁNER SÁNDOR dr. Anyáink még nagyon szép emlékekkel bírnak : azokról a vig farsangokról, a mik ezen a mi tejjel- mézzel folyó magyar földünkön lefolytak. Egész más . volt az, mint manapság. Egy csomó fiatal ember kocsin, szánon, lóháton nyakába vette a vármegyét^ stácziót tartott minelen úri portán s ahol, mint a vidámság költöző madara leszállt, magával hordta a farsangot. Nem kellett se meghívó, se reklám dob, a szomszédságból összesereglettek a lányok és készen volt a bál. És pedig minő vig, minő hosszú bál! Kezdődött játékkal, évődéssel, folytatódott tánczczal, de nem végződött be a hajnal szürkeségének jöttével, hanem folyt tovább másnap, harmadnap más helyen. Egyik kézből a másikba vándoroltak a farsangoló vendégek s mire a hamvazó szerda elérkezett, valahonnan a hetedik vármegyéből kerültek haza egy csomó édes emlékkel, meg egy pár szem nézésének varázsával, egy-egy szép leányarcz kitörülhetlen képével szivükben. Sohase irt szebbet, igazabbat Jókai, mint mikor egy ilyen farsangi utazásnak a képét „A felfordult világiban papirra tette. Olvasva szinte ingerli az embert a kérdés, hogy ugyan hová lett a magyar kedélynek az a gazdagsága, az a lelkes tűz, a mely a fiatalság minden tettében megnyilatkozott ? Szocziál politikusok azt mondják, belefuladt a haladás, a társadalmi fejlődés szüksége által inaugurált korszellembe és hogy annak igy kell lenni. Jól van, én nem vitatom, hogy a társadalmi átalakulás nehéz ideje ránk szakadt, de igy farsang jöttével elfog a vágy azok után a patriárchális idők után, amikben olyan melegen dobogott a szív, olyan igazi lelkesedéssel folyt a táncz és olyan hamar lobbant föl a fiatal párok lelkében az az egybeolvadó láng, a mely hosszú élet boldogságának kezdetét jelezte. Megvénültünk, megokosodtunk, nem tudunk már mulatni. És ha mulatunk is, olyan egészen másként tesszük, mint annak előtte! Mintha valami sötét árny ülne a lelkűnkön, amely korlátoz, visszatart — mintha valami hideg szellő hütené le a kitörő jókedvet és az ész egyre csak azt diktálná a szívnek: ugyan mirevaló ez a sok jókedv? Ostobaság! Hát persze, hogy a korszellemnek a hideg, fagyasztó okossága ez, hát persze, hogy ott a legnagyobb baj, hogy voltaképen nincs is hol mulatni. A régi udvarházakat elsöpörte a föld színéről az újabb idők köz- gazdasági válsága. Ha itt-ott akad is közülök egy- kettő, azok már csak a régi dicsőség, a régi jólét és fénynek szomorúan megkopaszodott emlékei. És az ott született generácziókat a kényszer megtanította dolgozni, helyet szakítani az élet nehéz tusájában, a mely küzdelemnek bére valami kis zug a nagyvárosok kőhombáraiban és az örök harcz a mindennapi kenyérért. Ez pedig nem fér össze a régi mulatozással. Azért ennek a mi mulatozásunknak mindig meg van a fanyar, savanyu ize, mintha azt is fáradság számba vennők, mint a munkánkat; azért ez a mi mulatozásunk rövid lélekzetü, álfényü, mint a milyennek társadalmi életünket mondani szeretik TOLNAMEGYEI Károly. (Csak némán köszön.) Giza. Látják uraim és látjátok, ti iányok, ez igazán szerencse. Egész délután kóborlunk már itt a ligetben egyedül, s most, midőn a legrövidebb utón igyekszünk hazafelé, egyszerre négy ismerősre bukkanunk, mikor már legkevésbé reméljük és oly helyen, hol még embert se véltünk találni. A többihez. Kiabálást illetőleg beszélgetést hallva innen s úgy tetszett, mintha felismertük volna a hangokat. Dezső. Valóban, mi sem hittünk ily nagy szerencsében. Mert azt csak megfogják engedni, hogy nem közönséges, mindennapi dolog önök mindnyájával együtt lehetni! (A lányok megcsókolják egymást.) Kati ez a. De hol marad Mariska! Nem értem. Giza. Én értem. Ebbe a sűrűségbe nem mer oly gyorsan becsapni. Igaz ugyan, hogy Endre unokabátyja, de azért meggondolatlan! . . . Károly. Elsétálunk valahova ? Dezső. Még valakit várnak ide? Giza. Igen, Mariskát Endrével. Nagyon lassan jöttek és hátra maradtak. Károly. Elmegyünk innen ? K a t i c z a. Mindenesetre. Előbb azonban várunk. Giza. Ne türelmetlenkedjék, kérem. Nem lehetnek már távol. Dezső. Hét órára a Stefánia-utra rendeltem kocsimat! . . . . Károly. Hiába rendelted. Mindnyájan nem férünk már egy kocsiba, külön csapatban pedig nem érdemes sétálni. Kati ez a. Dezső, te úgy látszik, nem sokat törődöl velem. Már mióta várom, . - . Dezső. (Félre.) Eltaláltad, kedvesem. (Felelet helyett megöleli, csókolja, félre.) De hát egy csók nem kötelez semmire? Károly. (Félre) Oh, be boldogok lehetnek most ezek a csók által! Tudom, ez nem olyan Judás- csók volt, a milyet én adtam Irénnek. (Fenn.) Menjünk már ki innen. Hisz künn is megtalálnak, a kik hátra maradtak! Jössz Irén ? Irén. Hová ? Károly. El, egy pár lépésre. Irén. Jó. Gyere, Boriska. Boris. Katicza, tarts te is velünk! Kati ez a. És Gizát egyedül hagyjam itt? Dezső. Oh, ha Károly barátom oly udvariatlan s a kisasszonyokat erőnek-erejével akaija innen vinni, Giza kisasszony akarata ellenére, úgy én itt maradok mellette! Katicza. Akkor jó kezekben marad és én távozom. Nem szeretem a sűrűségeket. (Félre, Dezsőre nézve.) Szinte bizonyos vagyok benne, hogy ez a Dezső már nem szeret. Egész közönyösen vesszi érkezesem és távozásom. Rám se gondol! Károly. Az állatkert felé megyünk. Nem fogunk sietni. (Károly, Irén, Boris, Katicza el.) Giza. (Bosszúsan.) Ha nem az ön barátja lenne, úgy mondanék valamit Károlyról. Dezső. Rettenetes ideges és udvariatlan ember. Ne vegye kérem rossz néven tőle. Nem rosszakaratból tette. De ne ránczolja össze a homlokát!! Giza. Nem tetszik ? Dezső. Nem!! A ránezok könnyen megmaradnak. Giza. Oh, oh ! Mióta törődik ön azzal, van-e ráncz a homlokomon, vagy se ? ? Dezső. Mióta ? Higyje el, édes kisasszony, nagyon régóta! . . . Giza. Édes kisasszony ? 1 már régen vizsgál, van-e ráncz rajtam? Ez nem rósz! Vigyázzon! Ez túlságos érdeklődés! Túlságos udvarias kezd lenni! Vigyázzon, mondom, mert én szólok Katiczának, ő pedig könnyen kiadja az utat! Dezső. Bárcsak megtenné!! Bárcsak kiadná az utamat. Giza. Szent Isten! Dezső. Mert higyje el, mióta önt közelebbről ismerem, csöppet sem vagyok Katiczába szerelmes. Giza. A mióta engem ismer ? Hát csak nem belém lett szerelmes? Dezső. Az őrülésig . . . Giza. Ugyan menjen! Katiczának ugyanezt mondta pár hét előtt. Dezső. Eh! Vele csupa unalomból ismerkedtem meg. Giza. Majd ha rám unt, rólam is azt fogná mondani. Dezső. Soha. Higyje el, édes Giza, soha. Ez a mostani szerelmem soha nem fog elmúlni, ez nem csak olyan múló szalmaláng. Már rég, nagyon rég kezdtem ismerni és ennélfogva szeretni is. Sokszor órákig vártam egy-egy kapu előtt, hova követtem, csakhogy újra megláthassam, mikor kijön. Soha nem fogom elfelejteni se, hát még megunni! . . .
