Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-11-10 / 45. szám
4 1895. november 10. Az előőrsön szolgálatot éppen az a szakasz képezvte, a melyben mint tizedes szolgáltam, igy természetes, hogy a visszavonulásban mi voltunk az utolsók, a hátvéd. Azonban zászlóaljunk előnyben lévén fölöttünk a visszavonulásnál, azon vettük észre magunkat, hogy a város utczáján erős falankszot képezett a svalizsérok csapata s igy a városon áthatolni s zászlóaljunkkal egyesülni lehetetlenség s igy nem maradt más választás, vagy az erdőből élőüzönlő szuronyoknak, vagy a város utczáját a szó szoros értelmében ellepő, lovasság által leendő megsemmisítésnek tennünk ki magunkat. Az utóbbit választottuk. Kesztyű nem létében köpenyünk ujjának letürt hajtókájával fogott fegyverünkkel — mert csupasz kézzel a puskacsövet megfogni nem lehetett a nélkül, hogy tenyerünk bőrét a hideg vele ne hámozza — vetettük magunkat a város főutczáján álló tömör lovasságra és szuronyunk hegyével piszkálva a zúzmarával bevont szegény lovak fejét, nyitottunk magunknak annyi nyílást, hogy egyenként és egymást követve a vaczogó lovak között, majd a hol sűrűbb volt a hó és utat nem nyerhettünk, egy szűk sikátorba, a honnan aztán minden ellenállás és bántalom nélkül mehettünk tovább. Még ma sem vagyok képes elgondolni, hogy mily csodálatos módon menekülhettem meg harmincz- ketted magammal a nélkül, hogy csak egy gombos- tünyi karczolás esett volna rajtunk. Ennek oka az volt, mert a megdermedt vérteseknek sem volt annyi testi erejük, hogy a kardot kezelhették volna s engedték inkább menekülni az apró fiukat. A szűk sikátorban biztosságban érezvén magunkat, egy jó magas sövénykeritésen ugráltunk át a kertek alatti nyílt térre, honnan északi irányban a vértesi hegyeknek tartottunk, a nélkül, hogy tudomásunk lett volna, hogy hadseregünk és közelebbről a Patai István által vezényelt zászlóaljunk hova és merre tűnt, a kikkel csak négy hó múlva a czinko- tai táborban találkoztam, mint már „Bocskay“ zászlóaljbeli honvéd. A két derék zászlóalj, majd ezör • ember tehát foglyul esett, huszárjaink bárha huzamosb ideig hősiessen megállották helyüket és nem egy, köztük a deli Tisza László főhadnagy is, fél holtan maradt a csatatéren, a százszorosán túlnyomó erő előtt feladni a tért és menekülni kényszerültek s oly rendetlen vad futássá vált a moóri gyászos csata kimenetele, hogy Perczelnek sohasem sikerült csak a nagyjából hadseregét is összeszedni. Egyedül a zalai 47-ik zászlóalj és fél gyalogüteg vonult el a csata színhelyéről rendben Csákvár felé s menekült meg a szétszóratás- tól vagy az elfogatásiéi. A hazáért mindent.*) 43) Irta: Aggteleki (Ullein) Ferencz. (Folytatás.) Elgondolható az öröm nagysága, mely a szabadulás hirével, a mi szereplőinket is elragadta |! Egymást átkarolva sírtak. A örömhir Gizellát és Endrét sem hagyta érintetlenül. Mint mikor a setét éjszakát a fakadó hajnal rózsaszegélye bearanyozza! Mindent felejteni látszottak! Yig csevegés közt siettek csomagolni. — Endre! mit érez ön, a megszabadulás gondolatánál I — Kérdé Gizella utánozhatlan kedvességgel. Endre egyszerre elkomorult. Máskor észre sem vette volna Gizella az ily kedély-változást, — most azonban nem tudta megállani, hogy a hirtelen elko- morulás okát ne kutassa.- Mire gondolt, hogy jó kedve ily hirtelen alászállt ? — Endre elfojtó sóhaját és . . . ajkára tévé kezét, nehogy árulója legyen a lelkében tomboló viharnak.- Ön nem válaszol? — Bizonyára nagy okának kell lennie. Na de, a hölgyeknek megszokták bocsájtani a kíváncsiságot! E közben egy könyvet akart Gizella a ládába helyezni; de kiejté remegő kezéből. Elhervadt, megsárgult rózsák hullottak ki belőle. Ezen rózsákat mind Endrétől kapta volt. Régi szerelmök holt tanúi. Gizella mohón nyúlt a drága ereklyék után. Félt, hogy Endre fölismeri őket. Azok az áruló virágok. Szegény Gizella vérvörös lett. — ő még mindig szeret — Susogá magában Endre — Nagy Isten! ha az igaz volna! __Megengedi, hogy őszintén szóljak? Kérdé Endre. A fiatal embernek fájó tekintete és félő áartóz- kodása, zavarba hozta Gizellát. Vájjon érdekelheti-e — őt az, ami Endrét foglalkoztatja? Úgy érezte, hogy szive elszorul, hevesebben dobog.- Szólhatok ? — Kérdé esdekelve Endre. Gizella nem tudott ellenállni. Egy kínzó vágy ragadta meg szivét, mely őt arra kónyszerité, hogy meghallgassa Endrét. — Szóljon! — Mondá félő remegéssel. — Lássa, alig hangzott el a szabadulás órája és alig vonult át lelkemen az örömnek érzete, máris a keserűség sötét színe vegyül a jövő képére. Itt csak egygyütt tölthetők el az időt; de majd otthon, .... ott, ott majd válnunk kell, mert a kötelesség a munka sorompói közé szólitand. Igen, drága barátnő! és én elveszitém a jogot arra, hogy e munkakörbe kegyedet is belevonjam! Kegyed majd visz- szavonul falunk csendes ölébe, én pedig belesodortatom a nép milliók közös nagy munkájába, távol és felejtve kegyedtől, akinek társaságát nincs többé jogom élvezni, megosztani!- Amit munkásságának eredményéül birand, válaszolt zavarral Gizella, — a jutalmazó öntudat és az általános elismerés felejtetni fogja önnel az én hiányomat, ki barátságunk idejére mindig kellemesen fogok visszaemlékezni! A szekerek készen állottak, melyeken a szám- üzöttek a legközelebbi tengeri kikötőbe hajtattak, hogy az elvesztett, de ismét visszanyert haza felé repülhessenek a vitorla és az égető vágy szárnyain - Ki tudná leírni azon érzelmeket, melyek a számüzöt* tek szivét átjárta, midőn a hazai földre tevék lábaikat ? ! Annak az érzelemnek nincs neve, annak hatása alatt csak összeomlani lehet! Es csakugyan, ők mind térdre borultak és megcsókolták a földet, mely a martyrok vérétől a nemzet oltárává lett! — Gizella! — mondá könnyűit törölve Endre — nincs erőm e szentelt határt átlépni, ha csak nem biztosit barátságáról! Nem tudok élni azon tudat nélkül, hogy baráti szeretetét magammal viszem! A számkivetés e drága emlékét hagyja meg e szegény szívnek, örök — talizmányul! — Köszönöm! — mondá Gizella remegő kezeit nyújtva Endrének, — legyen nyugott, e szent érze- ményt én is féltve őrzöm szivemben! — Nem úgy gyermekeim ! — mondá Csongrády, a fülindulástól remegő hangon, — a honfivér itt oltárt emelt és ezen oltár előtt nincs helye a múltra való visszaemlékezés . keserűségének ! Ti szeretitek egymást minden tartalék gondolat nélkül, — szerettek eltitkolt fájó szerelemmel! Ne ámítsátok magatokat és ne foszszátok meg sziveteket mesterségesen a boldogság jogától, hanem boruljatok le, hogy megáldjam szivetek szövetségét, mely nem állhat meg a barátság sorompójánál! — így! — Mondá Csongrádyné, — Gizella és Endre kezét egymásba téve. — Az ősök sírja felett esküdjetek örök-hűséget! Es a szeretők önkénytelenül térdre borultak és egyszerre hagyta el ajkukat a szó : esküszöm! — Amit közös erővel el nem végezheténk, azt elvégezte a hazai föld szeretetének hatalma ? — Mondá lelkesülten Hováth. * * * Az ébredő tavasz rózsaillatot lehelt a földre, — a fakadó rügyek, a mosolygó rétvirágok, a madarak csiripelő danája, minden, minden a sokáig nélkülözött békét, a fejedelem és a nemzet kézfogóját látszik ünnepelni! A megbékült király fejét sz. István koronája ékesítette és a sokat szenvedett nemzetnek megismerésével a becsülés érzete váltá fel a király szivében a neheztelést. Mily hamar, mily sokat felejt a magyar! — A visszanyert alkotmánynyal megnyeré a nemzet államéletének és jövendő felvirágzásának alapfeltételét, — a király pedig egy kipróbált har- czias nemzet hű ragaszkodását és a nép és király jól felfogott érdekeinek ily találkozásával a magyar állam kultur- és fegyver-hatalmáDak mai nagyságát! A katona hüvelybe dugta kardját, a tudós nyugodtan szentelheté idejét a tudománynak, — a mesterember békességben kereshette kenyerét, a földműves nem féltette csűreit és a szerelmes hajadon, s a szerető hitves nem remegett többé életének ama másik feléért! A számüzetteket nem zaklatták többé, — békességben élhettek a családi tűzhely • melegénél. A kik pedig elveszték birtokukat: ismét parancsolhattak az ősök portáján. (Vége köv.) TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY. (45. sz.) TÖVISEK. A szegzárdi dalárda Károly-napja. Azt mcndja Petőfi, hogy: „A virágnak megtiltani nem lehet, hogy ne nyíljék ha jő a szép kikelet!“ Olyan szépen mondja hogy — no! . . . Olyan igazán mondja, hogy —-juj l Szebb verset még Wodiáner sem tudna faragni, nem hogy Bodnár Pista, vagy én! Csakhogy, ha Petőfiként a virágnak muszáj nyilni tavaszszal, én szerintem még a virágnyiláshoz nem elég a szép kikelet, a meleg napsugár, a fain idő, hanem kell ahhoz pihentető tél és langyos tavaszi esőzés is! Ez nem vers, de igaz! * Állításomat praktikus és frappáns példával bizonyltom. íme, a szegzárdi —- hajdan hires — dalárda, régi dicsőségének egy újabb korszakába lépett. Egy ideig bizonyos téli dermedtség vett rajta erőt, de ez szükséges volt az erők pihentetése végett. Most újra megjött a várva-várt tavasz, a dalárda ujra- ébredése, a régi törzs uj hajtásának virágos korszaka, de a virágzáshoz nem elég a kikelet langyos melege, kell ahhoz áldásos esőzés is! . . . így aztán az újra felbuzdult dalárda lelkesedés tavaszi langyos napsugáréhoz csatlakozott a jótékony eső, — és a virág újra nyílik, sőt már pompásan illatoz! . . . S mi ez a jótékony eső ?! . . . Tán mondanom se kell: a bor-eső! — — A dalártagok — úgyszólván — köteles névnaptartása, a hol is, a boreső hullása mellett mindig megújul a 7 vezér vérszövetsége közöttünk, hogy: „E1 e t, vagy halál, deaszegzárdi dalárda fennen lobogó szent zászlóját hűtlenül el nem hagyjuk!“ így jöttek divatba a dalár-névnapok s illetőleg azok köteles meg tartása, e jótékony esőzés, az újabb tavaszi virágzás biztosítása végett. * A múlt vasárnap, nov. 3-án este Tóth Károly urnái, a dalárda újonnan — nagy lelkesedéssel — megválasztott derék alelnökénél tisztelgett az egylet s mondhatom, hogy oly szépen dalolta eljablaka alatt kijelölt dalokat, hogy nemcsak a hirtelen összesereglett hallgató-közönség gyönyörködött azok szabatos előadásában s rakta le' a szokásos kicsinyítő kritika fegyverét, hanem még a szomszédos kórház betegei is átüzentek, hogy a szép dalok isteni varázsa nagyobb gyógyító erővel hatott reájuk, mint a bevenni erőszakolt mediczina. Hátha még az alelnök Tóth Károly finom boraiból ittak volna, miképen mi is! Másnap kiürült volna a kórház, lerontották volna az épülőfélben levő elmebetegek palotáját! Tóth Károly, mint a naptár szerint „B o r. Károly“ igen kitünően mutatta be magát első ántrétája alelnöki minőségében. Sok borát megittuk, jó lelke jó barátságát nemesen élveztük, azért szívből éltettük s hisszük, hogy mert van jó bora, még nemesebb szive, még nagyobb lelkesedése a dalügy iránt: 20 éves alelnöksége alatt (eddig voltam elődje én is, eddig kell várnia, legalább, Boda V. resigná- lására!) nagy szerep jut neki a szegzárdi dala rda örökös virágzásának megóvása tekintetében. O Bor. Károly, ergo, jó borával mindig kitűnő lelkesedést fog előidézni a bor-kedvelő ember-csalogányok között! * Hauk Karcsi! — Tóth Károly finom borai semmi katzenjammert nem szülvén, másnap a „P o 1 g. olvasó körben“ repetáltuk. Károly napját Hauk Karcsi akaratából, az ő kedvéért, az ő egészségére, a magunk testi haszna végett. Ez volt aztán szép mulatság in folio regáli! . . . Károly román fejedelem, Nagy Károly V-ik Károly császár —- avagy Szegzár dón lakozó Fejős Károly, Kiss Kái'oly, Steiner Károly és a többi Ká- rolyok, még ilyen jóízű Károly -— napját nem ülték — bizony mondom ^ soha! , . . Eszembe jutott itt Székely F. barátom nótája, mely — az utolsó sor változtatásával — tökéletesen ráillett erre a mulatságra : „Ha a Duna tinta volna, Minden fűszál penna volna, H"ét vármegye diák volna, Még se tudná azt leirnya, Hogy milyen jól mulattunk!“ (Az eredeti szöveg utolsó sora igy hangzik: jaj de hunczut stb. * Itt már a Tóth K. jó bora hatásához csatlakozott a Hauk K. nem kevésbé, jó sillerének hatása s oly lángoló jó kedvet, oly lobogó benső tüzet szült, mit eloltani reggelig nem lehetett. A bornak ministráltak: szép dal, ó jó zene, tehát nem volt csoda a kitörő öröm, a zajos vigalom. Az ételek kitűnőek, a tósztok sokak, a dalok szépek, a zene pompás, a lábak tánczra gyorsak és ügyesek valónak, szóval minden tényező hatalmasan közreműködött a Károly este fényes sikere érdekében! . . . Majdnem kifelejtem a számításból a fő-fő tényezőt, hogy t. i. jelen volt az estén a dalárda 3 elnöke, 3 karmestere, s majdnem az egész dalos-sereg, sót 3 lelkes pártoló tag is, kik oly jól működtek — ivás- ban és tánczban, — hogy szinte kifogtak a működő tagokon. Boda V. egy tósztban megtette B o r z s á k Endrét da 1-királynak; Tóth Károlyt — az alelnöküt — kikiáltottuk (hallgatagul !:) pénzkirálynak; Borzsák E. megtette Boda Vilmost „szegzárdi, földi atyauristennek — mire a három jelen volt karmester, u. n: A b a f i y *) Ezen mű könyvalakban is megjelen és szerzőnél Sár-E^res, u. p. Czecze, deczember 1-től fogva 1 koronáért megszerezhető. Tiz előfizető után egy lisztelelpéldány jár.
