Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-07-21 / 29. szám
1895.- Julius 14. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (28. sz.) 3 Ugyanis regale-váltsággal az állam váltván meg I jogot, annak értékesítése tekintetében a községek ajánlatait veszi első sorban tekintetbe. Nagyon lényeges közkérdést képez, hogy e közjövedelem a községet illesse. Mert jóllehet igaz, hogy az állam elég nagy árt szab e jogok három évi bérletéért, de az is igaz, hogy a községnek az árlejtésben olyan előjogokat biztosit, mely mellett mindenütt rentábilis lehet a jog a községek kézén s azzal közkiadásuk akasztására is hathatnak. Ezt a bérletet, mely mellett még elsőrendű tekintetbe az is jön, hogy igy a közlakosság esetleges zsarolástól is meg van kiméivé, — egyszerűen a városoknak kiengedni nem szabad. De figyelmeztetésünk még arra is szól, hogy emberséges ajánlattal is lepjünk föl, mert éppen azon körülmény, hogy az államkincstár ez évben szokatlanul idoelótt inditotta meg a tárgyalásokat, azzal a veszélylyel is fenyeget, hogy nem vezetvén azzal a sikerrel, melyet az állam háztartás igényel, a pénzügyminiszter novelláris törvényjavaslatot fog beterjeszteni, — mint három ev előtt — kérve a szeszadó és elárusitás kizárólagos jogát is megszorítani, a mi az állampolgárokra szintén nagy teher. Mindezeket tehát városi hatóságunk figyelmébe ajánljuk. A kérdés, melyet fölvetettünk, oly bő redőzetü, hogy azt egy czikk keretében kimeríteni nem lehet. Általánosságban kívánságunk az, hogy a községek egyes jogaik, milyen hogy többet ne említsünk, a halászat, vadászat, — hasznosításánál a lehető leg- rigorozusabban járjanak el. Használják föl a helyi lapokat az árlejtési hirdetések publikálására. Éppen egyik békésmegyei kartársunk közli velünk, hogy ott a vadászati jog bérlete éppen kétszeres árra szökött föl a miatt, mert a vármegye alispánjának utasítása nyomán a helyi lapban az árlejtést meghirdette. A vidéki Nimródok nagyban verték föl a vadászterületek árait és igy három hivatalnok fizetése bőven kitelik. Magunk is valljuk, hogy a haladó idő áldozatokat, közintézményeink kifejlesztését várja tőlünk, de szűnjék meg már az az idő, midőn folytonosan csak az adófillérek emelésével igyekeznek minden közérdeket kielégíteni. Népiskolai vizsgálatok. (Válasz Perler Mátyás urnák.) Most már csakugyan elmúltak a vizsgák, de azóta sajátszerü, hogy a „Közlöny“ egy kis kaliberű harcztérré változott, melyen több-kevesebb szerencsével nem csekély mulattatására az olvasó közönségnek nehány iró úriember csinos kis csete-patét rendezett. Fényes nappal történvén az egész, természetes, hogy a kiváncsi publikum túlnyomó többségét a tolnaiak szolgáltatják, kik érdekelve nem lévén a pillanatnyi hatás befolyása alatt állanak s igy történik, hogy a vitás konczon, melyért a harczfiak perlekednek, sorrend szerint mindkét félt megtapsolták. Az egyik fél nyilt homlokkal tette magát hadi Végre megragadtam a bolthajtás oszlopán belül levő piszkafát s alulról fölemelve, kinyitám az ajtót. „Tessék, nagy tiszteletű uram!“ mondám I megkezdődött, rövid egy óra pedig bevégződött a pisz- kafa által kissé fölingerelt hangulatú kérdezősködés. Esperes ur mérgében még az „i“ betű tanításának módszerét is kikérdezte tőlem, mint valami iskolás gyermektől. S mindamellett, hogy sikeresen kiállottam a vizsgálatot, én húztam a rövidebbet, mert papom és gondnokom azzal a hazugsággal kedveskedtek az esperes előtt, hogy ők az ajtó külső kilincsének hiányáról eddigelé mit sem tudtak. Nekem meg csak hallgatni kellett s nem több, mint majdnem egy évig várni a kilincs elkészítésére. No de hála Istennek, egyikbe sem haltam bele. Hanem ezt a történetet sem akartam ám, hogy belém haljon! Azért hát vésd emlékezetedbe, nyájas olvasó. S ha az én történetemhez hasonló történetek férgei rágják belül rendszereteted életerős fájának gyökerét: tartsd fel a tükröt és harsogtasd trombitádat azok előtt, kik látván nem látnak, hallván nem hallanak s csak azért tesznek, a mit tesznek, azért jegyezgetik s küldözgetik föl évről-évre a népiskolák állam tani adatait, hogy mind az egyház, mind az állam Mo- lochjának száját betömjék. Ki a férget a földből! Hadd undorodjanak meg tőle a közoktatás himesnek gondolt mezején eső után járó iiskola-barátok. Tóth István. állásba, a másik fél — kik nem tudón egyen vannak-e vagy többen — álnév alatt várja az alármot. A hadi diplomáczia addig a casus belli-t tanulmányozza, melynek hosszas késedelme a farkasszemet néző felek türelmetlenségét jobban megfeszíti, mint a hegedűn az E hurt szokás. Végre elpattan, egymásra rohannak, csúnyául helybenhagyják egymást s azután — mint ha semmi sem történt volna — 8 napra lefujatnak. Néhány hétig ezt igy teljesen lőtávolon kívül nézve érthető mulatságot szerezhet azoknak — különösen ezen uborka idényben — kik szeretik a szeny- nyesnek nyilvános szapulását. De vége van a tréfának akkor, ha a viaskodó felek a néző publikumot is megtámadják, abból egyet a Sabbin nők mintájára bevonszolnak és mir niksz dir niksz — megrakják. Ez a kalamitás esett meg velem a múlt vasárnap, mikor is Perler Mátyás ur nemcsak, hogy alaposan kifeszitette a bőrömet, de még annak kicserzésé- hez is felgyürközott már. No már bocsánatot kérek, de a saját irhámhoz csak nekem is van némi tulaj- donjogom és igy érteni fogja, ha patáliát csapok érte. S miért e kolossális indignáczió ? Csak azért, mert partnere kissé ügyetlenkedvén Perler Mátyás úrtól elfogják a 21-est s erre haragjában rajtam, a ki csak csendes Kibicz voltam, olyant rúgott, hogy ne csodálkozzék, ha én is — mint a vangvánok fejedelme a rajta megesett foghúzás miatt — felségesen elorditom magamat. Látja uram, ez a játék, melyet ön vasárnap kezdett, már nem szép, mert lelépett a tárgyilagosság elég dúsan termő mezejéről és felcserélte azt a mali- cziózus gyanúsítás rut fertőjével. Engem támad meg azért, mert az eddig az ön czikke ellen megjelent sorok álnévvel vannak aláirva s gyanúsításában nemcsak félreismerhetlenül rám dupláz, hanem ha egyéb okot tudna, semmi sem tartóztatná vissza, hogy engem a közmegvetésnek tegyen ki. Nemtelen fegyver a gyanúsítás bárki kezében, ha azzal mást oly módon sért, mely alkalmas a ruganyos közvélemény kárhoztató ítéletének megalkotására. Nemtelen fegyver a gyanúsítás bárki kezében, ha a legcsekélyebb bizonyíték híján ártatlan embert azon az oldalán érint, melyért — ha igaz volna — az illetőnek pirulnia kellene. Ön az eddigi czikkek megírásával Lengyel Ferencz tanítót gyanúsítja minden kétségen felül, mert azon az első kántorválasztáson ő volt a jegyző és nem más s ennek ön czikkében világos magyarázatot is adott. Pedig látja uram! baklövéseit ezzel az egy gyei ismét szaporította nemcsak, de elárulta azt is, hogy mily rövidlátó és mily kevés diplomácziai bölcsesség vagy magyarán mondva élelmes hirlapirói tapintatosság létezik önben, melyre pedig az életben szükség van. Gryanusitani valakit — lehet minden, csak nem lovagis eljárás; de ha ez a gyanúsítás a nyilvánosság előtt történik és határozottan sértő szándékkal íródik, mint ön tette velem, az ily eljárás a fentebbi jelzőn kívül erősebb kifejezést érdemel. Es miből meriti ön az alapot ama gyanúsításához, hogy az álnév alatt megjelent czikkeket kell, hogy Lengyel irta legyen ? Kijelentem önnek, hogy azok közül egyetlenegyet sem írtam nemcsak, de még azok megírásához sem folyhattam be egyetlen fejbólin- tással sem, nem tudván kinek keze működik bennük. Különben nagyon kishitű és gyenge idegzetű embereknek tartom azokat, kik a megjelent czikkekben nem az objektivitást, hanem szüntelen azt keresik, hogy ki lehet az a canis mater, ki ezt vagy azt irta? Emlékszik-e ön Perler ur, hogy egy közelmúlt tanítói tanácskozmányunkon mily bősz hangon utasította vissza az igazgató ama gyanúsítását, mert önben denunciánst vélt felfedezni ? Joggal-e vagy jogtalanul, az az ő dolga. És miért? mert ez a gyanúsítás önt sértette, nemde ? — Látja — és most ön azt a fegyvert, melylyel maga ellenében alkalmazni nem engedett, durva vassá kovácsoltatja és hozzám vágja akkor, mikor ez esetben egy hajszálnyi adat sincs kezében, melynek segélyével ön az álnév alatti czikkek és az én nevem közti személyazonosságot felismerhette volna. Ha önt az eddigi czikkek egyéni becsületében sértették, kérem tételezzen fel felőlem annyi lojálitást mint kérlelhetlen ellenségéről, hogy a megtorláshoz szívesen segédkezet nyújtottam volna. Mert lehet valakibe markolatig beledöfni, csak az illető egyéni becsülete, családjának házi szentélye tar- tassék tiszteletben és legyen sérthetetlen. Ha pedig itt Tolnán nincs bizalma senkihez, uo-y merem állítani, hogy a Tekintetes Szerkesztőség a nélkül, hogy a szerkesztői titok szentségét megsértené, kérelmére mindenkor kijelentette volna azt, ha látja már, hogy az ön személyét is nyársra húzzák, miszerint a kérdezett czikkeket az ön által sértő gyanúsítással illetett Lengyel irta-e, vagy nem ? Ezt minden lap szerkesztője megteszi, mert ezzel elejét veszi a személyeskedés rut villongásának, melynek a lapot reputácziója érdekében senki szivesen oda nem adja. Ha én tudtam volna, hogy ön az álnevek alatt megjelent czikkekből engem olvasott ki és tudtam volna azt, hogy a nyilvánosság előtt ezért egyenesen engem óhajt gyanúsítani mondván: íme az ember, ki álnevek alatt turkál más ember becsületes törekvésében, de becses személyét dugja a nyilvánosság elől — úgy mondom, még mielőtt az ön sértő gyanúsítása ellenem megjelent volna, szivesen adtam volna írásos nyilatkozatot, hogy a kérdezett czikkek írója nem én vagyok. És ha valaha ennek ellenkezője bebizonyosodott volna, akkor az ön kezében van magamadta fegyverem, melylyel akár tönkre silányithatott volna. Egész leírása mást sem árul el, mint hogy ha valaki Tolnáról álnév alatt vagy névtelenül ir, az nem lehet más, mint Lengyel. Bizony, bizony mondom önnek, nagyon szégyelhetné magát Tolna község, ha abban más tollforgató ember nem volna, mint ön és én. Vájjon sikerült-e az ön szeméről ezzel a hályogot eltávolitanom, azt én nem tudhatom, de ha rövidlátását sohasem fogja megelőzni a higgadt mérséklet és bölcs tapintat és ha ön máskor is a sértő gyanúsítás fegyveréhez fog nyúlni, mely még ellenség kezében sem áll jól, úgy az a tátongó ür, melynek áthidalását remélem, soha egyikünk sem fogja kívánni, nemcsak hogy valaha magától beiszaposodik és járható lesz, hanem ellenkezőleg éppen annak az ügynek — melyet szolgálni akar — javát semmi esetre, de kárát gyors léptekkel sietteti. A többiről majd máskor, még pedig névaláírással. Tolna, 1895. julius 15. Lengyel Ferencz. k socialismüsról és az ellene való védekezésről.*) Irta: KI ?—Rz. A modern álbölcselet újabb frázisokat dobott az elégületlen emberek közé, melyek előbb utóbb nagy forrongást idéznek elő. A műveletlen elem nem tudván különböztetni látszat és valóság közt, a kápráztató délibáb, a látszat után indul, a szájuk ize szerint megalkotott szépen hangzó bombasztikus frázisokat követi és aZok szerint szeretné azután a világot átalakítani, a társadalmat megzavarni és az egész rendet és beosztást felforgatni. Jelszavuk: vagyonközösség és jog- egyenlőség! A jelszavak, e tanok képezik az úgynevezett socialismus két sarkalatos elvét. A kik pedig ezen tanokat követik és végrehajtani kívánják, azok socialisták. Tagjai legnagyobbrészt az ipar-, kézmives-, földmives- és az ugynevezet proletár, vagy máskép dolognélküli osztályból sorakoznak. Áz utóbbiak leg- többnyire a műveltebb elemhez tartozván, vezérszerepet visznek a szocialismusban és a többi osztályt csak vak eszköznek használják saját érdekeiknek végrehajtásában, melyek a dolognélküli urhatnámság- ban kulminálnak. De nézzük előbb jelszavukat, tanuknak sarkalatos két elvét, hogy van-e létjoguk? Azt hiszem, hogy ehhez nem kell nagy jogi tudomány, hanem csak egészséges ész felfogás, hogy határozott n e m-mel feleljünk. A józan logika belátatja velünk, hogy vagyonközösség nem állhat főn egy napig sem, és pedig azért nem, mert különböző természetűek az emberek: Mig az egyik takarékos és szorgalmas, addig a másik könnyelmű és lusta; mig az egyik józan és becsületes, addig a másik megint iszákos és kicsapongó. Ha tehát ma vagyonközösség van, holnap az már nincs. És csak akkor állhatna fenn és létezhetne, ha az emberek mind egyenlő erkölcsüek volnának és egyenlő tulajdonokkal rendelkeznének. Mivel ez azonban nem létezik és nem fog sohasem létezni, épp azért a vagyonközösség eszméje csak lázas állapotban levőnek fantastikus álmához hasonlítható; egy fantum, mely létezhetetlen és ennélfogva keresz- tülvihetetlen. A mi a jogegyenlőséget illeti, ennek már több létlátszata van az előbbinél. Igen jól tudjuk, hogy az emberek társas lények és az egyedüllétet nem szeretik. Azért tömörülnek és képezik ezáltal a társadalmat. A társadalom azonban kénytelen volt egyes renitens elemek miatt a rend és béke érdekében, saját kebelében törvényeket alkotni, mindenkinek a kötelességeit előírni és jogait *) Kéretnek a többi társadalmi- és szaklapok e czikk közlésére.
