Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1895-07-07 / 27. szám

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (27. sz.) _______ 3

cs

akugyan sötét árnyak készülnek emelkedni a sza1895. jtilius 7.

rencz tanító ur első osztályú gyermekei számszerint vagy 150-en! Ma van junius 25-ike, tehát még csak ma tartatik az utolsó zárvizsga.

De hát a czikk már készen volt és a régi derék tanitókat mielőbb oldalba kellett rúgni. Hadd gyönyörködhessek még a vizsgák bezárta előtt czik- kével okozandó felháborodásukban. Csakhogy: A ki másnak vermet ás, maga esik bele.“ És „A ki szelet vet, vihart arat.“

Szakértő ur nem szégyenli magát jóval idősebb kartársait oly frázisokkal megvendégelni, milyeneket életükben bizonyára már elég 'gyakran volt alkalmuk megemészteni. Tehat mar nem uj etel előttük, azért már meg is unták azokat. De ha Önnek még izle- nek, ám eméssze fel önmaga azokat. Az ön egészséges gyomra még sokat elbir. Ön igen tisztelt szakértő ur rég elcsépelt dolgokkal akarja jóllakatni a gyalázatos 300 frt minimummal küzdő tanitókat. Ön is követi igen igen soknak a példáját, kik dúsan terített asztal mellett jól megrakott gyomorral és pezsgőtől gőzölgő fejjel éltetik és magasztalják a tanítói pályát, elnevezik a tanitókat a nemzet napszámosainak és talán a jó Isten tudná csak elsorolni azokat a dicshimnuszokat, melyekkel a tanítók ilyenkor el- árasztatnak. De illő jutalomról éppen nem gondoskodnak, hanem igenis vannak közöttük, kik azzal biz- tatgatják őket, hogy valahányszor anyagi gondok keserítik napjaikat, ne csüggedjenek el, hanem tekintsenek fel az égre és gondolják meg, hogy úgyis minden földi kincs múlandó, többet érend a mennyei boldogság, mely rájok vár.

Ön tisztelt szakértő ur csak nevetségessé tette magát frázisaival idősebb kartársai előtt. De a rájok szórt vádjaival meg is sértette őket. Hiszem is, hogy azok a régi tanítók Önnek nem maradnak adósai. De úgy kell Önnek. A mit főzött magának, azt fogyassza is el. Részemről már előre is jó étvágyat kívánok Önnek a majdan megemésztendő főzelékhez!

Azt is írja a többek között tisztelt szakértő ur, hogy egy iskolában volt, hol a gyermek Hunyady Jánosról beszélt, de oly sablonszerűén és éneklő modorban darált, hogy kín volt hallgatni. Hja tisztelt uram, Hunyady János nem „Gott erhalte“ ám, melyet Ön ezelőtt pár évvel ő Felsége születése napján tartott istetii tisztelet alkalmával régi ' magyar • fordításban ugyan, de az ismeretes osztrák dallammal oly kiváló nagy lelkesültséggel játszott, hogy arczát valóban büszkeség, dicsfény sugározta körül, hangján pedig a lelkesedés rezgése oly rendkívüli hatalmas erőt vett, hogy az Ön éneklése okozta rezgő hanghullámok nemcsak hogy láthatókká, de még meg is foghatókká lőnek.

Bizony-bizony sokkal okosabban cselekednék Ön, ha a sajá| ajtaja előtt söprene. Hát az Ön osztályának a vizsgája miként sikerült. Meg volt Ön vele elégedve? Ha legalább a saját osztályának a zárvizsgáját bevárja, bizonyára nem küldi be czikkét. De hát igy szokott járni az, ki más szemében a szálkát is meglátja, de a magáéban a gerendát nem veszi észre.

Végül még csodálkozását is fejezi ki szakértő ur a fölött, hogy sok tanító kelletlenül megy iskolába, sokan meg azt mondják: „Azért a rongyos minimumért nem érdemes oly lelkiismeretesen venni a dolgot.“ Lássa szakértő ur, én ezen legkevésbé sem csodálkozom, mert nekem több belátásom van, mint Önnek. Ha Önnek is azzal az átkos minimummal kellene küzdenie, majd akkor ön is más hangon fütyölne! Hja, telt gyomorral könnyű másokat leczkéztetni.

No de légyen részemről elég ennyi. Majd végeznek Önnel megsértett tanitótársai. Szinte képzelem, mennyire örül e b. lap igen tisztelt szerkesztője, hogy „vészkiáltása“ nem hangzott el a pusztában, mert ime, lesz párviadal — nem ugyan pisztolylyal, sem pedig"' éles karddal, hanem annál hegyesebb tollal — melyben majd irgalmatlanul lekaszabolják a kántor urat.

Azért mit se búsuljon t. szerkesztő ur, mert lesz már czikk ez uborka szezonban quantum satis és pedig akkorák, mint az Eiffeltorony, a mi pedig a fő, nem versben, hanem prózában.

Egy tanügybarát.

Erkölcseink, hitéletünk.

Hogyan? . . kérdezi a meglepett olvasó. Társadalmi, vagy akár politikai lapok akarnak propagandát csinálni a vallásosságnak, a templomlátogatásnak, azok, melyek eddig a színház látogatásával törődtek. Micsoda ósdi szellemi áramlatnak fuvallata ez ? Hát

bad gondolkodás verőfényes egére ?

Valljuk meg, hogy immár túl sok is azoknak szama, a kik magas műveltségűknek jól eső érzetében ilyen és hasonló kérdéseket vetnek föl bizalmas körben. Mintha a mai modern műveltség színvonalával megferne a szabadgondolkozásnak ez a megtévedése. Akárhány emberünk van, a ki büszke a műveltségére es szellemeskedésére, temperamentumára és világtapasztalataira, büszke a jótékonyságban dolgozó szép asszonyaira, büszke a lokalpatriotismus minden vívmányára, de a mikor vallásossága kerül szóba, akkor rendszerint kétféle a felelete.

Nagyobb társaságban a toleranczia hive, mindenkit enged a saját hite szerint üdvözülni, bizalmasabb körben a sértett önérzet méltóságáról veti oda: mit hallgassam én a pap predikáczióját, mikor minden tekintetben felette állok a papomnak és ebben igaza is van, néha.

Ha vitázunk vele, a végső konklusiója az, hogy a vallás tiszteletreméltó, de elavult előítéletek rendszere. Megengedi, hogy a vallás egykoron nevezetes szolgálatokat tett, de hogy neki szüksége volna rá, hogy erkölcsében tökéletes maradjon, — ezt alaposan vitatja.

Szóval őszinte igazmondás szerint, a müveit közönség egy részénél a vallásosság álszenteskedésnek látszik, hogy ne mondjuk a korlátoltság színének.

Nem állunk valami magas erkölcsi piedesztalra, csupán sajnálkozunk e kórtüneteken.

Daczára annak, hogy a vallásról folytatott eszmecseréinkben mindég a rüvidebbet huzzuk, daczára hogy ellenfeleinket meggyőzni nincs reményünk, a velünk született ösztön, ember szeretetünk, városunk és nemzetünk őszinte szeretete arra buzdit, hogy legalább a hinni tudókat közös védelemre szólítsuk a materialismus erkölcsi aszályának továbbterjedése ellen. A sajtónak profán eszközei vannak az egyházé mellett, de tán ezek is számot tesznek.

Vannak még apró oázisok, melyeket az általános aszály még nem pusztított el; vannak még családok, a melyeknek felnőtt tagjai nem kénytelenek a költővel felsohajtani:

„Óh, bárha bennem is, mint egykor Épen élne a hit, vigaszul nekem“.

Azok a férfiak, kik tudományos buvárlataikkal felforgatták, megváltoztatták az emberiség világnézetét és világfelfogását, változatlanul, érintetlenül megtartották hitüket, megőrizték vallásukat. Egy K e p p- ler, Newton, Humboldt, Darvin szellemi nagyságának egyik legszebb vonása éppen ottan nyilvánul, hogy ők az isten szolgáinak emberi gyarlóságait és fogyatkozásait nem tévesztették össze a hitnek tisztaságával és magasztos lényével.

A szabadgondolkozásáról par excellencze hires franczia nemzetnek egyik fia, a legkorszerűbb tudománynak, a nemzet-gazdaságtannak, egyik elsőrendű mivelője M o 11 i n á r i könyvet irt a vallásról. Ebben a bölcsészet mélyreható kutatásai, ellemzése alapján hirdeti, hogy abban a veszélyes válságban, melyen a müveit társadalmak keresztül mennek, a vallás a rendnek és haladásnak nem nélkülözhető tényezője.

Magyar Nők! Nem tagadjuk, hogy e sorokat elsőül Hozzátok intézzük, ne az képezze becsvágyatokat, hogy jótékonyságtokkal hálakönnyeket csaljatok ki a szegények szeméből, hanem, hogy őszinte köny rezegjen az élet küzdelmeiben elfásult féljetek szemében, midőn gyermekét imádkozni hallja.

Mennyiben jogosított a kézimunka-tanítás a népiskolában és mi módon lesz kivihető?*)

Irta: LENGYEL BÁNYIK MATILD.

Mielőtt tételem tulaj donképeni tárgyáról, a kózi- munkatanitásról beszélnék, egész átalánosságban akarok szólni a nőnevelésről, mely szerény nézetem szerint szoros összefüggésben áll minden oly mozanattal, mely a népiskola falain belül történik; mert tanitás nevelés nélkül és viszont nevelés tanitás nélkül nem képzelhető. Ezzel ugyan nem mondottam semmi uj dolgot, mert a képezdei növendékek hallják ezt 4 éven keresztül, midőn pedig bennünket az oklevéllel nagy- korusitanak és világgá bocsájtanak, akkor meg mi kezdjük e kettőnek szoros összefüggését hajtogatni, hol kemény, hol lágy hangnemben a szerint, a mint a türelemre kényszeritett hallgatók e kérdéstől vagy még nem, vagy már egészen megcsömörlöttek.

Tehát: nőnevelés!

Hazánkban az elemi népiskolában — mint a tanitás — nevelés első fokozatán veszi kezdetét. Bár nem ez volna az első sorban hivatott tényező, hanem

*) Kéretnek a szaklapok szerkesztői e czikk átvételére.

Szerkesztő.

a család, de arról a nevelésről, mit a gyermek a családok túlnyomó többségénél nyer, (itt különösen saját helységemet értem) mondom ez a nevelés mindenre alkalmasabb csak a nyilvános gyűléseken való szellőztetésre nem. Ha már most el kell hinnünk a népiskola azon feladatát, hogy ez az életre nevel, úgy. természetesnek fogja mindenki találni, ha a népiskola legalsó fokán neki gyürközünk és nem számolva az ezerféle akadálylyal, keresztül vonszoljuk őket az észképzés tekervényes útvesztőjén! mert hát nekünk 6 év alatt az életre kell nevelnünk, tehát az emberi korban átlagos 60 évet véve alapul, nekünk erre a hosszú időre kell a gyermeket 6 év alatt' élni és halni megtanítanunk.

A kézügyesség elsajátítására nincs elegendő idő, mert a népiskolának rövid 6 év alatt el kell végeznie mindazt, a mit más, kiről azt mondjuk, hogy holtig tanul — csak akkor fejez be, midőn pillái örök álomra csukódnak.

De hisz mindnyájunk előtt nyitva állnak a tantervek, csak bele kell pillantanunk s látjuk, hogy mivel kell növendékeinket agyonboldogitanunk. Csakugyan igy is vagyunk velük, mert mire az ismétlő iskolai 3 évfolyamát is bevégezik, akkorra azok is — kik a népiskolában általános jó eredményt mutattak fel, itt, már se írni, se olvasni, sem számolni nem tudnak. És miért? Mert mindezekhez nem öntevékenység utján, hanem csak látás, hallás után jutottak. A leánynövendék szintén megtanul írni, olvasni, számolni, tanul kötni, horgolni, hímezni, még talán varrni is, tanulja ezenkívül a hittant és ennek 3—4 féle változatát, számtant, mértani, földrajzot, történelmet, alkotmánytant, természettant, gazdaságtant, testgyakorlást, éneket, rajzot; — de mire lerázza magáról az iskola porát és hosszú ruhát ölt magára, ezekből mindaz elpárolog, mit nem saját keze munkájával sajátított el. Nálunk az észképzés, a szellemképzés uralkodik az iskolában a testi ügyesség határozott rovására. Ezért vagyunk mi még mindig ott, hol a külföldi államok ezelőtt 50 évvel is már jóval élénkbe kerültek. Tehát sem a családban, sem a népiskolában nincs igazi nőnevelés.

Azt megkívánjuk leányainktól vagy ha mi nem is, de sok tanfelügyelő, hogy az esés törvényeiről, vagy lassúságának fogyásáról és gyorsaságának emelkedéséről, a számbeli arányt is meghatározzák, de hogy harisnyájukat megtudják-e fejelni, ha kilyukad, az már nem életbevágó.

Jól eső örömmel hallgatjuk mi is, meg a vizsgáló biztosok is a vizsgán — mert hisz ezeknek öröme a mi örömünk is, ha leányaink jól tudják mi az okkötő, , ellenkötő —, zárkötő s kiemelő kötszó, ha ismerik a belviszony, helyviszony és vegyesviszony ragokat, ha megtudják különböztetni, hogy ez minőséghozó névmás, az meg minőségmutató, amaz pedig határozatlan dologhozó névmás. Mily nagyszerű képes ségre vall mindez, de ha nyomban egy gombot akarnánk velők felvarratni, elpirulnának, mert ilyen harmadrendű dologra majd csak nagy lány korukban kerül a sor, mikor rövid idő múlva megeshetik az, hogy lesz már kinek számára felvarrni a gombot.

De hadd szóljak a dologhoz.

A női kézimunka-tanitás, mely a nőnevelés leglényegesebb alkatrészét képezi, népiskoláinkban teljesen el van hanyagolva, mert ha nem igy volna, akkor már tovább volnánk vele és nem ott, hogy még ma is ennek jogosultságát kell fejtegetnünk, mint ezt egyletünk választmánya által a mai napra kitűzött tétel is mutatja. Azzal pedig éppen nem általom magamat, hogy én lennék a legutolsó, ki e fontos — mondhatnám a nők életkérdéséről utóljára fogna tollat — s már holnap az ige testté válik. írunk mi még sokat e kérdésről, mert a magyarországi tanügyi politikát erről lehet megismerni: sokat beszélni és keveset tenni.

A feltett kérdés általában csak kézimunka-tanításról beszél, de mert a kézimunka oly sokféle, hogy abból bőven kijut a leányoknak úgymint a fiuknak, én ezen alkalommal csak a női kézimunkáról volnék bátor értekezni annál is inkább, mert nem érzem magamat feljogosítottnak férfi kartársaim kézimunka szakmájába kontárkodni és provokálni szigorú kritikájukat a rám nézve idegen terület átlépéséért. Tartozom nekik ezen udvariassággal éppen azért, mert bár ismerek olyan férfi tanitókat is, kik kávészürcsö- lés mellett igen ügyesen billegetik a kötő, horgoló és hímző tüt, de ezt nem hivatásszerüleg gyakorolják, hanem mert ezzel is elismeréssel akarnak adózni a nők ama munkakörének, mely tiszteletet és becsülést érdemel.

Szabadjon ezen rövidke bevezetés után a kérdést három részre osztanom.

I. Rész.

Mennyiben jogosított a női kézimunka-tanítás a népiskolában ?

Annyi jogosultsága mindenesetre van, mint az irás, olvasás és számolás tanításának nemcsak, hanem ha ezek nélkülözhetetlenségét kellene fejtegetnem, úgy első sorba helyezném a női kézimunka oktatást. Tekintsük csak, hogy a népiskolai leány növendékek legnagyobb része hol áll meg a Gondviselés által számára kijelölt életpályán? Talán 70%-a földmives vagy iparos nejévé lesz. 20—25% leány maradt, a többi 5 — 10 százalék pedig tudományos pályára lép. De nézzük vájjon az a nős földmives vagy iparos, megtudja-e egymaga keresni a család szüksépleteit ? Nem. Annyit keres tán, hogy nem szaporítja a koldusok számát; de hiszen az Isten nem arra teremtette az embert,