Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-01-20 / 3. szám
1895. január 13. 3 — mint az éleny a könenynyel — egyesülve, egy uj, egészségesebb, becsületesebb világrendnek vesse meg alapját. Ez a legközelebb önző korszak nemcsak nálunk, de talán egész Európábnn 1865. év körül kezdődött s tartott zavartalanul nem egészen napjainkig. Egymást kizsákmányolására vállalatok létesültek, konzor- cziumok, részvénytársaságok vették át az emberiség vezetését és a zöm futott a hangzatos szavak, a fényes Ígéretek után. Nemcsak pénzét, de életét is áldozatul hozva egy kétes arczu jövőnek. Az egész világ egy monte-carlói játékbarlangnak látszott és a kik ebben a játékbarlangban meg tudták tartani hideg számitó elméjüket, a kik tudtak játszani nemcsak a tőzsdén, hanem az emberi érzelmekkel is, azok lettek a társadalom nagy, tisztelt alakjai, a kik nemcsak a népszerűség ledér hölgyének tetszését nyerték meg, hanem anyagi kincseket is gyűjtöttek magúknak. Kalapot emel egy részük előtt még ma is mindenki, bár sikereiket ezer és ezer ember leikéből kitörő sóhaj homályositja be. Mái’-már úgy látszott, hogy ez az ember állandó lesz a világon, midőn egyszerre, mint valami zúgó zivatar, mint valami megsértett istenség haragos hangja járta át a világot, a sajtót, a közvéleményt, a lelkeket ez a szó: morál. És Francziaországban a társaság legelőkelőbbjeit, a Panama hőseit ez az uj áramlattól átgyurt közhangulat lelökte a predesztáról. A Hercz Kornélok menekültek, a megvesztegetők és megvesztege- zettek börtönbe kerültek, golyót röpítettek agyukba és bár talán sokan a tömegből nem is érdemelték meg sorsukat, az a világ, mely ezelőtt kalapot emelt a számítás korának nagyságai előtt, most hangos éljen riadallal idvözölve az idők ködének homályából előtörő morál feltámadását, melynek sugarai átjárták I az agyakat és lelkek eket. Olaszországban a Panaminó emberei, államot kormányzó férfiakat juttatnak a vádlottak padjára és midőn hozzánk is eljutott az az áramlat, annak meg- ! érkezését egy harmadik emeletről lezuhanó társadalmi oszlap, egy az udvar közepén szétroncsolt tagokkal, szétlocscsant agyvelővel fekvő ember halálhőssége jelentette be a közvéleménynek, a nemzetnek és nagy intőjeléül a parlamentnek. És azóta, az idők rövid változata óta, mintha az emberek egy része más szemmel, mintegy összefoglalva nézné ezt a nyüzsgő világot, melyet emberi társadalomnak neveznek. És a mint a mindent összefoglaló idealizmus tiszta üvegén át tekintenek, akkor itt az összeségben látják, hogy egyesek, a kik előtt kalapot emeltek, a kiket nagynak, hatalmasnak, példányképnek állítottak magok elé, azok nem egyebek, mint közönséges utszéli alakok; számitó fosztogatók, a kik meggazdagodnak embertársaik rovására; erkölcstelen megrongálói a családi életnek, a kik a szemérmetlenséget az utczára czipelik, a kik széttépve azokat az érzelmeket is, melyek még az állati ösztönben is ottvannak, bűnben születetett gyermekeiket futni hagyják, egész az örvényig, egész az öngyilkosságig, vagy gyilkosságig. A kik félnek az idealizmustól, azért azt ki akarják ölni az emberi szivekből, azt az idealizmust, mely megvilágítja teljes valóságukban és morális erejével vagy átalakítja, vagy szétzúzza őket. És a kornak ez az uj áramlata, mint egykor régen, mikor épp igy állt a világ forgó kereke, mint ma, száll tovább, feltartóztathatlanul. Embereket, a kik részesei voltak az önző számitás korszakának, magába szállásra, igaz megszólásra készteti, hogy elitéljék azokat nyíltan, a kikkel eddig egy hajón eveztek a közjó, a közerkülcs megrontására. A puszta realismus üvegcserepek, melyeket eddig gyémántnak néztek, csörömpölve hullanak az utcza kövezetére, a honnét elsüpörtetnek irgalmatlanul. Az országokat, a vidékeket átjárja ez az áram- J lat. Megszólal a közgyűléseken a bankoknál s igaz, hogy a salakokat elsöpri, de egy uj, egészséges élet kél nyomán, mint a Nilus zavaros árja után támad szép zöld, üde tenyészet. Igaz, ez az átalakulás nem megy minden akadály nélkül. A letűnő kor emberei küzdenek ellene. De a morál hatalma nagy embereket pusztít, rendszereket, államokat alakit. A jót, a nemest felemeli, a gonoszt megjobbitja, vagy földre sújtja. Mert benne van az igazság, az erő, a hatalom. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (2. sz.) ______ Az ismétlösök oktatásáról. Nálunk a tulaj donképeni népoktatást ez idő szerint az ismétlővel megtoldott népiskola szolgálja; mert a felső népiskola, — mint az idő megmutatta — halva született intézmény, a polgári iskola pedig már középtanoda számba megy. Népiskoláink, úgy, a hogyan ma állanak, sem a stádiumok beosztása és terjedelme, sem a tanterv használhatósága tekintetében, nem felelnek meg annak a nagyjelentőségű czélnak, hogy bennük, a mi túlnyomóan földmiveléssel foglalkozó népünk, oly általános műveltségre tegyen szert, a mely őt agri- kultura államunk karakterisztikus életfoglalkozásában is elébb vigye. És ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni a népoktatási törvény revesiója alkalmával. Az unalomig halljuk hangoztatni, hogy hazánk „eminenter agrár állam,“’ de alig találkozunk olyan irányzattal, a mely a földmivelő népnek, mint ilyennek, érdekeit képviselné s főkép elhanyagolt oktatás ügyét felkarolná. Az iparos-tanonczokról gondoskodnak az alsófoku ipariskolák; a kereskedő-inast utba- utbaigazitja a hasonrangu kereskedlmi iskola, csak a földmives növendékről nem gondoskodik semmi és senki! Úgy vagyok meggyőződve, hogy a földmives iskolák felállítása, a fegyveres béke korszakában, bármilyen kevésbe kerüljön is, nem egyhamar lesz megvalósítható. Az ismétlő oktatásról mondom el tehát igénytelen véleményemet. A mai ismétlő iskolára a mindennapiban elvégzett tananyag ismétlése van bízva. Tudjuk, hogy ez kivihetetlen. De különben is nagyobb jelentőségű hivatása volna az ismétlő iskolának, hogy az olvasást megkedveltesse és tovább terjeszsze a nép között. Be kell látnunk ugyanis, hogy az ismétlő iskola összekötő hidat képez az iskola, a család és az „élet“ között és igy szolgáltatja a legtermészetesebb utat arra nézve, hogy az olvasás iránt való hajlam a nép közé jusson. És ez magában is elég ok volna arra, hogy az ismétlő oktatást tisztán olvasókönyvi alapra fektessük. Nem szükség bizonyítgatni, hogy a nép műveltségi fokát az olvasás elterjedése határozza meg; valamint az sem, hogy az olvasás megkedveltetése az ismétlő iskolában épen úgy, mint terjesztése a nép között: czéltudatosan megválasztott és a magyar kedélynek és észjárásnak megfelelő olvasmányok által történhetik. Azt a mezőt kell feltárnia tehát az ismétlösök számára szerkesztendő olvasókönyvnek, a hol a természet nekünk való, egészségtől duzzadó termékeket nevel: a nemzeti élet virággal és kalászszal ékes mezejét. Van itt minden, a mi a magyar ember érzelmi képességének, érzelemvilágának, megvesztegethetlen magyar erkölcsének, józan komolyságának és jóizü humorának táplálékot nyújthat. És az ilyen olvasókönyvnek csak egy feladata lehet: elvezetni olvasóit az igazi magyarság ősforrásához: a saját leikéhez és való legérzékelhetőbb tárgyához: saját életéhez! Ezek a kútfők szolgáltatják a mi édes nemzetünk számára az igazi „életvizet“ és belőlük egyformán meríthet gyermek, ifjú, agg. Legkiválóbb gondot kell fordítania az olvasó- könyvnek a gazdasági hasznos ismeretekre; hiszen az ismétlő iskola növendékei kizárólag a földmivelő nép gyermekei s ők maguk is földmivesekké lesznek, de a foldmivelés lévén népünk foglalkozása és ismeretes, hogy legszívesebben a saját mesterségéről beszél mindenki, magától értődik, hogy az ismétlő olvasókönyv ezen a ponton közelítheti meg leginkább küldetésszerü czélját: az olvasás tovább terjesztését. Visszatérve a gazdasági hasznos ismeretekhez, okvetlenül szükségesnek tartom, hogy az ismétlő olvasókönyvnek ez a része a magyar gazdát, a magyar gazdasági viszonyokat, a magyar földön otthonos háziállatokat, szóval azt mutassa be, a mi magyar és nemzeti sajátosság. Mindezt azonban a szükséges kritikával úja le úgy, hogy erényeink és hibáink, jó és rossz szokásaink között élesen feltűnjék a határvonal ... Különben is ennél a résznél nyílik eggik legszebb tere ennek a könyvnek arra, hogy a földmives nép életéből vett szép leírásokkal öntudatra segitse nemzeti létünket! . . . Ide sorakozhatnak még a természet köréből merített leírások és az egészség fentartásáról szóló pár olvasmány. Ez utóbbiaknak a mindennapi élet szükségeit kell tárgyalniok. A természet köréből veti leírásoknak pedig a természet és a természeti tüneményeket lehetőleg a magyar emberhez való viszonyokban kell feltüntetniük. Mert igy, midőn e leírások fogalmat nyújtanak a természet háztartásáról, magyar színezetű képekkel igyekeznek elérni azt a czélt, a minek elérésére a reál tudományok hivatvák: az ész, kedély és erkölcs összhangzatos nevelését. Szóval az ismétlő iskola részére szerkesztendő olvasókönyv minden sorának egy-egy ecsetvonásnak kell — Mire kértelek én fel a „próba“ után ? Hogy hagyd ott, ne engedd, hogy tovább is a házatokba járjon, mondj le róla! Ha először fáj is, nem fog annyira fájni, mintha azt 0 teszi; és hogy 0 azt meg fogja tenni, azt én már akkor jósoltam néked. Mert én első pillanattól fogva tudtam, láttam, hogy O, benned, csak Horváth Dénes egyedüli örökösnőjét szereti. — De te a helyett, hogy reám hallgattál volna, Ot még jobban megszeretted, mig engem — meggy ülői tél. — De még máig sem tudom felfogni, hogy hogyan szerethetett meg oly tiszta angyali teremtés mint te vagy, oly emberbőrbe bujt ördögöt ? — Vagy tán igaz legyen az, hogy az ellentétek vonzzák egymást! ? — Megtört szívvel panaszlod el nekem, hogy nem elég hogy atyád vagyonilag tönkre jutott, még 0 is éppen most hagyott el. Gyermek vagy! — Még ezt hangsúlyozod is ? Persze, hogy éppen most hagyott el! — Hát azt hiszed, ha te gazdag maradtál volna, O azt a jó zsákmányt ott hagyta volna? — Oh nem ismered te az embereket! — Sajnállak, szivemből sajnállak szegénykém, hogy már ily korán, alig 17 éves korodban kellett ily keserű tapasztalatokra jutnod, de vigasztalódj! Ez a világ, vagy — jobban mondva — a nők sorsa. — Mindegyiknek ki hisz, (és ki ne hinne egyszer legalább életében) csalódnia kell! írod: „az első csapást ki bírtad, de hogy e másodikat — a súlyosabbat — ki fogod-e bírni, azt nem hiszed.“ Nos tehát én azt mondom neked, hogy ezt is kibírod. Oh nem is képzeled, az ember mily sokat kibír!! —' Ugy-e abban a pillanatban, midőn a nagy veszteség felett, csak egyszerűen levelet küldött és a levél kezdete nem úgy mint eddig rendesen hangzott: „egyetlen drága Lillám!“ hanem csak: „tisztelt nagysád“ állt — milyen gondolatok rajongtak akkor fejedben, milyen érzelmek szivedben; ugy-e azt hitted, hogy abban a pillanatban meghalsz, vagy legalább is a jótékony őrültség vesz erőt rajtad ? ! De nem! semmi különös nem történt. Sem szived megnem hasadt, sem fejed meg nem őrült, hanem úgy, mint az a sok boldog óra, melyet együtt töltöttetek, el mullott, úgy szállnak majd el fejed felett a borzasztó napjaid is. .. és te még vagy. Oh hisz mindén egy álom . . . hisz oly gyakran múlik el az a rövidke idő — és te csendesen nyugszol a sötét sir mélyében — — és az élet álmát kiálmodtad . . . — Lásd, ilyen az élet. Mennyit adtál volna te, ha a helyett hogy még tovább nyomorogsz a földön, mindjárt meghalhattál volna ? — De Isten nem vett el, — ez azt jelenti, hogy még élned kell! — Tehát verd ki fejedből szerelmed, szóval egész múltadat — és kezdj egy uj életet. — Ne légy többé az a sentímentalis gyenge kis leány, kit az első csalódás (igaz hogy a legsuI lyosabb) a földre sújt. — Hanem légy erős, haladj tovább a modern nagyvilággal, melynek jelszava most: a realismus. H Gondolkodj te is reálisán és — meglásd — nem fogsz annyit csalódni. Ha akarsz, fogsz feledni, csak akaratod legyen erős. r En is egyszer azt hittem az első, de főkép a második csalódásnál, hogy leroskadok. És ime! — élek. És mi több, újra szeretem az életet, élvezek, mulatok és — nem hiszek. — Vannak emberek, kiket a szerencsétlenség puhává, jobbá tesz, de viszont vannak lelkek, melyek elvesznek fájdalmukban — és ezáltal aztán tehetetlenné vannak téve örök időkre. Tartozz te az előbbiek a jobbak közé és még a te számodra is nyillik újra az élet. — Ecseteled nékem borzasztó napjaidat | Hagyd el fiam! Ismerem én azokat. — Tudom hogy vannak napok, a melyeken azt gondoljuk, hogy már nem tud világosodni; idők, midőn azt hisszük, hogy a nap nem süt többé számunkra az égen, mint egy lidércznyomás fekszik sebesült lelkűnkön az élet — a lét. — Tudom! — Jön idő még, midőn te csodálkozva fogod magadtól kérdezni: „és egy férfi miatt akartam én meghalni? Hjah de hát megérdemli-e?!“ — Nem, nem, nem! mert el lehetsz rá készülve, hogy ő egykoron, ha nősülni fog (mert fog!) nevetve fog téged többi kalandjaival együtt nejének elbe-
