Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1895-01-20 / 3. szám

2

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (3. sz.

185*5. január 20,

A szegzárdi társadalom.

Hogy is kiáltott fel Bánk bán a sors által rá mért roppant nagy csapás feletti tépelődésében ? Világot itt! Világot! Hasonló szavakat ad ajkunkra annak a sok viszásságnak és ferdeségnek látása, mely városunk kasztszerü társadalmi életében nyilvánul.

Nem most fellépő betegségek, hanem évek hosszú sora óta megfeneklett bajok gyógyításáról van szó, melyek kiküszöbölését e lap hasábjain számtalanszor megjelent vezérczikkek éles fegyverei kísértették meg de eredménytelenül, mert a jobb érzelmüek részéről az ez irányban tett mindennemű fáradozás és felszólalás elhangzott a nélkül, hogy valaki komolyabb megfontolás tárgyává tette volna, a vagy épen az utasítások szerint járt volna el.

Ezek után majdnem emberi lehetetlenségnek látszik társadalmi életünkben gyökeres reformokat meghonosítani.

Ily körülmények között megmarad az a régi osztályokba szakadás, mely a szegzárdi társadalmi élet egyik jellemző oldalát képezi.* Ez pedig abban áll, hogy városunk összes hivatalaiban a tisztviselők külön kört, mondhatni külön asztaltársaságot alkotnak, melyben a rang- és emelkedés szerint ismét meg. van a partikularismus, mely az egy és ugyanazon hivatalnál működőket szétválasztja és pedig örökre.

Hogy állításom világos példával illustráljam, hivatkozom a törvényszékre, hol külön blanchot képeznek a joggyakornokok, különt az aljegyzők és jegyzők, más osztályba szakadoznak az albirák és ismét másba törvényszéki. bírák. De ez nem elég! Van még egy oly intézménye is a klubnak, melyet minden tag magára nézve kötelezőnek tartozik elismerni. ellenkező esetben megszűnt annak tagja lenni. Az egész dolog csak abban áll, hogy tiltva van minden tagnak nála lejebb álló egyénnel gyakran érintkezni.

Meg lévén a ledönthetetlen válaszfal nemcsak az iparos-osztály és értelmiség, hanem értelmiség és értelmiség között is, gyűlöletes harczok, véres csaták vetődnek felszínre, melyben egyik osztály a másik részéről kivívott eredmény megcsonkításán, a vagy teljes tönkretételén, megsemmisítésén fáradozik. Állításom igazolására azt hiszem elég lesz felhozni azt a nagyszabású tüntetést, mely az intelligens hölgyközönség részéről a szép fejlődésnek indult dalárdánk által rendezett alapszabályszerü dalestélyen nyilvánult.

Itt ugyanis szemmel láthatólag meggyőződhettünk arról a szomorú tényről, hogy az előkelőbb osztályba tartozó hölgyeink a középosztály sorából megjelent kevesektől való hideg tartózkodás miatt nem jelentek meg. De úgy látszik a nő-egylet is felvette a reactió keztyüjét, mert eleve gondoskodott arról, hogy a szilveszter-estély ne az elitt közönség mulatsága legyen, hanem a középosztályé, mit főleg abból lehet következtetni, hogy rövid 12 nap leforgása alatt szintén estélyt rendezett.

Ily körülmények között társadalmi életünk nélkülözi az egyes osztályok közötti békés egyetértést, mely más vidéki városok társas életének egyik legjellemzőbb és egyúttal legszebb sajátságát képezi, mi aztán magával hozza azt a barátságos, müveit érintkezést, mely a felvilágosodás századában fenhangon hirdetett „egyenlőség és testvériség“ magasztos eszméinek legjobban megfelel.

Vannak ugyan egyesek, a kik jóakaró törekvéssel igyekeztek ezen herculesi munkának ezen akadályba ütköző nehézségeit leküzdeni, de a kellő párt- fogolás hiánya őket is visszariasztotta a titáni harcztól.

Zsigmond Ferencz,

joghallgató.

Farsangi théma.

Szinte a legkomolyabb tárgy az, a mely toliunkat ez időszerű mondanivalókra inspirálja. Es ne látszassák a legkevésbé paradoxonnak, hogy a mulatozás e virágzó idejében, a farsangi bohóságok e gondfeledt szezonjában megütjük a komolyabb érzelmek hangját azzal a mohó vágygyal, vajha sorainkat nemcsak elolvasnák, hanem mégis szívlelnék.

Mert nem úgy van már, mint volt régen. Ma már nincs kedélyes mulatozás, csak feszelgő csillogás. Az emberiség legkevésbé sem lett boldogabb, hogy igényeit kifejlesztette. Hanem igenis boldogtalanabb lett. Mert a családokba az oktalan költekezés a legszo- rnorubb katasztrófákat vitte, mert a társadalmat de- komponolta. Mennyi szatíra van abban, hogy demokratikus korunban hányféle széttagoltság mutatkozik a társadalomban. Nincsen olyan kis városka, hol a koteriának legalább baczillusát ne látnok az egyes vigasságok alkalmára. Ez azonban a családok dolga és legyen kinek az ő tetszése szerint, ha a közérdek múlhatatlanul nem követelné szanálását, bizonynyal szóvá se teszszük. De mi magyarok igen messze állunk a fényűző francziáktól, a kiket majmolunk. A francziáknak lehet léháskodni és ezek között az arra éretteknek elzülleni, de a mi nekünk nemzeti veszedelem, hogy a fényűzés, gondtalan könnyelműség és az ezek folytán elveszett becsület revolvert juttat egyesek kezébe.

Vagy a kiket végzetük nem is állított e rideg alternatíva elé, azoknak is a gondtalanság e tomboló szezonjában vérzik szivük, mert társadalmi konvenien- ciáink szerint az árral kell uszniok. Azokra a valóban jobb sorsra érdemes családapákra gondolunk, a kiknek a sors kedvezése nem juttatott annyi vagyont, hogy a luxus e káprázatos idejében a többiekkel lépést tarthasson. Kényszerül az adóságcsinálás ingoványába lépni. Odakény szeri ti a hamis felfogáson alapuló apai szeretet, mely szerint tartozik gyermekének megadni a költséges élvezetet, hogy az szerencsét csináljon és odakényszeriti az álszégyen, a félelem attól, hogy a társadalom benne a Harpagont, vagy a félszeg., lelkiismeretlen családföntartót fogja kigunyolni.

Nevelésünk pedig nem olyan, hogy a Katók és Katalinák benne túl nagy szambán leledzenek, ne csodálkozzunk tehát, mikor itt-ott felötlik a család katasztrófája. Ne csodálkozzunk, hanem tegyünk ellene.

A farsangi fényűzés e kórságában ám jöjj el te, emberi véleményeket, közérzületet, erkölcsöt átformáló szellemi renészánsz, téljünk vissza a családi patriarchalis életre,, melytől oly messze eltértünk.

Ide-oda a családi fészek bája kialszik. Ki ne tapasztalná, hogy az agglegények száma megsokasodik. És dicséretes óvatosság és okos előrelátás, hogy nem vágynak Hymen karjai közé. Es a felköft eszme egyenesen elvezet a kérdés légfontosabb részletéhez: kába remény többé és a kik ezekre építenek, csak szerencsevadászok, a kik azt hiszik, hogy a sima parketten indulnak meg a házasságok. Képtelen, régi felfogás, a melynek ma semmi alapja. Sőt meijük mondani, hogy a hivságos életnek ragyogó luxusa nagyon sok házasulásra törekvő embert elriaszt. Ezért papák kár a költségért. Ma a házasságok nem az égben, legkevésbé a sima parketteken, hanem a járásbíróság, avagy a törvényszék telekkönyvi osztályában köttetnek.

Igazán ma-holnap arról kell gondoskodnia a szülőknek, hogy leányaikat valami kenyérkereseti pályára való kiképzés által mentsék meg a késői leánypártához, az előítéletes világ ostobasága által fűzött szégyenkezéstől, minthogy arra, hogy szive választottja, vagy legalább elfogadható kérője legyen, többé számitani alig lehet.

Pedig a nemzet erejének gyökerét a családok képezik; ha a családalapitási kedv megcsökken s helyét az állandóságot nélkülöző erkölcstelen együttélések foglalják el, tönkre fog jutni a nemzet. E szerint a törvényhozásnak a nagy és ismét megújuló társadalmi seb gyógyításáról kell gondoskodnia.

A fényűzés kultusza, ha kisebb lesz, akkor a liozományvadászás is enyhülni fog. A szülőknek már a zsenge kortól munkához kell szoktatni a leányokat, korán meg kell ezeknek tanulniok, hogy az élet nem örök tavasz, melyben tarka pillangóként gondtalanul röpködhetnek az örömök folyton nyiló virágai között, hanem a hamar elmúló tavasz s rövid nyár után a zord idő is elkövetkezik, a mikor a könnyelműség és munkátlanság hideg szobáiban és üres kamara mellett nyomorog; idejében tájékoztatni kell arról, hogy az a nagyon óhajtott fej kötő nem az urizálás, nem a hivalkodás kifejezője, hanem egy magasztos és nagy fáradsággal, sok lemondással betölthető életpálya nemes jelvénye, melyet megszerezni nem nagy dicsőség, de méltatlanul viselni nagy szégyen.

A szülők leányaikban ne bábokat neveljenek, hanem honleányokat, kik át vannak hatva rendeltetésük nemességétől s értik, hogy mit tesz az: „Magyar nőnek születni nagy és szép gondolat!“

Realizmus, idealizmus.

Mikor feldezték azt, hogy a föld forog, akkor nem fedezték még fel azt a nagy dolgot, hogy épen úgy, mint a föld, forog az emberiség szellemi élete is. Ez a feltámadás theoriája. A halál legendája, mely után következik ismét az élet.

A ki figyelmes szemlélője a kornak, az emberiség történetének, az lelki szemeivel láthatja, hogy most ismét egy forduló ponton áll az emberiség s a mindenség erkölcsének hatalmas nyomása alatt össze- zuzódnak, a semmiségbe tűnnek a legközelebbi évtizedek vezérlő alakjai. A számítás, az önző rideg világ bálványai ledőlnek vagy félrevonulnak s mintha a jelen ködébe a jövő laílgyos fuvalma hozna el kellemesebb hangokat, az egész müveit világot egy jelszó járja át: a moral, a becsület. Az önös realizmus erős sorait áttörve a nemes idealizmus hatalma, nem azért, hogy megsemmisítse, hanem azért, hogy vele

a ki odább repül, mulattat, dévajkodik, bolondjában szerelemről is beszél, be biz azt sose vegyétek komolyan. Halljátok-e, jó kis fehér arczu tündér czimbo- rák, ott az ablak mögött, a sarkantyúm most is cseng a jókedvemtől, a szivem is könnyebb lesz mindjárt. Bolond, könnyű portéka ez a huszárszerelem, hama-, rabb elpusztul aztán, mint a milyen hamar lehull egy csillag — nem a Reich kriegt-ministeri, hanem arról a magasságos égről, mely nagyon szépen megteremtette a huszárt, de valamit mégis kifelejtett belőle: — ajk a u c z i ó t.

A libegő fehér függöny mögül, mely mint hosz- szu kisértet nyúlt végig az ablakon, madár-trillázás hangzott ki . . . pedig nem az volt: a kis tündérpajtások, a hogy a vidám fiú az ő hölgyecskéit hívta, kaczagtak ottan megbújva, egy-egy szál gyufácskával ünnepies görög tüzet adva ...

Aztán a három jó fiú odább állt. A harmadikra került a sor.

A szegény fiú mámoros fejjel egyszerre megállt és rákiáltott a czigányokra.

— Nézzetek fel az égre, ott van az én ablakom, onnét hallgatják meg az én nótámat.

A czigányok az ég felé néztek és húzták. A menny felé szálló hangokban ez a vallomás repült fel a csillagokig:

— Szeretlek angyalom, csak téged csak téged . ..

Egy barátnémhoz.

A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárczája.

r

— Szegény leány! Es te még azon csodálkozol, I hogy Ő el hagyott? Én nem! Te tán azon boldog |

reménynek adtad át magad, hogy ő még szeret, midőn tudod, hogy atyád tönkre ment és vagyonod — volt — nincs ? !

— Azt hiszed azért udvarolt 0 neked, mert szép, kedves, müveit, szeretetreméltó vagy ?

— Boldog gyermek! Nem ismered akkor még a világot, nem a nemes társadalmat — de még sokkal kevésbé a j ó emberiséget.

Mig gazdag vagy, mig salonjaid ajtaja nyitva áll jó barátaid kedvteléseinek, bírsz mind a fent említett jó és szép tulajdonokkal, de ha vagyonod el veszett — jaj akkor, százszorosán jaj neked! A csalódások özöne el lep, nem ismer senki reád és — kit te tán hetekkel ezelőtt a legnagyobb nyomorból szabadítottál ki és ki ezerszeresen nyilvánította, hogy várják az alkalmat, hogy — bár a legcsekélyebbel is — csak viszonozhassa jótéteményedet — lázasan kerül, hogy az Istenért — csak most ne találkozzon veled most, a legalkalmatlanabb időben, mert m o- mentán nincs hatalmában rajtad segithetni és kénytelen lenne kérésed visszautasítani.

— És te tán csodálkozol ezen? Ez a világ folyása!

— Ha csúnya vagy — jaj neked, de ha szép vagy — akkor meg százszorosán jaj *— mert akkor el vagy veszve !!

— De most látom csak, hogy teljesen el tértem a tárgyról . . . folytassuk :

— Lásd, ha szavaimra hallgattál volna, nem lettél volna ily nyomorult, mint a minőnek most érzed magad. Tán emlékszel még, ha hozzám jöttél tulbol- dogan elmesélni a miket 0 mondott helyeseltem-e

én azokat egyszer is ? Biztattalak-e, hogy azon ostoba phrázisokat el hidd ? Ugy-e csak mindig fejemet ráztam — és intettelek.

— Hej! ha reám halgattál volna, most, még a nyomorban is büszkén fenhordott fejjel járkálhatnál, mert elég müveit vagy, hogy kenyered mindenkor megkeresd.

— De igy ? — — Hittél — viseld is a következményeit.

— Kértelek, oh de hányszor, hogy tedd legalább próbára. Végre engedtél . .. emlékszel még?

— Elmondtad remegő hangon (de bensőleg ka- czagva) hogy atyádnak anyagi gondjai vannak és hogy utolsó héten 40.000 frtot veszített — a te egész hozományod.

— Te azt nem vetted észre hogyan elsápadt? En igen, — mert megfigyeltem. Mit gondolsz, miért sápadt el ? Mert téged sajnált ? (Ha észre veszed, te bizonyára igy magyaráztad volna a dolgot.) Oh nem! hanem óriási költekezéseinek következményei — adósságai jutottak eszébe.

— Te azt sem vetted észre, hogy kezei többet nem szorítják oly forrón a tiéidet és végre, őket egészen el eresztve, ott állt előtted hidegen, kimérten Eltelj es alávalóságában!- De te ártatlan édes gyermek semmit sem sejtve, csak összeránczolt homlokát látva, azt hitted, hogy máris megbántottad őt valamivel és gyorsan nyakába ugorva, nevetve világosítottad fel, a dolog valódi tényálásáról.

—- Erre aztán kiderült az ő „kedves“ arcza ósl te újra az ő „drágája“, „élete“, „mindene“ lettél.