Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-04-28 / 17. szám
4 De az fáj nekünk, hogy mindenre vannak bölcs intézmények, csak éppen arra nincs, hogy munkáért epedő szorgalmas iparosnak keresetforrást nyissanak! Ez a fájdalom tör ki koronként egyesek leikéből, azért mert látva az örvényt, mely előtte tátong és biztosra veheti, hogy beléje merül. Előttünk a példa, hogy évenként hány tevékeny iparos kénytelen volt itthagyni városát, itthagyni a kedves családi tűzhelyt, a melyhez egykor oly szép remények fűzték. Es ha nem találkozik olyan egyén, aki e bajon segíteni tudna, úgy csakugyan pusztulni fogunk egyik a másik után. Több iparos nevében Hívért Ignácz. MEGYEI IRODALMI CSARNOK. Tavaszról daloltam! Tavaszról daloltam, Szürke, őszi ködben, Hiszen tavaszt láttam A te két szemedben Ragyogó szemedben. Hajh! de hamar elmúlt Tavaszod virága, A mig nekem nyílik A mig újra nyílik, Meghalok utána! Hrabovszky Lajos. A hazáért mindent. 22) Irta: Aggteleki (Ullein) Ferencz. (Folytatás.) De hisz — gondolá — nincs is arra szükség, mert Walter Edmond úgy is dúsgazdag bankár, — egyetlen leányával bizonyára tisztességes hozományt fog adni — ami pedig a házasság érzelmi oldalát illeti: azzal úgy is tisztában vannak, arra nézve úgy is megegyeztek már Margittal s igy mi sem állja útját annak, hogy házasságuk a „divat“ jelzőt birja ismérvül. Endre a szülők beleegyezésével hagyta el Wal- terék palotáját. Három hét leforgása alatt megvolt az esküvő is. Nagyszerű pompát fejtettek ki. Jelen volt ott Bécsnek színe, java. Egyik díszes fogat a másik után érkezett, fényes öltözékü uraságot hozva magukkal. A termek tündéri fényben úsztak! Minden a jólét és gazdagság jeleit viselte magán. Margit öltözéke remek volt. Finom selyembrokát hullámzott végig testén. A mély kivágásu derék brüsszeli csipkével volt gazdagon díszítve. A ruha eleje apró csokrokba volt szedve, aranyfoglalatu drágakő tűkkel összefoglalva. Derekát egy gyémánttal kirakott öv szorította. Hosszú uszályát myrtusz-ágak szegélyezték, a redők alul pedig kamelia-bimbók kandikáltak ki. Fejéről a hosszú menyasszonyi fátyol omlott alá uszályára, ezernyi apró aranygyöngyével. Parányi selyem czipőin gyémánt csatok ragyogtak. És ezen fejedelmi pompából emelkedett ki az a a fő, mely méltó lett volna egy Rafael ecsetére. És ennyi szépség, ennyi pompa, hidegen hagyta Endrét! Keresztül esett a szertartásokon, megcsókolta nejének parányi kezét, szive hevesen feldobogott és ez a dobbanás .......................Pálfay Gizellának szólt! Mo st, midőn már lekötve órzé magát, most jaj- dult fel szivében az elnémitott szerelem, most kiáltott fel lelkében az önvád kérlelhetlen szava, a szétzúzott szivekért! . . . Boldogtalannak érezte magát a legszebb menyasszony oldalánál s ő e fájó érzeményből nem tudott titkot csinálni! Hideg, zárkózott volt az egész ünnepély alatt. A szerencse kivánatokat szórakozottan fogadta és nejével keveset foglalkozott. Voltak, kik e modor felett összesúgtak és különböző találgatásoknak engedtek tért, $£ viszont voltak, kik az egészet természetesnek és feltétlenül érdekesnek találták. Es Margit? Atérezte teljes mértékben megaláztatását! Es mégis, ha e pillanatban önleikébe tekint: nem fogja meghatározni tudni, hogy vájjon a férje iránti szerelem, vagy az ébredő gyűlölet nagyobb-e szivében ? Érezte, hogy szereti és érezte, hogy gyűlöli őt. Azt hinnők, hogy lélektani nonsens, ellentmondó képtelenség és mégis úgy volt. Szerette, forrón szerette, midőn e daliás, fagyos férfiút szemlélve egy pillanatra felejté, hogy ez a meghódithatlan férfiú az ő férje és gyűlölte, mihelyt merengéséből felébredve látnia és éreznie kellett, hogy ő, az ő férjére nézve semmi! A zene vígan szól, a tánczoló párok gondatlanul lejtenek tova, nem törődve mások bajával. Az egyik szögletben egy fiatal embert látunk állani, aki folyton Margitot és Endrét szemléli. Ha jól megfigyeljük, látni fogjuk, hogy szája körül kárörvendő mosoly jelenik meg, szemeiben a bosszú lángja él. E fiatal embert báró Waldbergnek nevezik. Egy elszegényedett arisztokrata, aki pénzügyi egyensúlyát Walter Margit hozományával szerette volna helyreütni. E pénzügyi manővere azonban nem sikerült, mert kikosaraztatott. Es ő e megszégyenittetést nem tudta elviselni. Boszuért lihegett. És a lelketlen ember retteüetes boszut forralt. Endrével már évekkel előbb megismerkedett volt és látszólag barátságot kötött vele. Waldberg egy gentelman, az előkelő társaságokban irányt adó tényező, kifogásolhatlan társalgó, a ki a kezdő fiatal embereket bevezeti a termekbe, járni tanítja a sikamlós TOLNAMEGYjEI KÖZLÖNY (17. sz.) parqueten, tanácsokkal szolgál és szerelmi kalandokat sző, a tekintély magaslatára emelkedett. Nem csoda tehát, ha Endre is örült barátságának. Waldberg pedig e vonzalmat ápolta, erősítette. Boszujának eszközét és egyszersmind tárgyát fedezte fel benne. Jól tudta ő, hogy Margit gyengédebb érzelmeket táplál Endre iránt s ép e körülménynek tulajdonította kikosaraztatását. Boszura gyűlt tehát mindkettőjök ellen. Előre sejté ő, hogy Margit előbb utóbb hálójába vonandja Endrét. Mit tesz tehát? Felhasználja Endrét, boszujának. O volt az a befolyásos jó barát, Endrének az a buzgó oktatója a ki e szerencsétlen fiatal ember fejét telebeszélte ama természetellenes tanokkal, a melyeknek ma már szánandó áldozata. (3 volt az, a ki vele elhitette, hogy szerelemből nősülni nevetséges, — ő volt, aki e tanból kifolyólag folytonosan Margitot ajánlotta neki nőül, tudva, hogy Endre Margitot nem szereti és tudva, hogy Margit szenvedélyesen szereti Endrét. O irta Endrének, hogy ha falusi libát veend nőül: kukoriczáról is gondoskodjék, — tudva, hogy e gunynyal hatni fog és tudva, hogy Endre szivét zúzza össze vele, ha elválasztja Pálfay Gizellától. Ezt a szétzúzott szivet akarta ő Margitnak nyújtani, az ő eldobott szivének helyébe. Czélját elérte és most gyönyörködik pokoli müvén. És e két szerencsétlen szívnek tragikuma nem hütötte le bosszuszomját. Az ő titkosan mőködő kezével még többször fogunk találkozni. Margit iránt most is a legnagyobb figyelmet tanúsította és volt benne annyi gyengédség, — oh! nem! — ravaszság, hogy nem látszott észrevenni tánczközben, a Margit szemeiben ragyogó könnyeket. Elhalmozta bókjaival és minden iróniától menten mint egy nagy lelkű ember, aki saját fájdalma és megszégyenitetése fölé tud emelkedni szerencsét kívánt a boldogsághoz. így akarta ő magának e család bizalmát kinyerni, hogy folyton körükben lehessen és kínlódásukat szemlélhesse, fokozhassa. Az első felvonásra ime legördült a függöny és Endre eljátszotta „legnagyobb kalandját“. (Folyt, köv.) _________TÖVISEK. A hét története. Boldogult Mikó Gyuri barátom és kollegám ama nagy elutazása óta, mely érdekesebb és titok- szerübb, de egyszersmind szomorúbb is a Wosinszky ur 5 hónapos ázsiai utazásánál, — mert ő nem Ázsiába, hanem sokkal hosszabb útra kelt, a mennyei Jeruzsálembe : alig van nálunk valami története a i 1895. ápril 28. hant kis testvérkéihez s áldotta a Mindenhatót, hogy ily végzetes pillanatban a sors helyzetét megfordította. Ez volt atyjuk halála óta első ebédjök, most ismétlődtek először bolddgságuk rég nem érzett perczei. * * * * Beköszöntött a tél, fehér leplével borította be az egész mindenséget. A kis árvákat jó helyre zavarta a sors végzete a tél pusztító ereje elől. Meleg szobában laktak, gondjukat a szomszéd jó atyjukként viselte. A tél beálltával megkezdődtek a téli mulatságos estélyek a falu déli részén lakó, az éjszakinál szomszédok és megfordítva. A fonóban vidám zene mellett töltötték az éjszakákat a falu serdülő iíja és leánya. Nagy csoportban járták be mindazon házakat, melyekben szép leánynépség volt. Gazsiékhoz is eljártak, hol a sok szép fehérnép miatt hosszú időt töltöttek el, hol egyik, hol másik mulattatva a társaságot talpraesett élczeivel, melynek szüneteit a czi- tera zengzetes melódiája töltötte be. Gazsi is serdülő ifjú volt, mint a többi, de azért távol tartá magát, minden perczeit kis testvérkéinek szentelte, azokat mulattatta szép meséivel s hol a „Tündér Ilona“, hol a „Vas Laczi“ közepébe aludtak el. Ezután csak egy párszor látogatott oda e nevető társaság, már Gazsi köztök volt, a fonóba is elment, mert rábeszélésére nem kellett nagy szónoki tehetség. A társaság törzstagja lett s ezután egy estét sem mulasztott el. De mintha ott sem lett volna. Mindenki énekelt, mindenki tánczolt, csak ő nem, ő idegenkedett két kicsi kezét. Szomorúan ballagtak a domb felé, hol a templom volt. A kikkel találkoztok, mint mindig, úgy most is egy mosolygó pillantást vetettek egymásra. Elmentek, jöttek mások és ismétlődött, de atyjuk felől nem kérdezősködött senki, mert hisz nem is sejtették, hogy egészen árváságra jutottak. Templomban tölték a nap legnagyobb részét, ők voltak a legelsők és legutolsók is; gyakran megesett, hogy elaludtak a padban és a sekrestyés nem véve észre zárta hármukra az ajtót. A természet nyers adományából éltek s vagy egyik, vagy másik pajtásaiktól, kiknek nagy karéj kenyerét megkívánták, kértek és az meg is felezte velük. így ment ez napról-napra, sokszor nem evett Gazsi, sokszor gyötörte őt az éhség fájdalma, de azért nem húzott volna testvérkéi elől egy falatot sem, ha mindjárt e falatnak nélkülözése végzetessé vált volna. * $ $ Elérkezett az ősz, gyümölcs a fán már nem volt, levelei lehullottak és sárgára festé az udvar fekete földjét. Az utczán már nem játszadoztak s igy nem volt, a kiktől egy kis kenyeret kérhettek volna. Még csak most éheztek igazán. Hogy elfeledjék, alvásra hajtá fejüket s ilyenkor lehete látni el- púsztult szépségük maradványait; az egykori rózsás pir helyén most halovány, a kiálló csont azt gödrössé teszi. Egy délre ébredt Gázsi, az evés idejére. Kiállt i kapuba, elmerengve a messze távolban emelkedő hegyeken, melynek lábánál lakott keresztapja, a vén molnár. Mily jó volna, ha most az jönne s hozna jó ezipókat, elűzné véle az éhhalált, mely már mutatkozni kíván. Majd zokogva kisérte tekintetével a földekről hazatérőket, kik szorosan ruhájokba húzódva haladtak el mellette. Vagy atyjokat szerető lányok, kik friss lépteikkel igyekeztek ki a földekre, keszkenőikben füstölgő eledellel. Az átellenes sarkon egy csoportban vidám fecsegéssel és közben jóizü kacza- gással költötték el eledüleket, a nélkül, hogy tudták volna, hogy három árva zokogva éhez. Mindenki ment, vagy mindenkinek vittek ebédet, csak nekik már második napja nem jutott. Most ismét testvérkéi feletti fájdalma szorongatta szivét, nem bírt már sehogy sem segíteni a sors végzetén. Elhatározta, hogy átmegy a szomszédba s megkéri, hogy legalább testvérkéinek adjanak betenni való falatot, én még éhezek, ha az Isten úgy akarja, még tovább. Úgy is lett. A szomszédba állított be Gazsi, hol éppen disznótor volt. — Dicsértessék az Ur! — köszöntött Gazsi az éhségtől beesett arczczal. — Mindörökké! — volt az öregek válasza. — Hát szegény apád már elköltözött anyádhoz ? ' — El bizony! Nincs, ki gondunkat viselje, nincs, ki bennünket templomba vigyen s ki nékünk egy kis kenyeret adna. Magunknak kell élelmet szerezni, de most már, hogy nincs semmi, nem tudok. Legyen könyörületes, ha van szive és Istene, segítsen rajtunk, vagy legalább kis testvérkéimen, mig megnövök, addig is használja házunkat. — Jól van fiam, csak hozd át őket, majd bőven jut nektek is. Örömében csaknem eszméletlen állapotban ro-
