Tolnamegyei Közlöny, 1895 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1895-04-28 / 17. szám
3 hogy mikor a szűkkeblű felekezitiség otromba korlátainak lerombolásán egész életemben szent hévvel dolgozom: ugyanakkor a farizeus modern czivilizáczió, a szégyenkezve önmagát ál ez ázott bigott felekezetiség meri szemembe vágni nekem! — „te felekizeties- kedo! “ Hogy is van a magyar közmondás? . . . „Bagó veti szemére a verébnek, hogy nagy fejű!“ Vagy hogy Ezópus meséjét idézzem a farkas és a bárányról: „Superior stabat lupus, longeque inferior agnus“. Hű magyar forditásban: '„Még a farkasnak állt feljebb!“ Újra üdvözlöm a t. iskolaszéket a megejtett választásért, mely előttem az újkori mi- velt felvilágosultság s a felekezeti önző' korlátokból magasan kiemelkedő' szellemi nagy koruság és krisztusi, személyválogatás nélküli ■emberszeretet szebb jövője most már bizonyos hajnalhasadásának teljes’záloga Szegzárdon!... Borzsák Endre. 1895. ápril 28. Egy uj monopóliumról. A dolog nagyon is érthető. A kormányzás mind költségesebb, a militarizmus újabb négy milliót nyel el, a direkt adónemeket emelni nem lehet, a föld az adóterheket igy is alig birja meg, a magyar gazdák közvéleményében megjegeczesedik az a tudat, hogy a mezőgazdálkodás válság alatt van, májusban többet fogunk erről hallani a gazda-kongresszusban, — nincs más hátra, mint egy uj állami monopóliummal lepni meg az állampolgárokat. És lapunkat természetesen e kérdésnek csak nemzetgazdasági, nem pedig politikai oldala érdekli. Ugyan monopóliumokkal szemben kinek lenne kedve politikai premisszákra ? Egyelőre tehát az uj monopóliumnak — a szesz- monopoliumnak nemzetgazdasági oldala úgy áll, hogy csupán a nagy kereskedésre terjesztetnék ki, a termelés és kismértékben való elárusitás pedig szabad maradna. Az ám, ha a monopóliumok nem volnának, közös ügyek és az osztrák pénzügyminiszter mást nem beszélne, a ki kijelentette, hogy az állam reflektál a közvetitő kereskedés által elért nagy haszonra is, minélfogva a kormány limitálni fogja az elárusítandó szesz árát a szeszfok arányában. Ez pedig más. így aztán illuzioriussá válik a kicsinyben való eladás szabadsága. De lehetne-e másként ? Lehetne-e, hogy a czápa csak félig nyelné el áldozatát ? Léhet-e ott versenyről, fejlesztésről szólani, a hol csak egyetlen vevő van, aki maga szabja meg a vételárt, valamint a termelhető mennyiséget, melyet megvenni hajlandó ? Ha más nem, már a kezdés nehézsége, a csempészek terjedése, főleg azonban az uj monopoliumnak az államkincstár javára teljes mérvben való kihasználása arra fogják kényszeríteni a kormányt, hogy egészen rátegye vasmarkát a szesztermelésre, annak nagyban és kicsinyben való eladására. A dohány monopólium analog eset. Eleinte a termelőkre szinte ráerőszakolták a termelési szabadságot és ma már ott állunk, midőn a termelők attól is elvannak tiltva, hogy a saját szükségletére szükséges mennyiséget visszatarthassák. És a monopólium nyűge alatt fellendülni nem képes dohány-exportunk, mely mint minden czikk, csak a szabad kereskedelem versenye folytán fejlődhetik. Mezőgazdasági állam vagyunk. A mezőgazdasági termelés minden ágát szabaddá tenni és preimiumok- kal fejleszteni kellene. A lengyel képviselők attenta- tumnak nevezik az osztrák pénzügyminiszter e nemű terveit, mert ha a szesztermelés Galicziában nem szorittatik béklyóba, hatalmas emeltyűjévé válhatnék a mezőgazdasági jövedelem emelkedésének. A monopólium zsákutezába szorítja a szesztermelést és ha még oly kedvezők lennének is a konjunktúrák, elfojtja. Es vegyük a nemzetgazdaságilag legfontosabb körülményt. A tervezett szesz-mónopolium több száz embert kizavar megszokott foglalkozása köréből. Italmérési jogbérlők, szeszkereskedők, elárusítók, a kik e foglalkozás körében találták föl existencziájokat, most a rendes kenyérkeresettől megfosztatnak, mert az államnak szüksége van arra a különben még problematikus nehány millióra, a melyet e monopólium inaugurálásával remél. De fenyeget még más veszedelem, a szeszgyárak üzemeinek beszüntetése és az a szocziális baj, mely ennek nyomán fel fog fakadni. Csak megérintjük a kérdést, oly körülfekvő, hogy mindenki elképzelheti. Az államhatalom kényes körülmények között van. A jövedelmek minden módját ki kel zsákmányolni és mert eddig legjobban megterhelt adó alap — a föld a nagyobb megterhelést nem birja — azt kellett kiszemelni, mely a polgárság legkevesebb hányadát érdekli. De egy kérdés mindenesetre feltehető : ha a termelők, gyárosok, kereskedők, kimérők és tőkepénzesek lassanként mint a Danaidák hordójába, az állampénztárba hordják a vizet és elszegényednek: ki issza meg az állami szeszt, ki szívja el a drága szivart és főleg ki fizeti meg az — állami adót? . . . Felhívás az országban létező összes kereskedelmi társulatokhoz. Az 1896-iki ezredéves országos kiállítás V. (kereskedelem-, pénz- és hitelügyi) csoportjában külön osztály van tervezve a kereskedelem érdekeit szolgáló intézmények számára. Ide tartoznak az összes kereskedelmi társulatok és egyletek, a melyek bármily utón, ha csak társas összejövetelek és felolvasások által is, a kereskedelem TOLNAMEGrYEI KÖZLÖNY (17. sz.) érdekeinek szemmeltartását és előmozdítását tűzték ki feladatokul. A csoport programmja szerint e társulatok egy- egy dolgozatban ismertetni fognák történetüket, keletkezésük és működésük viszonyait s esetleg rajzokban és fényképekben bemutatnák helyiségeik külső alakját és berendezését. A szóban levő társulatok közül azok, a melyekről a csoport intéző bizottságának tudomása volt, közvetlenül már föl lettek szólítva a kiállításon való részvételre. Meglehet azonban, sőt valószínű, hogy több kereskedelmi érdeket szolgáló társulat, minthogy czimüket a bizottság nem ismerte, nem kapott felszólítást. Ez utón hívjuk fel tehát az illetőket, hogy a föntebbiek szerint a kiállításban részt venni és ebbeli határozatukról a kiállítás igazgatóságát folyó évi május hó végéig értésiteni szíveskedjenek. Megjegyzendő, hogy ebből semmiféle költség sem az igénybe veendő helyért, sem az installatióért és felügyeletért nem fogja őket terhelni. Egyben felhívjuk a társulatok közül azokat, a melyeknek birtokában a régebbi szabadalmas kereskedői társulatok hagyatékai (szabadalmi levelek, számadási- és jegyzőkönyvek, kereskedői czéhládák, pecsétek stb.) vannak, hogy ezeket is a csoport kiállítása számára az emlitett határnapig bejelenteni szíveskedjenek. Budapesten, 1895. ápril hó 16-án. Fáik Miksa s. k. Lukács Antal s. k. az 1896-iki ezredéves országos kiállítás kereskedelem-, pénz és hitelügyi csoportjának elnökei. Munkát az iparosnak. Fájdalom, hogy ily utón kell munkáért esdeni. Azt hiszen többen láthatják, hogy egyik vagy másik iparos gondolatokba merülve járkál az utczán fel s alá, különösen a most épülőfélben levő házak körül. Láthatják azt is, hogy miként az egyik pillanatban az öröm sugárzott egyesek arczán, mig a másik pillanatban borúra változott át. Mert az első pillanatban azon szép reményben ringatózott, hogy talán lesz munka. Mig a másik pillanatban a ború azért lepte meg, mert elképzelte a nálunk divatba jött, szomorú helyzetet. Azt, hogy nálunk minden nagyobb vállalat idegen kezekbe kerül és igy a helybeli iparos elesik a kényérkeresettől. Sajnálattal kell felhozni azt is, hogy nálunk nincs senki, aki az iparosok szomorú helyzetét szivén viselné! Nincs senki, aki a munkáért epedő iparosok érdekében illetékes helyen csak egy szót is emelne. Ily körülmények közt halomra kell pusztulnunk. Az adóvégrehajtó kíméletlenül teljesiti kötelességét, nem tekinti a szülők bánatos arczát és nem esik meg szive az apró gyermekek kenyérért esdő keserű könnyein. Nem tekint semmit és azért nem, mert ez parancs. Hogy parancs és bölcs intézmény, azt mi elismeijük. végén ? . . . a végén elfogadja előbb a selyemharisnyát, aztán a lakkezipőt, utoljára a többi jő dolog hosszú sorát. Vagy pedig, mivel már úgyis örökre vége a látomásoknak, feleségül megy valami ostoba, durva mesterlegényhez, aki vagy jó, vagy rossz medve lesz ... Mi van ezen ? ? . . . így fog az az egyvalaki gondolkodni, mert ön csinos és roppant ügyesen tud járni az emberek közt a körutakon és külvárosok utczáin egyaránt. Mindazonáltal nem szereti önt, hanem csak a kezét nyújtja utána, lustán, émelyegve, amily mozdulattal a rossz gyerekek szokták a tálczáról a valamivel nagyobb és szebb darab süteményt vagy gyümölcsöt leszedni. Ön pedig, bohó kis teremtés, szeretni fogja öt talán, noha ő azt el se hiszi és kaczag rajta. Es azontúl ön nem jár többe oly biztosan és ügyesen a kövezeten: lopva néz hátra, hogy nem követi e valaki; megszégyenli magát: árnyak közé siet a nap és lányzók fénye elől. Ez történik majd meg, mert ez az önök sorsa, akik minden reggel és minden délben egyazon utón sétálnak végig otthonról a varrodáig vagy virágárusboltig és vissza. Ezt a végzet éri majd, vagy ennek valamelyik variátiója; hisz oly világosan látni azt előre! En pedig? ó én eltűnők ön elöl akkor. Előbb azonban könyeibe fogom mártani a toliamat es a szenvedéseinek tengeréből napfényre hozok valamit. Ezzel talán segítek az ön sorsosain, már t. i. azokon, akik ön után következnek. De ez se biztos. És ön a medvéje oldalán, mikor pirospozsgás gyerkőczkék fognak oly szép, oly puha mellén csüggeni! ön talán megemlékszik majd rólam és meg fog emlékezni álmairól. És soha nem feledi többé az én önre meredő pillantásomat, az ön iránt érzett csodálatos, végtelen vonzalmamat, amely szentté avatja önt előttem, akire távolról is imádással szabad csak tekintetemet fölemelni. Legyen hát kegyes : ne haragudjék rám, a miért néha útjába állok és megbámulom; ne haragudjék érte, ha haragudott volna és nem tudná megérteni, nem tudná fölfogni az én vonzódásomat. És mosolyogjon minél többet, mert nincs már messzi az az idő, a melyben az az egyvalaki előlép és akkor már mindennek vége van. Nekem csak azt engedje meg, hogy nehány mosolyát a lelkembe véstem, a hogy lelkembe vésem arczának vonásait és teste alakját. E merészségemet mérsékelje az a tudat, hogy az a kép nem fog velem a sírba szállni, a ködben eloszlani, a földben szétmállani. Az ön mosolya sokáig fog még világolni itt fönn, már ha mi el is múltúnk, évtizedekig, talán egy századig. A mikor pedig összetöpörödött, öreg, nagyon öreg anyóka lesz, talán büszkeséggel fogja szemlélni az elmúlt énjét azon a képen, a mely az én emlékezetembe vésődött. Az ön ismeretlen (üldözője?) Megromlott. irta: VÁRADY RERENCZ. A harang búsan csengett a kis faluban; nem volt ünnepnap, nem volt vasárnap, csak az öreg Danyi halt meg egy szerdai napon. Most a jámbor gyermekek egész árvaságra jutottak, mert anyjokat régen, apjokat most szólitá el a halál a szenvedések tömkelegéből. Hosszasan jaj- dult Gazsi, a legöregebb! „Ki viseli most már gondunkat, ki ád nekünk csak egy betenni való falatot, meg ki visz minket a templomba az ur Jézus szine elé ? Senki! Nincs egyebünk e kis háznál, nincs benne semmi, kis kenyerünk, a mi volt, azt szegények hármacskán elköltöttük.“ — De szegény apánk! — majd a fájdalom vo- naglott át arczán Gazsinak, a mint a két tehetetlen teremtés jövő kérdése szállta meg agyát. Zokogni | kezdtek keservesen sokáig . . . s csak akkor volt vége, mikor elaludtak. A plébános egy gyalulatlan faládába tétette s be sem szentelte, minden szertartás nélkül vitték ki a vallásos Danyit. Nem kisérte őt senki; a kapuban álltak, hogy a végtisztességet szánakozásban kifejezzék. Senki. A kocsi gyorsan kirobogott a rétre s ott a többiektől távol temették el egy halom aljába. Imául szolgált a sírásók káromkodása, kereszt helyett pedig egy villámsujtott fa megszenesedett ága. Nem sirt érte senki, csak a természet. A szellő búgva keringett a néma falu felett, könyeit is kiontá, sirt mindenki helyett, bőven omlott a három kis árvára s bőrig voltak ázva, mire felocsultak hosszú álmukból. A kisebbek befutottak atyjukhoz, hogy száraz ruhát adjon rájuk, de már nem volt ott senki, atyjuknak még csak nyoma sem. — Igaz, — szólt Gazsi — még ma nem is voltunk a templomban. Gyerünk! — s megfogta a
